Azt hiszem, mondhatott anyám valami olyasmit apámnak, hogy miután meghal, apám ne hanyagolja el a virágait, mert azóta is tele vagyunk virágládákkal és burjánzó muskátlikkal.

Ma egész délután az elnyílt muskátlikat vágtam le, kb. három órán keresztül. Apa múlt héten Stuttgartban volt, és azalatt totál elnyíltak. Ilyenkor a virágok szárai megnyúlnak, új bimból alig jönnek, hisz a növény energiáját a már lenyílt virágok és hajtások életbentartása viszi el. Ezért ahogy a petúniát is, a muskátlit is rendszeresen csipkedni kell.

Miközben elmélyülten csipegettem, ami alapból egy éber meditáció, hirtelen ráeszméltem valamire. Nem csak a muskátliknál van ez így. Az ember is így működik: az elhalt, vagy elvirágzott dolgainkat is egyszercsak le kell nyesni, különben az energiánk tetemes része arra megy el, hogy ezekbe a már nem időszerű dolgokba toljuk az életerőnket, miközben rég az új kis bimbóinkat kellene felvirágoztatnunk. Ahogy ezt a párhuzamot felfedeztem, teljesen feldobódtam.

És még valamit észrevettem. Minden lenyílt szár ill. virág mellett volt egy új bimbós hajtás! Megbújva a száradó szirmok alatt, de ott volt mindig egy új virág kezdete.

Most persze nem olyan színes a terasz, és csak ha közel megyünk a virágládákhoz, akkor látjuk, hogy tele van mind bimbóval, de teljesen biztos, hogy pár nap múlva újra virágba borul minden.

Azon is elgondolkodtam, hogy ez az egész muskátlicsipkedés is egy kardinális különbség volt apám és anyám között. Anyám rendszeresen csipkedte a növényeket, tőle tanultam én is, és azt is tőle, hogy ez miért fontos.

Apám locsolja bőszen a virágládákat, de igazán nem néz a virágokra. Locsol, locsol, de nem csipked, aztán egyszercsak azt mondja: idénre lenyílt a muskátli. Pedig dehogy. És akkor ezt most mindenki, aki ezt olvassa, fordítsa le az emberekre.

Napok óta dől a hársillat a lakásba.

Ezennel ismeretet terjesztek!

A Mount St. Helens az Amerikai Egyesült Államok északnyugati részén, a Csendes-óceán partvidéke közelében található, Washington állam területén, az Észak-Amerikai-kőzetlemez peremén.

A vulkán 1857-ben működött utoljára az 1980-as kitörése előtt, ezért a XX. század közepére már minden komoly szakkönyvben nem működő vulkánként szerepel. Vulkáni eredetére is csak szabályos kúp alakja utal. A hegy 2950 m magas, télen-nyáron hó és jég borította, lejtőin gyönyörű fenyvesek voltak. 

1980 márciusában földrengések sorozata jelezte, hogy a vulkán újból életre kel, innentől kezdve folyamatosan figyelték műszerekkel a hegy vulkáni tevékenységeit, ezért a Mount St. Helens az utóbbi idők legjobban megismert, sokat tanulmányozott vulkánja lett.

Eleinte csak füstölt a hegy, majd később gőz- és hamukitörésre is sor került. Ekkor már a hegy körzetét lezárták, és a környéken élő mintegy 300 lakost kitelepítették. Ezután megfigyelték, hogy a régi kráterben újabb 50 m mély kráter nyílt, amely később folyamatosan kb. 300 méterre kimélyült. A csúcs közelében pedig lassanként 100 m magasra duzzadó púp jelent meg, a felnyomuló magma miatt, ami a főkráter felé nem talált magának utat.

1980. május 18-án reggel következett be a kitörés. A magmapúp fülsüketítő zajjal kirobbant, ami a levegőbe repített az eredeti kúp tetejéből 400 m-t. Ez a robbanás alig bocsátott ki lávát, viszont óriási hamufelhő keletkezett, ami kb. 23 kilométerre tört fel.

A kitöréskor fejlődött hő miatt a hegyet borító hó és jég megolvadt, és árvízként zúdult le a hegyről, mintegy 300 km/h-s sebességgel. Ez az ár gyökerestül kicsavarta a fákat, és sodorta tovább magával, ami vulkáni hamuval és iszappal keveredve zúdult tovább.  Ez a kitörés az óvintézkedések miatt nem sok emberéletet követelt.

