A lassan két évvel ezelőtti találkozó óta talán egyszer jártam arra. És tegnap. Csak mikor már közeledtem a KK kocsma felé, akkor jött az érzés, hogy végülis itt randiztunk először, lenn, az alagsorban. Szemben, a piac előtt találkoztunk. Messziről jött és valami elképesztő béna kabát volt rajta, ami miatt majdnem kicsit csalódott lettem, de amint látótávolságba érkeztek szemei, már nem számított a kabát.

Tökre féltem vele végigmenni az aluljáróban, szinte egymáshoz sem szóltunk és nem tetszett a profilja, és egyébként is: ODA nem randira mentünk, de randi lett belőle.

Valahogy születésnapja arra vitte tegnap az utam és azon a pár méteren ugyanúgy fergetegesen boldog voltam, mint régen. Néztem be az ablakon, odabenn emberek a boxokban. Arra gondoltam, hogy semmit sem tudnak se rólam, se róla, mégis, az a hely nekem olyan, mint a bolygó szívcsakrája, valami Bermuda-háromszög, dimenziókapu, feketelyuk, csillagkapu.

Hazafelé már esett a hó és emlékszem, szinte hajnal volt már, és néztem, hogyan csillan az orrán a hópehely. Akkor se szóltunk egymáshoz, csak másnap írt a skype-on, hogy mikor jössz újra.

“A szívem akár a láng, amely fordítva ég.”(Appollinaire képverse)

Cs. barátnőm ikonfestő, és csodaszép művei vannak. Amíg nem ismertem Csillát, egyáltalán nem érdekeltek az ikonok, az ortodoxiától egyébként is irtózom. Most sem érdekelnek, de Cs. ikonjait nagyon szeretem. A nappalija hatalmas falán majd’ 20 ikon van. Megfestette a Szent Korona képeit, egyenként egy-egy ikonban.

Az ikonok alatt van egy kanapé. Ha Cs.-nál éjszakázom, mindig ezek a faképek alatt alszom el, és minden másnap olyan kipihenten és kicserélve ébredek, mint sehol máshol. Pedig éjjel is zajos az Üllői út. Sokszor elgondolkodtam már, mi teheti ezt? A kanapé? A jó tájolás? Felettem a sok arany? Vagy ezek a gyermeteg szentek? Nem tudom, mindenesetre mindig különös álmokat látok azokon az éjjeleken, így ha nagyon kimerült vagyok, időről időre bekéredzkedem a szentek alá.

Tegnap is így történt.

Álmomban egy alakot láttam, de az arcát nem tudtam kivenni. Éppen olyan volt, mintha hátulról lett volna egy nagyon erős reflektorral megvilágítva. Aki ott volt, éreztem: ismerem. Na de honnan? Sokáig kellett az ismerőseim között kutatnom, míg végül ráleltem, hol éreztem ezt a lényt? I. barátom mamája volt.

Megtisztulva, immár minden földi bánattól, fájdalomtól, vétektől, szomorúságtól és hívságtól mentesen. Ott ragyogott velem szemben és én annyira örültem neki! Lényének minden porcikáját éreztem. Benne voltam, ő pedig bennem. Azt mondta: - De jó, hogy hozzád elérek!

Gyönyörű volt, és nekem talán méggyönyörűbb volt megtapasztalni az ő tökéletesebb lényét. Aztán megkérdeztem, miért keres? És ilyen tulajdoni lap-szerúségeket mutatott, amiből én egy kukkot sem értettem. (Majd megkérdezem I.-t.)

Aztán kérdeztem tőle én is valamit, de azt megtartom magamnak.

Reggel óta itt rezeg bennem nyomokban Éva néni. Olyan sűrű, tömény, letisztult, vegytiszta, bölcs szeretetet tapasztaltam meg benne, amit már nagyon rég.

Éva néni március 21-én halt meg.  Valahogy, akikkel valami fura közös lelki kapocs van köztünk és meghalnak, a letisztulásuk után mindig megtalálnak. Nincs célja ezeknek a találkozóknak, ha csak az nem, h. újra és újra megerősítsenek bizonyosságaimban.

De rég hallgattam, és mennyire szeretem ezt a zenét….és milyen jó lenne, ha egyszer ezt A-val együtt éreznénk: “Wieder zu Hause zu sein…und eines ist sicher: ich geh nie wieder weg.” ………

Hajnalban, a hír, hogy anya bátyja szívinfarktust kapott. Ötször élesztették újra. Aztán beérni az irodába, ahol Péter azzal a hírrel fogad, hogy hajnalban meghalt a nagymamája. Nézni a Margitszigetet az üvegen keresztül. Nézni befelé. Az a legnehezebb.

