Jaj, de jó volt ma zenét hallgatva utazni, és kizárni magamból a teljes külvilágot. Ilyenkor a szemem a kamera, és videoklipeset játszom. És szólt a fejemben Enigma és természetesen a Metróhuzat is.

Down in Budapest

Nincs más

Mennyire telibe talált ez a szám, ó, Isten…:)

Ide kattintva megtekinthető a tökéletes retró videoklip. Egyszerűen minden jó benne, a környezet, a ruhák, a nők, a férfiak, és legfőképp, a zene. (A klipben szereplő arab mátépéter pedig nagyon dögös:) )

Más verzió volt, mint amit én ismertem, így épp húsz másodperc telt el, mire leesett, hogy mit is mutat nekem Attila. És a huszonegyedik másodpercben, leomlott az idő körülem, és visszaérkeztem tíz évvel ezelőttre, oda, a pécsi lakásba. Az orromban az ottani illatokkal, szememben az asztalterítő és a függöny képével, a pléd érintésével, amivel délutánonként takaróztam, és a szívemben-lelkemben az akkori érzetekkel. Akkori remények újra megelevenedtek, akkori vágyak kísértettek meg, még nem ismertem sok mindenkit, akik ma olyan közel állnak hozzám. Csak az lehettem újra, aki akkor voltam.

Attilának köszönhetem a rai zene iránti rajongásomat. Az unokatestvérem meg muszlim és már Mekkát is megjárta.

…egész délután erre rázta Juditka!

Megnéztem most a koncertfilmet, és belehaltam. Ezt az elképesztő tematikusságot, a Laza Lelki Tartást a színpadon, a hangok, a dalok, amiket imádok…Látni a élőben a világ legtökéletesebb albumát, amelyen mindegyik dal a helyén van és kihagyhatatlan lenne, szóval egy csodacsodacsoda. Olyan misztika, hogy lemegyek az egésztől hídba. Amikor végre felhangzik a Man In The Rain, akkor olyan libabőrös leszek, hogy csak na, és könnybe is lábadnak a szemeim, és utána a Top Of The Morning, de egyáltalán, Serpent Dream, Inner Child, Shadow On The Wall, Far Above The Clouds (!!!!!!!!) mind-mind maga a tökéletesség.

Az egyik csajszi, mikor csak hűűűűűűű-zik, aztán hááááááá-zik, az pedig egy olyan mélyre megy bennem, hogy az agyam eldobom.

Néhol meditáció, néhol ménesvágta, néhol kanyargós út a hegyekben, néhol az isteni tökéletesség, néha dzsungelhangok, kurz und gut: zseniális. És ilyenkor még azt hiszem, hogy ez a világ kurvajó, az emberek aranyosak, az emberek át tudják magukat simán adni a lelküknek-szellemüknek, miközben a testük csak lüktet, lüktet, ráz, mantrázik a ritmusra, a zenére, erre az orbitális egy órás fröccsre.

Mikor jön Oldfield megint Magyarországra? És még egy nagyon buta kérdés: de milyen hangokat csinálnak azzal a rengeteg félig vízzel teli pohárral?:)