Érdemes majd’ három órát rászánni és megnézni.

Munka közben az MR1-et hallgatom, a “Kitelepítési házasságok” c. műsort. Milyen jó, hogy készítettek ilyen interjúkat. Ez a jelenség, ha a nagyszüleink korabeli generáció kihal, megszűnik és tanúk sem maradnak. A legtöbb asszony odavalósi a környékünkre. Se a svábok nem örültek, ha a gyerek székellyel házasodott, se fordítva. Székely-sváb házasságban melyikük szokásait követték? A gyerekeket hogy nevelték? Megtanulták-e a svábot? Kár, hogy én papával és mamával nem készítettem ilyen interjút.

“Aztán téged sem került el a történelem forgószele, és többször mesélted: kétszer voltatok szekérre pakolva a kitelepítés idején. A jószerencse azonban mégiscsak megengedte, hogy B.-n maradj családoddal.(…) Pár napja, egy délután bevittem neked a kórházba kedves dalodat, hogy mosolyt csaljak arcodra. A füledhez tettem a fülhallgatót. Pár másodpercig várakozón figyeltél, aztán egyszer csak mosoly szökkent, és még ott, a kórházi ágyon is zengőn énekelni kezdted: Schön ist die Jugend – szép a fiatalság. A kedvenc dalod. Hányszor énekeltük együtt, papa. Be-behunytad szemeid, és megejtő volt részese lenni annak, ahogy átadod magad a melódiának. Én ezzel a dallal kívánok jó utat neked, papa, és hiszem, az örökkévalóság csilló, könnyű fátylán át, ha ide tekintesz, ugyanúgy mosolyogsz, mint pár napja, és ruhátlan lelked boldogan dúdol a végtelenségben. PX! Pleib’s gsund! – ahogy mindig is elköszöntünk egymástól.”

Pogácsasütés közben a Kossuth Rádióban a szervfelajánlásról, donorokról, várakozókról hallgattam riportot. Ha tehetem (nincs valami egészségügyi akadálya), én mindenképpen felajánlom a szerveimet. Adott esetben nekem már úgysem az lesz a fontos, más valakinek az életét mentheti meg.

Némi info:

A magyar törvények szerint ha valaki életében nem tiltja meg szerveinek kivételét (ezt eddig csupán kb. 500-an adták írásba), azok szabadon felhasználhatóak. Ezt az ún. feltételezett beleegyezési elvet támogatandó a kórházakat felszólították arra, hogy minden agyhalottat je­lentsenek a központnak. A törvényi akadályok elhárultak, ám a felajánlott szervek száma még mindig jóval az igények alatt van. Ennek számos oka van. A magyar lakosság 15 százaléka egyáltalán nem hallott a transzplantáció mo­dern szabályozásáról, 85 %-a pedig kifejezetten elutasító a kérdésben. Mindegyik magyarországi kórház tiszteletben tartja a hozzátartozók kérését, részben erkölcsi indokokból, részben saját hírnevének védelmében.

Májelégtelenségben évente hatezren halnak meg Magyarországon – transzplantációval jelentős részük megmenthető lenne. (Forrás: Magyar Virtuális Enciklopédia)

A riportból megtudtam, hogy Magyarországon kb. száz olyan kórház van, ahol a szerv”tárolásnak” megvannak a technikai feltételei, viszont csak hatvan kórház foglalkozik a témával. Valamelyik riportalany mesélte, hogy annak ellenére, hogy csakis abban az esetben, ha kifejezetten megtiltja az illetö, hogy felhasználják szerveit, csakis akkor nem vehetnek ki szerveket, viszont Magyarországon nincs olyan orvos, aki ezt a témát konfrontálni tudná halálesetkor a hozzátartozókkal. (Pontosan azt, hogy a hozzátartozó nem tilthatja meg, hogy a halott szerveit kivegyék.)

Erősen ajánlom, Kepes éleslátása egészen pezsdítő.

Csatlakozzatok aláírásotokkal ti is a Duna-tv-ért!

“Történelmi reménytelenségben, nemzeti nyelvünk sok évtizedes üldöztetésében meggyötört lelkek lobbannak örömre, valahányszor kék szárnyú sirályok kezdenek immár sok ezer képernyőn tovaröppenni, valahányszor családi körökben fölhangzik a boldog kiáltás: DUNA TÉVÉ!”  (Részlet Sütő András Csoóri Sándorhoz írt leveléből)

Sütő András ezt a mondatot százezrek nevében fogalmazta meg 1993-ban. Ami évekkel korábban elképzelhetetlennek tűnt, tizenhét évvel ezelőtt valósággá vált. A Duna Televízió megszületése egyetlenegy alkotással rokonítható, a Lánchíd megépítésével. Mert ahogyan a Lánchíd összeköti a Duna két partját, úgy köti össze a Duna Televízió is az öt földrészen élő magyarságot. A Duna Televízió 1992 karácsony estéjén sugározta első adását, azzal a hittel és bizonyossággal, hogy az embernek több háza, több otthona, sőt több hazája is lehet, de nemzete csak egy.