De ami a legrosszabb, h. holnap lesz a születésnapja. Tudom, h. nem szereti a hajcihőt a születésnapja körül, meg nem is beszélünk. De gondolok rá, egész nap majd, és az anyukájára. Arra a kis lényre, aki akkor 16:15-kor a világra jött. Aki nem tudja, hogy szeretem, de attól én még úgy szeretem, mint emberek a sót.

Jé! Ilyen is van! Még nem hiszem el teljesen, de tényleg, igazán azt hiszem most, hogy újra emberré ernyedhet az Abszolút.

Hogy lehet az, h. nem is gondolok rá tudatosan, nincs bejegyezve a handymbe a dátum, mégis az ösztön, a sejtek emlékezete egyszeriben csak képes meghallatni az elmémmel, hogy valaminek épp ma van az évfordulója?

“Várj csak, elméd vásznára festem a képet, ecsetem sáska-zöld rétet éget, de várj: legyen répceföld inkább, az a bolond-sárga, ingerkedő fény, mi megül rezgő lágyszárúak tetején, és bujaságra csalja térdedben a vizet, hogy heverednél, míg innen száz méterre a krisztus-feszület, míg nem figyeljük, megadón ellazul, s újra Emberré ernyed az Abszolút.”

“Második alkalommal egy alagútban találkoztak. Nóra csupa remegés, várakozás. Odabenn már ünnepelt, pedig egyelőre nem történt semmi. Hideg volt, és a több napos hó ónos színben világított a járda mentén. Az alagút koszos volt és huzatos, akárcsak Nóra szíve. Semmire sem gondolt. Próbált jelen lenni a lépteiben, a járásban, a lábak emelésében, a kesztyűje melegítésében. Jöhetne már. Jöhetne már, és akkor elindulna minden, lehetne a kérdéseken gondolkodni, lehetne figyelni. Aztán jött. Messziről, épp lefelé a lépcsőn. Fura kabát volt rajta. Fázhatott, mert behúzta a nyakát, és sietősen haladt. És nem mosolygott. Ez hirtelen elbizonytalanította a nőt. De nem baj, menni kell tovább, át kell esni ezen az estén, hogy tovább tudjon élni. Komoly köszönés. Semmi kedvesség, semmi manír. Az alagútban álltak. Gyors értekezés, rideg vágyakozás, vihar előtti csönd, menjünk busszal, jó. Aztán fel a lépcsőn, be a lakásba. A konyha puritán, de tiszta. Kérsz májat? Istenments. Fürödnöm kell, addig nézd át ezeket a miniatűröket, egy ukrán művész készíti őket. Már ég a füstölő, zubog a víz, a tévében láttam a szobáját, a dolgozót, biztos oda megyünk. Már papucs van rajta, én félek. Aztán be, de nem a dolgozóba. A másikba. Jobb a földön ülni, onnan nem zuhanhatok nagyot, kérsz bort? Kérek. Még napszítta a haja, és olyan vékony, idegen. Nem tudunk miről beszélgetni, jobb, ha melléd ülök a földre. Csak ne remegjek, azt észrevenné. Lángol a dekoltázsom. A hajam samponillatába kapaszkodom. Ez a karomat cirógatja, nem merek jobbra nézni. A hajam samponillatába kapaszkodik, már mosolyog, én is. Tele van csókkal a szánk, fordítsd el a lámpát, bántja a szemem. Tudtam, hogy ilyen leszel, ismered Jacques Brelt?, nem ismerem, aztán mint mikor elszakad a film és perreg, és súg a világegyetem.”
(Petneki Flóra: Cápafog)

Péter barátom honlapjára posztolt az ő nagymamája. Ez már önmagában teljesen megejtő számomra. Péter verseket ír, zenét szerez, és ott a nagymama, aki mindezt elolvassa, meghallgatja. És azok az írások, azok a zenék valahol az a nagymama is. A nagymama egyenesági következményei. És ez valahogy olyan befoghatatlan csoda, amivel én nem is tudok mit kezdeni.

