Nem mások, mi magunk rakjuk magunkra a keresztet. És ennek mélységes értelme van.

Rüdiger Dahlke: A lélek nyelve: a betegség c. könyv rákról szóló fejezetének végéről idézem az alábbi kérdéseket. Mindenkinek, betegnek, egészségesnek egyaránt ajánlom, hogy meditáljanak rá ezekre a felvetésekre.

1. A saját életemet élem-e, vagy hagyom, hogy kívülrõl irányítsanak?

2. Vállalom-e a kockázatát annak, hogy a fejem szerint élek, vagy az áldott béke kedvéért inkább súlyos kompromisszumokra hajlok?

3. Hagyok-e teret a saját energiáimnak, vagy minden esetben elõre meghatározott szabályoknak és meghatározásoknak rendelem õket alá?

4. Megengedem-e magamnak, hogy kifejezzem az agressziómat, vagy mindent magamban és magammal intézek el?

5. Milyen szerepet játszanak az életemben a változások? Van-e bátorságom ahhoz, hogy új területekre merészkedjek? Kreatív vagyok-e?

6. Értéknek számít-e a kommunikáció az életemben, vagy inkább magamnak való vagyok?

7. Megengedem-e magamnak idõnként, hogy kirúgjak a hámból, vagy mindenekelõtt alkalmazkodni és beilleszkedni akarok?

8. Harmóniában van-e nálam a lelki és a testi védekezés, vagy a testi védekezés legyengült a lelki kedvéért?

9. Milyen szerepet játszik ez a két alapkérdés az életemben: Honnan jövök? Hová megyek?

10. Volt-e a nagy, mindent átfogó szeretetnek esélye az életemben?

11. Milyen szerepet játszik az életemben e mottó szerint megtett út:
“ISMERD MEG ÖNMAGAD, HOGY ISTENT MEGISMERD!”?

Ebéd utáni csendes pihenő. Anya talán tud szundítani, pihenni, elernyedni. Én addig írok. Nem lesz kellemes, de muszáj leírnom, hogy könnyítsek a lelkemen. Le kell írnom, mert az életem része, a tapasztalataim fontos pontja. Így, akit ez az egész téma érzékenyen érint, navigáljon most tovább.

Szóval, tegnap este nagyon kimerült anya, mind fizikailag, mind lelkileg. Olyankor suttogva könyörög folyamatosan, és ahogy egyre jobban kiborul, közeledik ahhoz a témához, hogy jó lenne egy pisztoly, egy kötél, “kislányom, valahogy oldjuk meg”. Én ilyenkor csak nézek rá, és nem szólok semmit.

Aztán ezek után valahogy elcsendesedett. Ültünk a televízió kék fényében, és hallgattam, ahogy suttogva mondja a gondolatait. Mesélt arról, hogy milyen legyen a temetése, arról, hogy neki már nincs mondandója, mindenkivel mindent elrendezett. Megkérdezte, hányadika van. - Anya, huszonhatodika. - Huszonhatodika? - Az jó nap. Most lenne jó elaludni. Szerinted sikerül? Attól félek, huszonnyolcadika lesz. Tudod, ez itt hagyomány. (Nagymamám és az utcában szinte mindenki huszonnyolcadikai napokon halt meg.)

A szemei nagyon kábák voltak, de mégis, amikor rám tekintett, egészen más volt, mint szokott. A túlvilágról nézett, valahogy az Isten szemeivel. Mintha fókusztalanságával mégis átlátott volna az egész arcomon, testemen.

