Arról, hogy hogyan ég a lelkünkbe egy zene, a körülmények, az élmény maga. Nagyon rég volt, mikor Imi nálam járt Pécsett. Hatalmas hó volt a Mecskeben, és egész nap jártuk a hegyet: ö, Kajti kutyám, aki akkor még nagyon fiatal volt, és én. Akkora hó volt, hogy Kajti gyakorlatilag egész nap ugrándozva közlekedett, különben ellepte volna a hó. (Másnapra lesántult, jelezvén, hogy túl sok túrára már ne számítsunk:) ).

Szóval róttuk a nagyjából szüz utakat. Bemásztunk a fák közé, szagoltuk, haraptuk a levegöt, és elpihenve bámultuk a lábunk alatt elterülö várost. Minden szép volt. Emberek sehol, csak a mi kis furcsa triumvirátusunk. Kajti a havat nyaldosta, és erdei szagokat inhalált.

Aztán egyszercsak letértünk a Rotary-sétányról egy kiszögelléshez. Fiatal fiúk labdáztak, és valamelyikük zsebrádiójából a 67-es út szólt. Ott a tapintható csendet egyszerre csak kitöltötte ez a dal. Nem szóltunk semmit, mentünk tovább, de már ott, akkor tudtam, hogy mostantól ez a zene nekem a mecseki hótúránk lesz, méghozzá örökre. És Iminek is. Így is lett.

Most este valahogy a számhoz keveredtem a youtube-on és most hóillat bújik meg az orromban, érzem Kajti kutyám hótól összefagyott, csutakos bundájának illatát, a szemem elött Imi pulóverének norvég mintái vibrálnak. És boldog is vagyok.

(Szóismétlés!)

Semmi átmenet, valami finomság, hitegetés, *csalóka napfény* (hihi) nem volt az idei nyárutóban. Tegnap itt délen még huszonhét fok volt. Ma pedig tíz. Szakad az eső, viharos erejű szelek fújnak, és amióta csak kinyitottam a szemem ma, vigasztalanul esik, esik, esik. És, ahogy az időjárást nézem, hiába megyek holnap vissza Bécsbe, a jövő héten gyakorlatilag folyamatosan esni fog a császárvárosban.

Kinn vannak még a kertibútorok, be kell hordanom a sok szép növényemet (kapnak külön szobát), tutira megadta magát a petúnia és a muskátli is (de a helyére már vannak borzongatóan szép színű árvácskáim). Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak…

Kezdődik a fűtési szezon, kurz und gut: utálom. Itt leteker, ott felteker, felfűt, kihül, nem melegít, hideg a lépcsőházban, ablakok becsukva (amikor beteges ablaktárogató vagyok ugye), szóval ez a most következő időszak nagyon nem az én világom. A karácsony majd egy kicsit feldob, én meg a lakást, de az is csak mondjuk pár hétig tart. Jönnek a sötét nappalok, hetekre eltűnik a nap, és sál, sapka, kesztyű, nagykabát, cipő, és amit a legjobban nem szeretek: ZOKNI.

Most már megadta magát a nyár. Lehet, hogy még visszaliheg pár kánikulai napot, de vége. Süt a nap, de hidegen. Nem szeretem ezt a fehér fényt. Mert nincs már benne az az elszántság, mint júliusban, augusztus elején.

Ülünk a kocsiban, kiveszem a csatot a hajamból, hátrahajtom a fejem, a támasznak, becsukom a szemeimet, és belülről nézem, hogy játszik a fény. Pillanatokra tudom érezni, mintha én is egy pont lennék, a többi közt, amiket látok villódzni, és nagy, végtelen csapatban száguldunk valami teljesen ismeretlen felé. Windows képernyővédő-effektus, egyes szám első személyben.

(olvashatatlan rész)

Csak apám mindig közbeszól.

Tegnap délután volt idén először őszszaga mindennek. És már este nyolckor sötét van.

Azt úgy szeretem, mikor este kilenckor kitalálom, hogy mégiscsak kell nekem ide a lányos szobámba egy tévé, és öcsém és apám együtt kezdenek el szerelni, és zsinór, antenna, és mindkettő annyira műszaki, engem meg beletesznek ilyen teljesen béna életképtelen-ügyetlen szerepbe, de nem bánom, mert épp múltkor gondolkodtam el azon, hogy néha olyan jó a Nagyok (apámanyám) oltalmában kialudni magamból a nyűgösséget, felnőtteskedést, az egész mindent, ami épp megy bennem.