A Duna Televízió, amelyet a történelmi traumák orvoslásának igénye hozott létre, olyan különleges közszolgálati médium, amely vigaszt nyújt szétdaraboltságunkért, rá mutat közös szellemi égboltunk fénypontjaira, mindig, minden esetben keresi a konszenzust és megteremti az összetartozás érzésének csodáját. Ez a szellemiség nemcsak egyes műsoraira, hanem az egész műsorfolyamára érvényes. Mély humánuma és művészi tartása tűnt fel mindazoknak, akik számos nemzetközi és hazai díjjal tüntették ki. Említésre méltó az Eutelsat-Hotbird műholdas televíziós verseny kétszeri közönségdíja, a Cannes-i Arany Pálma-díj, a Karlovy Vary Nemzetközi Fesztivál díja, az Európa Filmdíj, a New York-i Filmfesztivál díja vagy az a sok hivatalos állami elismerés, amelyeket Romániától Lengyelországig, Olaszországtól Szíriáig nyújtottak át a mára világhíres Duna Televíziónak.

A Duna Televízió 1996 óta közszolgálati televízió, létjogosultságát éppen a Magyar Köztársaság Alkotmánya erősíti, amely a 6.§-a (3) bekezdésében így fogalmaz: “A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon túl élő magyarság sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatok ápolását”.

A Nemzet Televíziója, amelyik 1999-ben elnyerte a “A világ legjobb kulturális televíziója” UNESCO-díjat, a kultúra közvetítésével és az objektív tájékoztatással példát mutatott közszolgálatiságból. Kiegyensúlyozottan gazdálkodik, műsorai magas színvonalúak, a nézettségi harcban nem hajlandó elvei és a minőség rovására részt venni. A magyar állam támogatása negyedik éve mégsem emelkedett, még az inflációt sem követi. Mi, akik aláírásunkkal erősíteni kívánjuk a Duna Televízió jövőbeli szerepét, kérjük a tulajdonos Magyar Köztársaság Országgyűlését és a mindenkori magyar kormányt, hogy ez a sokat bizonyított nemzeti intézmény ne legyen folyamatosan kiszolgáltatva a politikai széljárásnak, az éves költségvetési vitáknak. Munkáját végre érdemei szerint ismerjék el.”
(forrás: dunatv.hu)

“Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke nyerte az idei Nobel-békedíjat. Az indoklás szerint Obama a nemzetközi diplomácia és a népek közötti együttmûködés terén kifejtett rendkívüli erõfeszítéseiért kapta a díjat. Obama azt mondta, meglepte a döntés. A 2009-es békedíjnak 205 jelöltje volt.”
(forrás: origo.hu)

Mit mondjak, engem is meglepett. Ez ugyanaz az Obama, aki csak úgy tolja a katonáit Afganisztánba? És akinek még mindig nem sikerült leállítania a Guantanamo-ban zajló ügyleteket?

Volt nekem régen egy kedvenc sorozatom, a “Csengetett, Mylord?”. Az egész, úgy, ahogy van, cakkumpakk, elbűvölt, és kifejezetten szerettem az egyes epizódok címeit. Pont olyanok voltak, mint egy-egy Agatha Christie-fejezet címe. (Szóismétlés!). Ilyenek voltak, hogy “Irány Gretna Green!”, vagy “A firkáló fantom”, “Segítsük az árvákat”, “A leszámolás éjszakája”, “Rekviem egy papagájért”, “A meztelen igazság”, “Munka vagy szerelem”, “Pénz beszél”, “Koldulás, kölcsön vagy lopás”.

Nos, ha már tv2, akkor Joshi úr sem maradhat ki. Ha rossz kedvem van, mindig elolvasom a főcímeket, és képzeletben egy szappanoperát teszek össze, és JB szolgáltatja a címeket. Lássuk csak: “Majd Joshi úr segít”, “Szomszédviszály”, “Anya nélkül”,  “Szörnyű megaláztatás”, “Elrabolt gyermekkor”, “Elcsattant egy pofon”, “Balhés búcsú”, “Kifogás lehet a múlt?”, “Ultimátum a közös életért”.