Aztán már nem fordult felém, hanem magának mondta csak. Elkezdett a nagymamámmal beszélgetni. Először csak szólongatta, - Anyukám, anyukám, vigyél oda magadhoz. Anyukám, anyukám…

És ez nekem nagyon betett. Mert soha, soha nem hallottam anyát így beszélni. Úgy beszélni, mint egy kisgyerek. És ő azokban a pillanatokban az a kislány lett, akit én csak fényképekről ismerek. Sokszor próbáltam elképzelni őt kislányként. Miféle vágyai lehettek? Milyen lehetett ártatlan kis huncutnak? Hogyan játszhatott? Hogyan bújhatott a mamához? De nem tudtam igazán sosem magam előtt látni. Mert én csak a karakán, vad szépségű, nagyonnő anyámat ismerem. És tessék, most itt, összetöpörödötten az anyukáját hívogatta.

Gondolkodtam rajta, felálljak? Hagyjam magára? Mert annyira intim pillanatok voltak ezek, közte és az édesanyja között, ahol én feleslegesnek, betolakodónak éreztem magamat. Az is eszembe jutott közben, hogy lám, ilyen az, mikor nem értjük, két ember miért ragaszkodik annyira egymáshoz. Mert nem látuk bele a köztük fennálló vonzásba. Nem látjuk az erőviszonyaikat, vonzalmi vonalaikat, csupán azt, amit a külvilág felé engednek.

Bennem nagyon sok az én-én-én-én, és mindig is meg voltam róla győződve, hogy a mamámnak is, és anyukámnak is (és apámnak, nagyapámnak is stb.) én vagyok az Első, a mindenki fölött álló Kivételezett.  Ezért tettem is mindig, intenzív kapcsolatom volt/van mindegyikükkel, és ki is követeltem magamnak a figyelmüket kiskorom óta.

És ez az élmény akkor megtorpantott, és azt éreztem: “Judit, hátra az agarakkal!”. Meghajoltam, és megrendültem az a fura hangulat előtt, hogy igenis, az én kemény, vagány anyukámnak is lehet/van valakije, egy személyes Menedéke, az Édes Anyukája, akinek a testéből keletkezett, aki az ő Legközelebbije. (És milyen érdekes, ugye, hogy a haldoklók sosem az apjuk után szólnak. Mindenki az anyukáját hívja.)

És ez a Legközelebbi mindig felfelé helyezkedik el. Én, a gyereke, értelemszerűen UTÁNA születtem, egy folyománya vagyok az anyámnak. Lehetek támasza, védelmezője, fordíthatunk a szerepeinken (kiskoromban ő óvott, most én óvom őt), de vannak örök, klasszikus hierarchiák, amik elementárisan írnak felül ilyen törékeny, szent pillanatokban mindent. A hétköznapokat, a gyakorlatokat.

Ahogy fent, úgy lent. Ahogy a kicsiben, úgy a nagyban. A haldokló ember oda vágyik vissza, testileg, lelkileg, szellemileg, ahonnan IGAZÁBÓL ered. Testileg az anyjába (az ő közelébe), lelkileg és szellemileg a Teremtőhöz. Írtam valamikor nem rég, hogy a vízcseppet csak az mentheti meg a kiszáradástól, ha visszadobják a tengerbe.

* * *

Aztán éjszaka félig ébren, félig tudatlanul peregtek az álomképek a szemgolyóimon belül, és az utolsó kép, mielőtt felriadtam volna egy férfi képe volt. A távolból közelített felém, és mikor egészen itt volt, egyszercsak a teljes fogsorát kiöklendezte. Bekapcsolt az agyam. Ha foggal álmodunk, hulló fogakkal, az halált jelent.

Felpattantam, és lementem anyához. Szendergett. Vittem neki teát, aztán visszafeküdtem, megnyugodva, mert még mindig azt hiszem, hogy nem lesz semmi baj.

Itt volt délelőtt a pap anyánál, csak úgy, beszélgetni. Magukra csukták az ajtót, én feljöttem Kajtival.

Szerettem ezt a papot; régesrég, kiskoromban csüngtem a szavain. Szerettem, ahogy meséli a bibliai történeteket. Én akkoriban még nem ismertem úgy a Bibilát, mint most. Ő volt az insider (többször azt figyeltem, hogy tényleg úgy meséli, mintha ott lett volna), én pedig a tudatlan, de tudásra szomjas kislány. 