Lehet, hogy azért is, mert az én nagyszüleim már nem élnek. És, hogy a nagymama kommentel:

“Honlapodat olvasgatva feléledt bennem néhány gyerekkori emlék, melyek hangulata nagyon összevág a Tieddel. Azzal a különbséggel, hogy én sem szóban, sem írásban nem tudtam azt kifejezni. De ahogy visszagondolok rájuk, ma is érzem azt a különös hangulatot, vagy érzést, amit kiváltottak. Például egyik nyáron - lehettem 8-10 éves - bucsu volt a falunkban, ahol laktunk. Én elmentem, és leültem kicsit távolabb egy padra, egyedül, csak a “muzsikát” hallgatni. És belőlem az az egyszerű falusi zene is VALAMI olyan érzést váltott ki, hogy sírni kezdtem. De nem szomorúságból, hanem az a VALAMI túlcsordult bennem. A másik képek azok a csodálatos nyári éjszakák - ugyanabból az időből - amikor aludni nem tudtam, hanem valamire feltérdelve, a szúnyoghálós, nyitott ablakban könyököltem, és néztem a gyönyörű holdvilágos éjszakákat, hallgattam a csendet, és közben folytak a könnyeim. Hogy miért, nem tudtam volna szavakkal kifejezni, és ma sem tudom. De azt hiszem, ez is ettől a VALAMI - számomra - megnevezhetetlen érzéstől van, hogy az egész családomat beleértve, Téged érezlek legközelebb magamhoz, ahogy ezt már a múltkor is írtam. Ezért érzem sokszor úgy, hogy jó lenne Veled beszélgetni - persze valószinű, hogy én akkor is “megnémulnék”. “

Napok óta ezen gondolkodom. Ahogy olvastam őt, pillanatokra belé tudtam helyezkedni. Abba a régvolt kislányba, aki a csillagokat lesi, és előtte a nagy ismeretlen (és ebben a Nagy Ismeretlenben ott létezik a még ki nem kristályosodott Péter is), szinte az egész sorsa, más korok, más szokások, rendszerek.

Az írásában pedig az a finom szemérem, hogy egyszerre megnyíló és önmagát leplező-takargató. A diszkréció, a báj. A mélység. És a mágia. Hogy egy nő, egy nagymama az ő fiú unokájának feltárulkozik. Hogy megosztja, hogy hasonlóak. Hogy akit ott az ablakban állva, vagy a muzsikahallgatás közben még nem is tudott, most itt van egy emailnyi távolságra tőle, és a lelkeik érteni vélik egymást.

Régen sokat beszélgettem Szőke Györggyel, a híres József Attila-kutatóval. Habár nekem ő nem is SZGY volt, hanem “kulcs”. Ő mutatta nekem azt a román verset, amit JA fordított, és ami kicsit olyasmi nekem, mint amit Péter nagymamája érezhetett. Nagy kedvencem:

Elena Farago: Egy ember

Egy ember ment az úton este,
ment, dalolt csendben az úton.
Dalolt, talán hogy így elvesse
nagy útja gondját - nem tudom.
Dalolt, talán mert szép az este,
vagy mert anélkül rosszul esne,
hogy egymagában van úton.

A kapuban, csak álltam ottan,
ő ment, amerre útja tért.
És egyszercsak fölsóhajtottam,
nem tudnám megmondani, mért.
Elment s elfogott engem ottan
- a kaput elhagyni nem tudtam -
a vágy az egész életért.

Talán úgy van, hogy minden ember
áll egy este a kapuban
s a vándorról, ki arra ment el,
nem tudja, bús-e csakugyan -
s tán sóhajt egyet minden ember
s míg elborong, azon mereng el,
hogy az ő útja messze van.

Kajti puszta jelenléte már egy olyan energiabomba nekem, hogy teljesen kifáradtam. A kis okosság ma megérkezett apukámmal, és annyira ügyes, hogy simán végigfeküdte az utat a kocsi hátsóülésén, négy órán keresztül. Nagyon jó, hogy most is itt horkol a lábaimnál. És apával este dvd-ztünk, és jahj, olyan jó volt, ahogy ott feküdt a kanapén, a nyakában Kajti, én mellettük….

Apa holnap megy is vissza, Pesten felveszi öcséméket, aztán Kajti marad, mert apa jövö héten Stuttgartba megy ismerösökhöz. Remélem, jót fog tenni neki. Sírdogáltunk együtt, és nagyon-nagyon nehéz neki otthon, egyedül.

És az orromba égett az öblítö illata, ami szállt, körbelengte anya ágyát mindig, és most ezt az öblítöt megéreztem apa ruháin, és hát…nagyon vegyes, mert jó is, ez az OTTHON illata, de a fájdalmas emlékeké is.

Remélem, sokat jön apa hozzánk, több napra is, mondta is, hogy tervezi, szépen bepattannak Kajtival a kocsiba, és itt is vannak, szobája van, wifi-je lesz, és fözöm neki a jó kis otthoni ízeket.

Olvastam egy versben, hogy “még nem volt ennyi karát a szívemben”. Jahj, de szép, de tudom, milyen is az.

Eddig úgy ült a szívemen a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a sok négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett s tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magasban élem át mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantasz, barátom, fordul el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki nincs.