Mindenesetre hálásak lehetünk a tv2-nek, ha ezek a videók jó sokáig fennmaradnak, csodaszép szociófotói lehetnek a kornak, amiben élünk. Állítom - hiába van minden országnak számos talkshowja - ez a fajta (nevezzük szocio-talkshow-nak) beszélgetős műsor a maga arcaival igazi hungaricum. Adjon az Isten szebb jövőt! Hihi:)

Én bajom, minek nézem? Hihi. Visszanéztem a ma reggeli Mokkában elhangzott interjút Lendvai Ildikóval. Riporter Demcsák Zsuzsa volt. Hát, uramatyám, jézusmáriaszentjózsef:) Először csak néztem, a végén meg már röhögtem, amint Demcsák láthatóan majd’ összecsinálta magát, hogy valamiért neki kellett politikussal interjút készíteni, és fel sem tűnt neki, hogy Lendvai még meg sem válaszolta a kérdést, a riporter már szólna, jaj, de szólna, de nem lehet. Aztán alapból a Lendvai: mintha csak valami idegbeteg középiskolai avítt osztályfőnököt látnék, aki osztja a diákokat az osztályfőnöki órán. Persze azt is megérteném, ha felállt volna, hogy már bocsánat, de tegyetek már ide valaki értelmes embert, ráadásul reggel hét óra…Aztán, hogy a Demcsák a Szegedi Csanádot Szabó Csanádnak mondta, azon is kuncogtam, istenem, mi lehet ennek a nőnek a fejében…

Kurz und gut: a végtelenségig SIRALMAS, hogy ez megy a tévében, és ezért még sok pénzt is kapnak.

Aztán nem bírtam ki, lássuk a következő interjút, republicos Cipő vajon tényleg szívátültetésre készül-e? Itt már benn volt a stúdióban Azurák is, de Demcsákot már nem kellett félteni, ez az ő terepe: a semmitmondó pletyka, amit még az utcánkban is magasabb szinten művelnek egyszerű, hétköznapi emberek. Sikerült két mondat alatt eljutnia oda, hogy már ott tartott, hogy “figyi, akkor most ugye kicsi gondok vannak a házasságoddal?”. Na itt már nem röhögtem, hanem határozottan kurvaideges lettem, és csak csodálom, hogy ez a Cipő bírta ideggel. Igaza van a Tornóczky Anitának!:) “Ezt most akkor így hogy?”:)

De ha már televízió, nem hagyhatom ki örök kedvencemet, Veiszer Alindát, aki ma Babarczy Eszterrel beszélgetett a Zárórában, és hozta a színvonalat. Én csak azt szeretném kérdezni, de tényleg, hogy ez a vénkisasszony-szagú csajszi mikor fog kilépni az egyetemi vizsgái okozta traumájából, és mikor felejti el végre, hogy ez nem egy referátum, amin az ötöse múlik, hanem valami komolynak szánt beszélgetős műsor, ahol nem úgy kell felvinni a kérdőmondat végén a hangsúlyt, mint általános iskola második osztályban, amikor is a mondatfajtákat tanultuk. Szegény Babarczy meg, róla inkább nem is írok semmit, mert nem szeretném bántani, mert ő legalább nagyon okos.

Viszont holnap este is muszáj lesz néznem Alindát: a hajós Márton lesz a vendége. Hát nagyon-nagyon kíváncsi leszek, hogy mit fog kezdeni ezzel a sokat próbált gyerekkel.

Igaz, egyelöre a könyv kb. 45 %-ánál tartok, de már most tudom, hogy egyike lesz azoknak a regényeknek, amit úton-útfélen ajánlani fogok mindenkinek. Most kezd el bedurvulni beindulni a sztori, én pedig ámulok és bámulok Spiró zseniális megfigyelöképességén, ugyanis a magyar társadalom tipikus alakjait olyan részletességgel és hitelességgel ábrázolja (leginkább a párbeszédeken és hangulatfestéseken keresztül), amit csak imádni lehet.

A csúfos utópia pedig, amit a jövö Magyarországáról fest, mélységesen riasztó, rafinált, és olyannyira szarkasztikus humorral tálalt, hogy amikor este az ágyban olvasom, teli pofával, hangosan röhögök-vihogok.

Rákerestem Spiróra egyébként, és megnéztem egy vele készített Napkelte-interjút. Nagyon egyet tudok vele érteni, amit a mai “bölcsészekröl” mond, az olvasásról; keressetek rá a naptv.hu -n.