A hittanban minden jó volt. Míg másoknak egy szigorú nő tartotta az órákat, mi a tiszi kedvenc csoportja voltunk. Csodáltam, mert sosem volt rosszkedvű, este hatkor is úgy döcögött be a terembe, mintha előtte kelt volna. 

Szóval szerettem mindent. Kezdődött azzal, hogy legelőször is még a templomkertben várakoztunk a hittanra. Jó időben a gyönyörű vöröstéglafalak tövében, a bokrok közt bújócskáztunk. A fiúk megkergettek, és mi be a zöldbe. Ha esett, a bukszus tetejébe tűztük az esernyőinket, és lapulva hallgattuk az eső kopogását. És azt is vártuk, hogy talán aznap elmarad a hittan! Nem azért, mintha nem szerettük volna; ez csak a diákok váratlan örömre való hajlama volt bennünk. 

Aztán eljött az öt óra, és az egyik fiú rohanva jött a templomkaputól, ” Jön a tiszi!!!”, mi pedig irdatlan gyorsan összetömörültünk a sekrestyeajtóban: az sem volt mindegy, ki ér fel legelőször az oratóriumba. Itt voltak az órák. Nedves szagú csigalépcsőn spuriztunk felfelé, és miközben kapkodtam a lábaim, többször beflasheltem arra, hogy ilyen, pontosan ilyen szag lehetett a Szent Sírban is. De futni kellett tovább, beoldalazni a szűk padsorok között, lezuppanni, könyv elő, és lecsitulni, hogy jó helyet kaptunk. 

Ekkor lehetett elkezdeni csodálni a rózsaablakot. Odaát, az ablakon túl, lenn a mélységben a templom, sötéten, eseménytelenül. 

Kezdtük az imát, és az pont megfelelő volt arra, hogy a fogócskától kiizzadt fiúk haja a halántékuknál megnedvesedjen, és kicsit fázni kezdjenek. Ima közben sandítottam feléjük, épp, csak oda az oldalukra, szemmagasságban. Olyanok voltak, mint a lázas betegek. Eltűnt róluk a harc, a vagányság. Kisfiúkká szelídültek az ima idejére.

Mindenki máshogy tartotta a kezeit. Voltak a görcsösen összenyomók, a lagymatagok, az összekulcsolók. Finoman egyikük sem tartotta az ujjait. 

És jöhetett eztán a mese. A tiszi tök érdekes kérdései. Olyan felvetések, amiket az iskolában sosem hallottam, és annyira hiányoltam. Amiktől mindenkinek megjött a jelentkezhetnékje, és kikívánkozott belőlünk a nyiladozó értelem gyermeki filozófiája. Még a rosszfiúknak is volt véleményük!

Sokáig jártam misére is, aztán miután mama meghalt, elmaradoztam, és kikoptam tiszi holdudvarából. Máshogy kezdtem látni a világot, olyan kérdések születtek a fejemben, amiket neki már nem tudtam feltenni. Pedig olyan volt ő nekem kiskoromban, mint valami mélyen doromboló, beteljesületlen szerelem. Érte tanultam és mentem hittanversenyekre, és még ma is az orromban érzem a kocsija illatát, és előttem a jelenet, amikor egy eredményhirdetés alkalmával a tömegből néz rám, az orrához emeli a kezeit, és megsúgja, hogy második lettem. 

Vagy a hittankirándulások. Hogy ő nem az a szigorú pedagógus volt velünk, hanem valóban egy fiatal, csélcsap juhait terelgető derűs pásztor.