Valahogy nagyon megnyugtató volt, ahogy éjjel a kád szélén lakkoztam a lábam, hallgattam, amint kint zürrög az éji muzsika: tücskök, békák, nagy szünetekkel egy madár. Nyugodt voltam. Szép mélyen dorombolt bennem valami hála, biztonságérzet, hogy nincs baj, anya alszik, apa alszik, Kajti alszik, én nemsokára útra kelek, de ez a hely mindig, mindig a gyökerem, és nem csak én, de a szülői ház, az utca, a térség is hűséges hozzám.

Megkérdőjelezhetetlen az összetartozásunk: ahogy az utca, a kert ismeri lábnyomait, én épp úgy ismerem a neszeit, fényeit ezerféle időben, mind a négy évszakban, és napszakok ívének bármely pillanatát.

Iszonyatos szúnyoginvázió van, a lakásban minden ablak csukva, este pedig, ha kiülünk a kertbe, elötte fél órával már égetem a szúnyogriasztó bigyókat. Amúgy tök jól elvagyunk, vitázunk a földönkívüliekröl, mozizunk a pincében, és mégsem megyünk ebben a kánikulában Stuttgartba, aminek mindketten örülünk. Inkább élvezzük a kánikulát a kertünkben. Napozunk és spricceljük magunkat folyamatosan, mert 36 fok van, hurrá:)

Tegnap hatalmas sikert aratott a cukkinis borzacskám, úgyhogy ma is ugyanazt csináltam, dupla adagban.

Anyával sokat telefonálok, és ahogy a hangjából kiveszem, nagyjából jól elvan. Mindig megy valamelyik kollégája látogatóba hozzá (amiért nagyon hálás vagyok), a család figyel rá, és a hihetetlen akaraterejével mindennap ellátja a családot. Most is tököt reszel a hütöládába, fözöcskézik. Ma reggelment hozzá a háziorvos, és másodszorra már sikerült is levenni a vért, aztán apa bevitte Szekszárdra a központi laborba. A lába dagad, de fáslizza folyamatosan.

Nekem nagyon megnyugtató, és imádom, hogy nagy családunk van, és mikor nem vagyok otthon, tudom, hogy akkor is vannak anya körül. A húga, a bátyja, apám, öcsém, öcsém barátnöje. Most egy hétig ott voltak rokonaink is, és ök is rengeteget segítettek neki. Én is vagy három gyereket, népes tömeget szeretnék, mert az az igazi érték, semmi más.

Szóval most nyugodt vagyok valahogy, tele reménnyel és hittel, és hálával. Istenke, segítsd továbbra is anyukámat:)

És ha már család, akkor a papa. 13-án volt négy hónapja, hogy meghalt. Sokszor-sokszor beúszik a lelkembe, de mindig valami olyan csoda-békével, amiben én magam is szívesen idözöm. Mindig azt érzem felöle áramlani, hogy végtelenül megbékélt, kisimult a lelke, könnyed és szabad mindenféle szomorúságtól, bajtól. És én mélységesen szeretem öt.

Kedden érkeztem, és az elsö két nap eléggé hisztérikus voltam, viszont sok mindent csináltam: teljes kertregeneráció, és az egész házat az utolsó szegletig puccba vágtam.

Föztem isteni dolgokat, íme egy kis ízelítö:

Aztán még volt olyan is, hogy itt nálunk olyan volt az ég, mint amilyet még sosem láttam, álljon hát itt pár kép róluk is. Aztán majd szép lassan visszarázódom a blogolásba. Anya egyébként nagyjából jól van, csak szegénynek a lába van kegyetlenül feldagadva, de rokonaink anyám húgáéknál nyaralnak, és Juli rendszeresen jégfáslizza.

Tehát a fellegek. És nincsenek megphotoshopolva ám!

Aztán még megnéztünk egy rakás filmet. A The Wrestler-t, Der Baader-Meinhof-Komplex-et, a Berlin Calling-ot, magyarok közül pedig a Deltát és a Nyugalom címüt. Majd írok róluk, mert a maga nemében egyik sem volt egy sablonfilm.

És még érkezem éjszakai fotókkal is:) Sziasztok:)