Az iszapáradat a krátertől 15 km-re lévő folyóvölgyben is több mint tíz méter vastagságban halmozódott föl. A csúcs 20-25 km-es körzetében minden élet elpusztult. A nagyon magasra feljutó iszapfelhőt pedig a szél több száz kilométernyi távolságra sodorta tova. A lehulló hamu még a 300 km-re fekvő településekre is 5 cm vastag réteget terített. Május 25-én újabb hamufelhő tört fel, melyet a szél ekkor északnyugati irányba sodort.

 A kitörés következtében a korábban szabályos kúp helyén nyitott féloldalas kaldera jött létre. Szeptemberre a kaldera udvarában sűrű lávabuggyanatokból kis dagadókúp képződött.

A környék arculatát teljesen átalakító vulkánkitörés, a többi nagy kitörésekhez képest igen kis mértékű, csak 1 km3 anyag érkezett a felszínre, ami a Vezúv kitörésénél keletkezett anyag egyharmada. De így is nagy károkat okozott.

Konkrétan tavasz van.

“Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.”

Gezemicelevest főztem, közben pedig egy nagyon aranyos Feri bácsit hallgattam az MR1-en (a konyhában bejön:) ), aki egy nyolcvankét éves sóskúti biovállalkozó. Meséli, hogy a szamóca mellé fokhagymát kell ültetni, mert az jól elkergeti a kártevőket, és így neki az első fagyig terem. Tele van biotermesztési szabadalmakkal, átlag napi hat órát dolgozik a kertben, a saját zöldség-gyümölcs kertészetében.

Azt is meséli, hogy nála még most is a kertből hozza a felesége a friss zöldséget, répát, januárban, ugyanis van valami technológiája (erről lemaradtam), és mert amit az ember a pincében tárol, folyamatosan veszíti el a beltartalmi értékét, tavaszra pedig el lehet felejteni. Január van, és nála saláta, káposzta, zöldség van a földben.

Látom magam előtt a kis öreget, és eszembe juttatja nagyszüleimet. Nekik is járt a”Kertészet és szőlészet” újság (én csak a Lakáskultúrát nézegettem), és hétvégeken, ebéd után a csendes pihenőkor papa és mama felváltva olvasták a szemüveg mögül.

Nyolcvankét éves, napi hat óra munka, fizikai sport, friss levegőn, csupa tervvel, várakozással, teremtéssel - nem csodálom, hogy jól van, és nem csodálom, hogy a másik oldalon meg azt hallom mindenhol, hogy menedzsereknek műnapot találnak ki, masszírozásra járnak, és nem értik, mitől is depressziósak és mitől is nem találják az élet értelmét.

A föld szeretete, a kertészkedés szerintem azt is megadta az embereknek, hogy tudtak várni, kivárni. Valahogy ösztönösen beléjük ívódott az a szemlélet, hogy mindennek megvan az ideje (vetésnek, szedésnek, szüretnek, stb.). Tudták, hogy attól, hogy valami még nem látszik (mert még nem bújt elő a földből), attól még ott a mélyben történik valami, aminek következménye lesz. És ez segíthette őket bölcsebben élni egész életüket. Arról nem kell írnom, hogy a mai ember erről alig tud valamit.

És Feri bácsi egyetlen mondatot sem kezdett azzal, hogy “úgy gondolom”.

Itt voltam eddig is, csak nem volt kedvem írni. Otthon (anyáéknál) mindig valahogy könnyebben írok, a legapróbb dolgokról is. Na szóval, hogy miken is gondolkodom? Nagy tisztelöje vagyok Eröss Zsoltnak, olvastam könyvét, követtem a csúcstámadásait, és mostani baleseténél is nagyon drukkoltam neki. Tegnap este mondja Annácska MSN-en, hogy amputálták a lábát. Gyorsan utána olvastam, és kiderült, hogy saját döntése volt, hogy mászhasson a továbbiakban is. Na most erröl jó lenne írni, de nem tudok. Mert nem lehet.

(Még annyit, hogy sokan lebecsülik a Magas-Tátrát - és itt most nem E. Zsoltra gondolok, hanem az átlagemberre - a Tátra az fika, az semmi, inkább az Alpok. Ajánlom mindenkinek a Krivánt, a Lengyel-nyerget vagy a Koprova-csúcsot…:) )

A mai 18 fokos verőfényes nap után megérkezett a nyári zápor is: dörög, villámlik, SZAKAD az eső. :)

Update: jégeső, 14 fok.

Mit látok, amint kinézek az ablakon? Szüntelenül esik lassított felvételben a hó:)