És ma itt volt, és ma is ugyanúgy néztem a szemeibe, mint egy nyolcéves, a világra folyamatosan rácsodálkozó kislány. A periférikus látásommal az őt körbevevő szent aurát próbáltam kilesni, mert szomjazom azt a fényt, azt a hétköznapoktól való elemelkedettséget, ami belengte a plébániát, az ő otthonát. Ahova ha ritka alkalmakkor beléptem, a testemmel éreztem a más közeget: először a szemeimnek kellett megszoknia a lakást elülő félhomályt, aztán az egész testem rándult össze a paplak különös, borzongató atmoszférájától, míg végül megnyugodtam. 

Abból, hogy katolikus vagyok/voltam - ma láttam meg évek óta újra, és először igazán - nem lehet kiszállni. A gyermeki lelkembe égett, valami fura részem biztonságos otthona. 

És ami a legjobb volt, hogy a tiszi arcán nem láttam, hogy csalódott volna bennem: ő is a nyolcéves kislányra nézett, ebben biztos vagyok. 

Hiányzik, hogy néha eljárjak egy misére, megpihenjek a szertartás kiszámíthatóságában, hallhassak más szájából felolvasva egy evangéliumi részletet. Hogy elvégezzek egy rituálét, a magam örömére, de mégis másokkal, egy csoportban. Sajnos nem megy, azt hiszem. A világlátásom nem tud elcsitulni arra a negyvenöt percre. Nem tudok belehelyezkedni egészen a misébe, pedig csak úgy lenne értelme. Meglátjuk. Talán egy próbát megér.

Egy tegnap éjszakai telefon kapcsán, gondoltam, beírom, mindenkinek érdemes kipróbálnia: amikor nagyon nagy kavarásban, idegbajban, haragban, dühben vagy, kipróbálni, hogy egy pillanat alatt kilépsz az elmédből, és megteremted egy csapásra belül a gondolatnélküliséget.

Lehetséges berepülni a hurrikán szívébe.

Ma nem voltak anyának olyan görcsei, mint tegnap. Néha tekert-tekert, de messze nem olyan volt, mint tegnap. Gyenge, nehezen kászálódik ki a fürdőszobába. Itt volt ma a háziorvosa is, aki nagyon kedves volt. Megtapogatta a hasát, de puha, szemei is tiszták voltak. Ez azért volt fontos, mert a vizelet rozsdás színű tegnap éjszaka óta, és valószínű, hogy epefesték került bele. Széklet sajnos nincs, és ez probléma.

Apa sokat sír.

Aztán átugrottam a háziorvoshoz, mert adott neki egy morfintapaszt, a leggyengébbet, 0,25-öst. Ez a tapasz három napon keresztül van anyára ragasztva, és folyamatosan oldódik ki. Nem sok hatása volt, sőt, ha őszinte akarok lenni, semmi. Először ódzkodtam is tőle, hisz anyának nincsenek olyan fájdalmai, mint anno mamának voltak és morfiumot kapott, és úgy is voltam, hogy ha kibírja Nos-Pa fortékkal, akkor nem kell feleslegesen elkezdeni a tapaszt, de aztán ő maga végül úgy döntött este, hogy tegyem fel neki, hátha segít az ellazulásban, elalvásban is. A tapasz mellett azért bevette a két altatót+xanaxot. Nem jó, hogy egyáltalán nem tud enni, semmit sem kíván, és szedi közben a gyógyszereket. A gyógynövényes akármiket, a Culevitet ma be sem szedte.

Estére valahogy a gyomrában felgyülemlik az egész nap elfogyasztott folyadék, és iszonyatosan feszíti a hasát, ami ugye sérves is, és így a folyadéktól úgy kidudorodik a gyomorszájnál, mint egy csecsemőfej. Ilyenkor jön a hányás, de legalább megszabadul tőle. Nagyon fullad is, azt hiszem, ez a tüdőben lévő víztől van. Szedi erre a vízhajtó tablettákat, de az meg jól legyengíti (ezért is mozog nehezen).

