Az elmúlt három év legeslegnehezebb napját éltem ma meg. Reggel hatkor már a kocsiban ültünk, és most este, fél tízkor értünk haza. Talán ennyi elég is lenne. Mást nem is kellene mondani.
Napközben, ahogy lejártam elszívni egy-két cigit, fejben minimum tíz posztot írtam. Nagyon-nagyon nehezen viseltem az egész napot. Fizikailag, lelkileg, szellemileg, mindenhogyan.
Nézzük: azt hittük, hogy mint szokásos, a reggeli vizit után bekötik az infúziót, és olyan egy-kettő felé - mert gyorsan megcsinálják a zárójelentést - húzunk is haza. Aha. Először is: anyám Z-portja megfordult, így nem lehetett azon keresztül adni a kemót neki. A nővér kitalálta, hogy menjünk le a négyszázágyasba, a fájdalom ambulanciára, és majd ott megfordítják neki. Jaja, persze, ötszáz fokban, mikor anyám bal lába totál feldagadva, és kb. 10 lépés után teljesen kimerült. Így gyalogoljunk le a hegyről a kánikulában egy másik helyre, majd FEL a hegyre, vissza. Hogyne. Ígyhát várakoztunk.
Egyszercsak mondja a nővér, hogy menjünk le a másik onkológiai részlegbe, keressük ott a főnővért, ő jobban ért a Z-porthoz, hátha ő meg tudja fordítani. Jó, ez olyan 100 méterre van anya helyétől.
Csak volt ezzel más gond is. Utoljára ott tizenöt éve jártam. Ez az a hely, ahol a nagymamám is volt, ő ott kapta a kemót. Ott volt, mikor már iszonyatos fájdalmai voltak, és ott történt meg, hogy mivel éjjel annyira szenvedett, mit csinált a nővér? Milyen látvány fogadott minket reggel, mikor mentünk hozzá? Egyrészt a nővér köcsög pofája, másrészt a nagyanyám, egy ágyban, aminek az oldala ki van deszkázva, és ő meg csuklójánál fogva kikötve, hogy ne vagdalódzon.
Most, tizenöt év után oda bemenni, hát az nekem olyan volt, mint egy kriptába alászállni. Egy hajszál választott el fizikai rosszulléttől. Attól, hogy ott helyben összecsuklok, és kész. Mert ahogy beléptem, minden, minden, amit régesrég eltemettem magamban, előtört. Tizenötéves jelenetek vibráltak a szemem előtt. A nagyanyám illatát éreztem, a hálóingjét láttam, tudtam, milyen ruhában voltam aznap, és milyen íze volt a számnak, és milyen meleg volt, és hol volt csík a padlón a felmosástól.
Álltunk ott lenn anyámmal, egy kurva szót nem szóltunk. Gondolom, ő is a saját démonaival küzdött. Közben köröttünk rengeteg beteg, szobákban, mint a méhkas, székeken egymás mellé ültetve, és ott ambuláncan lóg felettük az infúzió. Öregemberek pizsamában, kopaszon. Az egyiknek olyan sérülés a homlokán, hogy csak egy századmásodpercre mertem oda nézni, mert már éreztem, hogy jön a hányás. Ha csak az embert láttam volna, azt mondom, halántékon lőtték, és nyílt sebbel mászkál.
Anya Z-portjával semmit nem tudtak kezdeni, visszamentünk, megmásztuk a dombot, és anyámnak nagy kegyesen azt mondták, miután ő maga kérte, hogy szúrjanak már neki egy vénát, hogy na jó. “Öltözzön gyorsan vissza, aztán jövök is, és szúrok” - mondta a kisdoki. Ezután HÁROM (bazmeg, HÁROM!!!!) óra telt el a SEMMIVEL. Már kiültem a folyosóra. A nővér és a doki sztoriztak az irodában. Azt hittem, hogy szétbasz az ideg. Aztán végül három óra elteltével a kisdoki próbálkozott, de nem jött össze, és végül egy aneszteziológus talált egy vénát, és délután fél kettőkor (!!!!) elindult az infúzió. Mondanom sem kell, kibaszott lassan. Máskor ilyenkor már útban vagyunk hazafelé.
