Jaj, de jó volt ma zenét hallgatva utazni, és kizárni magamból a teljes külvilágot. Ilyenkor a szemem a kamera, és videoklipeset játszom. És szólt a fejemben Enigma és természetesen a Metróhuzat is.

A Bad Windsheim-i nagyon tuti sófürdözésen felbuzdulva ma átmentünk Magyarországra, és elmentünk Sárvárra. Ajánlom mindenkinek, nagyon kulturált, és az áraik is teljesen jók, föleg, hogy momentán egy email-ért cserébe egy kupont küldenek, amivel így egyet fizet, kettöt kapoztunk, tehát összvissz ketten 2000 forintért benn lehettünk egész nap és ejtözhettünk a nagyon meleg vízben, illetve, amit én nagyon szeretek, télen kültéri medencében nyakig.

Sárvár elött Sopronban ebédeltünk, 10 éves a Rosengarten és olcsó a lazac és a rántott gomba, úgyhogy ma belecsaptunk a lecsóba, és ebéd után hazafelé újra ott vacsoráztunk, ugyanazt, mint délben, megfejelve részmröl egy szelet fekete-erdei tortaszelettel, ami viszont messze volt sajnos a jótól. Ugyanígy a sárvári cukrászdában kapható sütik se voltak nyerök: se nekem az oroszkrém kocka, se A.-nak a hatalmas kókuszgolyó nem ízlett. Kb. rosszabb volt, mint bármilyen tesco-s sütemény.

Na de nekem kellett a búfelejtö édesség, mert nagyon szomorú és nagyon szorongó vagyok. Napközben felhívtam anyát, és nagyon oda van. Lelkileg és mindenhogyan. Mára a lábhajlataiban jelentek meg kidudorodó csomók a nyaka után:( És ez nagyon rosszat jelent, magyarán ez a rohadt mocskos utálos dög rák a nyirokrendszerében pusztít már:( Mi lesz? Rá gondolni sem merek. Mindenesetre hazamegyek csütörtökön a hétvégére. Állásinterjúm sem lesz, mert akire nagyon apellálok, még min. két hetet kért.

A fürdöböl felhívtam anya húgát is, de ö sem tudott semmi jót mondani. Mert nem is lehet. Nagyon rossz elöérzeteim vannak. És iszonyatos még csak a gondolata is, hogy mit érezhet az anyukám. Én nem tudok belegondolni, mert belediliznék. Öcsémmel is beszéltem most este neten, ö sem tud mit mondani. Senki sem tud semmit se mondani.

Mielött a fürdöbe mentünk,  beugrottunk a sárvári fötéren a templomba. Elöttünk surrant be négy fiatal férfi. A templom elöterébe lehetett csak bemenni, a nagy rész ráccsal el volt kerítve. Beléptem, és ott énekelt valami gregorián éneket ez a négy férfi. Olyan csodaszépen zengett a hangjuk, olyan megható volt, ahogy ez a négy ember a vasrács felé fordulva összeállt, hogy énekeljen Istennek, hogy azon nyomban elöntötték a könnyek a szemem és csak bámultam befelé a templom mélyére én is, a hideg vasrácsoknak dölve az arcommal. Aztán, ahogy befejezték, imádkoztak röviden, de nem tudtam megállapítani, milyen nyelven.

Gyújtottam mécsest, anya gyógyulásáért, mert bárhol járok a világban, minden templomban gyújtok, ahova betérek.

Már reggel nyolckor a kocsiban ültünk. Elöször Pottendorf és Neusiedler See, ahol a nagy ködben szinte semmit sem láttunk, kivéve egy kócsagot, amint épp egy halat reggelizik. Burgenland e része semmi más, mint szölötökék végtelenje. A kis faluk pedig már túl szürkék, báj nélküliek.

Aztán tovább Fertödre, az Eszterházy-kastélyba, ahol még sosem jártunk. Érdekes volt, föleg a hercegnö baldahinos zöld ágya, hujjujjujj, nagyon romantikus, nagyon dögös. A kastélyt hála restaurálják, majd 2011-ben visszamegyünk csekkolni.

