Konkrétan tavasz van.

“Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.”

Gezemicelevest főztem, közben pedig egy nagyon aranyos Feri bácsit hallgattam az MR1-en (a konyhában bejön:) ), aki egy nyolcvankét éves sóskúti biovállalkozó. Meséli, hogy a szamóca mellé fokhagymát kell ültetni, mert az jól elkergeti a kártevőket, és így neki az első fagyig terem. Tele van biotermesztési szabadalmakkal, átlag napi hat órát dolgozik a kertben, a saját zöldség-gyümölcs kertészetében.

Azt is meséli, hogy nála még most is a kertből hozza a felesége a friss zöldséget, répát, januárban, ugyanis van valami technológiája (erről lemaradtam), és mert amit az ember a pincében tárol, folyamatosan veszíti el a beltartalmi értékét, tavaszra pedig el lehet felejteni. Január van, és nála saláta, káposzta, zöldség van a földben.

Látom magam előtt a kis öreget, és eszembe juttatja nagyszüleimet. Nekik is járt a”Kertészet és szőlészet” újság (én csak a Lakáskultúrát nézegettem), és hétvégeken, ebéd után a csendes pihenőkor papa és mama felváltva olvasták a szemüveg mögül.

Nyolcvankét éves, napi hat óra munka, fizikai sport, friss levegőn, csupa tervvel, várakozással, teremtéssel - nem csodálom, hogy jól van, és nem csodálom, hogy a másik oldalon meg azt hallom mindenhol, hogy menedzsereknek műnapot találnak ki, masszírozásra járnak, és nem értik, mitől is depressziósak és mitől is nem találják az élet értelmét.

A föld szeretete, a kertészkedés szerintem azt is megadta az embereknek, hogy tudtak várni, kivárni. Valahogy ösztönösen beléjük ívódott az a szemlélet, hogy mindennek megvan az ideje (vetésnek, szedésnek, szüretnek, stb.). Tudták, hogy attól, hogy valami még nem látszik (mert még nem bújt elő a földből), attól még ott a mélyben történik valami, aminek következménye lesz. És ez segíthette őket bölcsebben élni egész életüket. Arról nem kell írnom, hogy a mai ember erről alig tud valamit.

És Feri bácsi egyetlen mondatot sem kezdett azzal, hogy “úgy gondolom”.

Itt voltam eddig is, csak nem volt kedvem írni. Otthon (anyáéknál) mindig valahogy könnyebben írok, a legapróbb dolgokról is. Na szóval, hogy miken is gondolkodom? Nagy tisztelöje vagyok Eröss Zsoltnak, olvastam könyvét, követtem a csúcstámadásait, és mostani baleseténél is nagyon drukkoltam neki. Tegnap este mondja Annácska MSN-en, hogy amputálták a lábát. Gyorsan utána olvastam, és kiderült, hogy saját döntése volt, hogy mászhasson a továbbiakban is. Na most erröl jó lenne írni, de nem tudok. Mert nem lehet.

(Még annyit, hogy sokan lebecsülik a Magas-Tátrát - és itt most nem E. Zsoltra gondolok, hanem az átlagemberre - a Tátra az fika, az semmi, inkább az Alpok. Ajánlom mindenkinek a Krivánt, a Lengyel-nyerget vagy a Koprova-csúcsot…:) )

A mai 18 fokos verőfényes nap után megérkezett a nyári zápor is: dörög, villámlik, SZAKAD az eső. :)

Update: jégeső, 14 fok.

Mit látok, amint kinézek az ablakon? Szüntelenül esik lassított felvételben a hó:)

Arról, hogy hogyan ég a lelkünkbe egy zene, a körülmények, az élmény maga. Nagyon rég volt, mikor Imi nálam járt Pécsett. Hatalmas hó volt a Mecskeben, és egész nap jártuk a hegyet: ö, Kajti kutyám, aki akkor még nagyon fiatal volt, és én. Akkora hó volt, hogy Kajti gyakorlatilag egész nap ugrándozva közlekedett, különben ellepte volna a hó. (Másnapra lesántult, jelezvén, hogy túl sok túrára már ne számítsunk:) ).

Szóval róttuk a nagyjából szüz utakat. Bemásztunk a fák közé, szagoltuk, haraptuk a levegöt, és elpihenve bámultuk a lábunk alatt elterülö várost. Minden szép volt. Emberek sehol, csak a mi kis furcsa triumvirátusunk. Kajti a havat nyaldosta, és erdei szagokat inhalált.

Aztán egyszercsak letértünk a Rotary-sétányról egy kiszögelléshez. Fiatal fiúk labdáztak, és valamelyikük zsebrádiójából a 67-es út szólt. Ott a tapintható csendet egyszerre csak kitöltötte ez a dal. Nem szóltunk semmit, mentünk tovább, de már ott, akkor tudtam, hogy mostantól ez a zene nekem a mecseki hótúránk lesz, méghozzá örökre. És Iminek is. Így is lett.

Most este valahogy a számhoz keveredtem a youtube-on és most hóillat bújik meg az orromban, érzem Kajti kutyám hótól összefagyott, csutakos bundájának illatát, a szemem elött Imi pulóverének norvég mintái vibrálnak. És boldog is vagyok.

(Szóismétlés!)

Semmi átmenet, valami finomság, hitegetés, *csalóka napfény* (hihi) nem volt az idei nyárutóban. Tegnap itt délen még huszonhét fok volt. Ma pedig tíz. Szakad az eső, viharos erejű szelek fújnak, és amióta csak kinyitottam a szemem ma, vigasztalanul esik, esik, esik. És, ahogy az időjárást nézem, hiába megyek holnap vissza Bécsbe, a jövő héten gyakorlatilag folyamatosan esni fog a császárvárosban.

Kinn vannak még a kertibútorok, be kell hordanom a sok szép növényemet (kapnak külön szobát), tutira megadta magát a petúnia és a muskátli is (de a helyére már vannak borzongatóan szép színű árvácskáim). Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak…

Kezdődik a fűtési szezon, kurz und gut: utálom. Itt leteker, ott felteker, felfűt, kihül, nem melegít, hideg a lépcsőházban, ablakok becsukva (amikor beteges ablaktárogató vagyok ugye), szóval ez a most következő időszak nagyon nem az én világom. A karácsony majd egy kicsit feldob, én meg a lakást, de az is csak mondjuk pár hétig tart. Jönnek a sötét nappalok, hetekre eltűnik a nap, és sál, sapka, kesztyű, nagykabát, cipő, és amit a legjobban nem szeretek: ZOKNI.

Most már megadta magát a nyár. Lehet, hogy még visszaliheg pár kánikulai napot, de vége. Süt a nap, de hidegen. Nem szeretem ezt a fehér fényt. Mert nincs már benne az az elszántság, mint júliusban, augusztus elején.

Ülünk a kocsiban, kiveszem a csatot a hajamból, hátrahajtom a fejem, a támasznak, becsukom a szemeimet, és belülről nézem, hogy játszik a fény. Pillanatokra tudom érezni, mintha én is egy pont lennék, a többi közt, amiket látok villódzni, és nagy, végtelen csapatban száguldunk valami teljesen ismeretlen felé. Windows képernyővédő-effektus, egyes szám első személyben.

(olvashatatlan rész)

Csak apám mindig közbeszól.