Magyar egészségügy, bazmeg. Azt is elmeséljem, h. a szomszéd ágyon fekvő kis hölgy mit várt ki türelemmel? Tegnap 5 órát várt egy UH-ra, hogy három másodperc alatt rárajzoljanak egy X-et a hasára, mert ma leszívják a műtőben a hasüregben felgyűlt folyadékot. Ma reggel óta se innia, se ennie nem szabadott, tekintve, h. megy a műtőbe. Délután fél négykor derült ki, h. áááá, nem csinálják a műtőben, nem-nem, majd ott a szobában. (Ezért kellett szomjazni, éhezni.) És valóban, ott a többiek mellett beledugtak az X betűbe egy 20 centis tűt, majd bele a slagot, és az ágy alá tett vödörbe csorgott szépen a hasüregi folyadék.
Azt sem kellene részleteznem, hogy ez a nő mennyire félt, hol az altatástól, hol attól, hogy MÉGSEM altatják. És rögtön utána ment a gyomrába a kemó. De azt is meghallgattatnám visszamenőleg az összes kurvaokos minisztériumi döntéshozó fasszal, hogy a professzornak csak úgy sorolta a nővér: “az ambulancián őrjöngenek a betegek, h. miért nincs ott professzor úr rendelési időben, (ja, mert reggeltől fél kettőig műtőben volt), és itt lenne ez a hascsapolás, de a kismama, aki már szülőszobán van, még várhat, igen, ja, de most szóltak át, h. viszont most azonnal menjen vissza a műtőbe, mert egy nem várt császározás az első”. Kérdem én: hogy tud ez a szerencsétlen orvos FIGYELNI arra, amit csinál, meg a betegre? Magyar egészségügy, helószia.
És a kórtermekben ötven fok, szikrázó napsütés, és olyan mocsok, hogy okádhatnékom volt egész nap.
És akkor arról még nem is írtam, hogy valójában ma ha száz nagyhasú kismamát nem láttam, akkor egyet sem, akik már a saját lelki bajaim miatt jól oda tudnak baszni a lelkivilágomnak. Az is, mikor cigizek, és hallom, odafenn sírnak a cuki újszülöttek, meg az is, hogy állok a műtő előtt, hogy elcsípjem anyám orvosát, és ott tömörülnek az izguló apukák, nagymamák, népes családok, full édes-csodaváró izgalomban, beizzított fényképezőkkel, a turbékoló párocskák a kerti padokon, hassimogató megszeppent férfiak, és kikerekedett, telt kismamák. És én nem gyereket várok, hanem kemóról, meg esélyekről tárgyalok.
Ma nagyon-nagyon azt éreztem, hogy a tűrőképességem, toleranciám, türelmem határán táncolok hisztérikusan. Ültem anyám ágya szélén, és semmit nem tudtam mondani. Nem bíztattam, nem vidítottam fel, semmit nem csináltam, csak SZENVEDTEM, a látottak és a lelkemben rejtőző fájdalmak miatt. Ültem, bambultam ki az ablakon, és elfutották a szemem a könnyek, én meg visszaszorítottam őket, mert olyan erős vagyok, és azon gondolkodtam délidőben, hogy kurvára lett volna ma kedvem elmenni az onkopszichológushoz, úgyis déltől rendelt, és kibőgni magam ott, egy idegennek, lerakni a terheimet, és kiabálni, hogy egészséges, NORMÁLIS életet akarok, és hallani nem akarok betegségről!
Valami megoldásnak jönnie kell, mert ezt nem bírom már. Nem akarok három hét múlva megint buszozni vissza ide, és menni, és baszni az agyamat, a lelkemet, egyszerűen a saját életemet akarom.
Néztem múltkor egy interjút annak a szívbeteg kiscsajnak az anyjával, a Loráéval, és pontosan magamat láttam a nőben: azt a fásultságot, azt az elgyötörtséget. Az a nő is kurvára kész van. Gonosz vagyok, vagy sem: egyszerűen úgy érzem, jöjjön már valami jó, a SAJÁTOM, nem akarok elveszni, elmerülni, azt hinni, hogy csak tragédiákból áll az élet, nekem férjem van, vele akarok lenni, élni KETTŐNK életét. Ha szemét vagyok, hát az vagyok, akkor is így érzem.
Persze minden tisztelet anyának, ahogy tűrte a mai nap viszontagságait, én már kikúrtam volna az infúziós állványt az ablakon. Már alszik, és nagyon remélem, ezt jobban fogja viselni, mint a múltkorit. Drukkoljatok neki.
Most felkelt, és mondtam neki, hogy ő sokkal jobban viselte a napot, mint én.