Aztán irány Sopron, szuper ebéd a Rosengarten-ben, majd csavargás a plázában, kávé, cigi, majd mozi. A 2012 annyira amerikai és nyálas, hogy néhol már mondogatom, hogy nanemár…, viszont látványban tökéletesen megfelel egy délutáni mozinak. Aztán még beszabadultunk egy üzletbe, ahol én egy sálat, A. pedig kabátot, két inget és egy felsöt vett (angol futballhuligán stílusban:) ), aztán jöttünk is haza.

Hétfön gyorsan elkocsiztunk Nürnberg mellé találkozni egy üzletféllel. Négyesben a hétfö délutánt a Franken Therme-ben töltöttük, ahol olyan mesterséges tó (és medence) van, amiben a víz sótartalma 26 % (a Holt-tengeré kb. 30%), és lebegtünk a félhomályban, gözkabinoztunk, áztattuk magunkat. Este jót ettünk egy olasznál, majd fél háromig ültünk a szálloda bárjában, aztán kicsit vezettem is, össze-vissza. Kedden keresztül-kasul bejártuk a csodavilág Rothenburg-ot, ahol már nagyon rég jártam, aztán téptünk haza Bécsbe.

Élménybeszámolók írására nincs kedvem, hangulatom, semmim. Inkább elmegyek és veszek holt-tengeri fürdösót a DM-ben.

Ez is a győri buszpályudvaron történt. Vártam, jeges szél fújt és nagyon fáztam. Volt vagy egy órám a soproni buszig. Ácsorogtam, tébláboltam. Nem akartam a büdös váróba ülni, de kinn sem volt jó. Cigizni sem jó süvítő szélben. Túl sok volt rajtam a ruha, a testem pedig fáradt volt a korai keléstől. És egyáltalán, a szatyor az árvácskákkal, több táska, diszkomfort-érzés.

Aztán az egyik ablakban felfedeztem a Munkácsy-kiállítás plakátját.  Végigolvastam még az apróbetűseket is. (Szokásom várakozás közben mindent elolvasni. Régen a vonaton is kismilliószor elolvastam, hogy kihajolni tilos és veszélyes, ha már eluntam a könyvemet. Téli kádas fürdők alkalmával az összes sampon, spray és kencefice hátoldalait módszeresen elolvastam. Azt gyakoroltam, hogy mennyire vagyok bármilyen jelentéktelen, ún. ‘nem érdekes’ dolgokra is maximálisan koncentrálni, kizárólag az olvasottra összpontosítani és eljutni oda, hogy a szavak mögött egyszerre csak nem lesz semmi, hanem szimplán betűk egymásutánjai, mindenféle mögöttes asszociáció és tartalom nélkül.)

Na. Szóval ezen a Munkácsy-plakáton egy számomra teljesen hipnotizáló festmény volt az illusztráció. És végre, a samponos flakonok és testápolók után egy festményen is meditálhattam.

Először az összhatást néztem. Árnyas erdei út, emberekkel. Képzelődni kezdtem: milyen nap is lehet? Inkább hétvége. Milyen napszak? Nem sokkal ebéd után. Évszak? Azt hiszem, május háromnegyede. Kik lehetnek a kép szereplői? Gazdagok és szolgáik. És múlttalan gyerekek. És mit érzek, ha nézem a képet? Gondtalanságot. Minden aggodalom visszahúzódva távoli világokba. Szombat délután még a fiatal, főkötős cseléd lelke is könnyedebb, mint szokásos.

Aztán ezen elmerengtem. Egész életeket próbáltam a kép alapján rekonstruálni. Szerelmi és családi drámákat, megpróbáltam a nemesasszonyék gazdasági naplójába tekinteni. Oda lesni a szombat déli asztalra, a tányérok mélyére, szájaikba, miféle ízek is keltek ottan. Testükbe, érzeteikbe, hogy milyen lehet viselni azt a pirosas kalapot, a csipkeruhát. A karikát kergeti gyerek izmainak bizonytalanságába. Oda szagolni az útra, hogy megérezzem az erdőt, a föld szagát. Hangokat hallani, madarakét, mások párbeszédeinek fojtott moraját.

Aztán már csak néztem. Ecsetvonásokat. Technikát. Hogy a fák közt beszűrődő napfény nem más, mint pár hirtelen-sárga ecsetvonás. Hogy a gyalogútra máshogy szűrődik a fény: ott már fehér vonások jelzik. Hogy a háttérben, az erdő mélye nem más, mint újabb, keskenyebb, apróbb (térbelinek tűnő) vonalak. Hogy a pár száradt levél az úton nem más, mint elmaszatolt barna festék.

Hogy az egész egyszerre mélységes zsenialitás, egy erdei út FÉNYKÉPE (!), és hát szimpla vonalak is. Valahogy így kell nézni az Életet is.

(Aztán be is állt a soproni busz.)

Még jó múltkor álltam Győrben, a buszpályaudvaron, a soproni buszt várva, mikor unalmamban az egyes állások kiírásait olvasgattam. A nyolcas kocsiállásról ezekre a helyekre indulnak járatok:

Földsziget, Tárnokréti, Bősárkány, Bodonyhely, Kisbabot, Nagybajcs, Vének.

Nem tisztára a hobbitok vidéke?:)

Vasárnap Pozsonyban, sok jó pillanattal, veröfényes napsütésben, kis utcácskákban, fagyival a kézben, kéz a kézben. A város nagyon tiszta, viszont amióta itt jártam, jócskán megugrottak az árak. És a pozsonyi parlament
épülete, hogy “rosszat” is mondjak, akár egy nyolcvanas évekbeli sztk-rendelö:) Nem szeretjük viszont az olykor mellékutcákban várakozó rendöröket.Várpárkányról nézelödés.

A hétvége utolsó állomása véletlenszerüen a jáki templom volt. A bejárattal szembeni padon magamra ismertem valahogy.

Az Örségben voltunk.

“Egy hoppra” - ezt a kifejezést Erdélyben hallottam Bucsin-tetőn, egy édes kis nő szájából; annyit tesz, hogy hirtelen, jó gyorsan, pikkpakk.

Egy hoppra itt termettem a szülői házban. Éjjel utaztam a kedvenc magánbuszommal. Éjfélkor még a vösendorfi IKEA-nál várakoztunk, fél hétkor pedig már gördültünk is be a ház elé.

Sopronnál mindig szünetet tart a busz (hiszen Stuttgart-ból jön), és nekem mindig olyan magam-vigyorogtató, hogy a Shell-kút oldalában van egy fényplakát, Müller Péter Varázskönyvét reklámozza. Itt szoktak az utasok - köztük én is - elszívni egy cigarettát. Én olyankor állok ott, nézem Müller nagy mosolyát, és szeretem, hogy a “határon” mindig itt vár rám hűen és ő köszönt.

Sokat zötykölődtem, de hát ez így szokott lenni, nem volt baj, mert a fülemben zene szólt, fejben videóklippeket forgattam (erről még külön írok), aztán ahogy meg- és felteltem a zenével, és már fájni kezdett a fülem (a legapróbb fülbedugós fülhallgató is bántja a fülem, mert olyan pici), inkább hallgattam a motorzúgást, meredtem bele az éjszakai ködbe, erre fordultam, arra fordultam, pillanatokra álomba zuhantam, aztán újra csak figyeltem az éjszakát, és, hát nagyon jól éreztem magam. Mert gondolatban imádtam a férjemet, gondolatban már anyukámat öleltem, és Kajtit gyúrtam szanaszét. Szeretek elindulni, de szeretek megérkezni is.

Most pedig itt a háziorvos, és anyától vesz vért, és ha jól hallom, sikerült neki, mert távozik. Én pedig megyek anyával kávézni, szép napot mindannyiunknak!