Unokahúgom jár templomba és közelebbi viszonyban van a pappal, mint én, ezért anya őt kérte meg, hogy szóljon neki, hogy jöjjön el hozzá valamikor jövő héten. Én ettől nem rettentem meg, ez nem azt jelenti, hogy meghal, hanem anya ezt az egészet (is) teljesen tiszta tudattal szeretné letudni. Volt ilyen már több, mint fél éve is, mikor egy kemótól iszonyatos állapotba került.

Beszélgettem kicsit anya húgával, a keresztanyámmal. Úgy lopjuk az időt, mert azt se szeretném, ha anya azt hinné, a háta mögött sutyorgunk. Azt mondta keresztanyám, apámat félti igazán, hogy ha meghal anya, akkor ő ezt nem fogja tudni feldolgozni, és meghal ő is. Ettől én is félek. Apa tutira nem választana másik nőt, nagyon nem az a fajta, és míg mondjuk a nagyapámnak mama után lett élettársa, és aktívan éltek, addig apám az a fajta, aki magába roskad, és kettőt se szól, és csak belül emészti magát, de nagyon.

Aztán ugye ott van az öcsém is. Ő is ki van bukva, abban biztos vagyok. Így vizsgázni…és egyáltalán. Ő úgy nőtt fel, hogy anya már beteg volt, és csak ezt látta folyamatosan. Nagyon rossz erre gondolnom.

Magamról. Én úgy kezelem ezt az állapotot, hogy megpróbálok a Jelenben maradni. Nem gondolok arra, hogy mi volt a mamánál. Nem gondolok arra, mik lehetnek majd anyával. Nem gondolok se hátra, vissza, sem pedig előre. Itt és Most van. Azzal a feladattal foglalkozom, amit éppen csinálok. Azt oldom meg, ami közvetlenül előttem áll. Nem sírok. Akkor sírnék, ha előre vagy hátra gondolnék. Tegnap este feljöttem a gép elé, hallgattam egy pár zenét, és persze sírtam is. Nem pityergés volt, hanem fájdalmas, szaggató sírás. És annyira nem is könnyebbültem meg tőle. Nem tudom, a családom többi tagja mit gondolhat rólam, talán, hogy kicsit érzéketlen vagyok, habár ismernek ők engem teljesen, és inkább azt, hogy erős vagyok.

Lehet edzeni a gyászra, de ha most így blogírás közben belegondolok, szerintem hülyeség. Az egész élet egy edzés, és ha alapból jó állapotban vagyok, akkor az egyes állapotokat is a helyükön tudom kezelni. Persze most nekem speciális a helyzetem: egyrészt ugye mamával már végigéltem egy ilyen szituációt, másrészt az anyám lassan négy éve beteg, és sok hullámvölgyön van túl, és vele együtt én is. Edzettek a félelmeim, a szorongásaim, de velük együtt a hitem és a kitartásom is. Így talán “könnyebb”. És úgy, ha az ember részeire bontja az eseményeket, mert úgy könnyebb őket konfrontálni. Tehát: gyász akkor van, amikor valaki, akit szeretünk, meghalt, mi pedig itt maradtunk - nélküle. Az én anyám viszont él, tehát nem fogom életében elgyászolni. Nem engedek a félelmeimnek, a gyötrő emlékeknek, amik bekapcsolhatják bennem az idő előtti gyászolást.

Az én dolgom MOST, a Jelenben nem a sírás, nem a gyász, hanem ennek az állapotnak a lehető leghatékonyabb kezelése, megtöltve annyi szeretettel és odaadással, amire csak képes vagyok. Nem süppedek bele sajnálkozásba, mert akkor nem tudom hatékonyan végezni a feladatomat, de amennyire csak tudok, együttérzek az anyukámmal és segítem fizikailag, lelkileg és szellemileg.

Mindannyian, akik olvastok, kérlek titeket, hogy képzeljétek el őt fájdalmak nélkül, képesen arra, hogy pihenni tud.

Gezemicelevest főztem, közben pedig egy nagyon aranyos Feri bácsit hallgattam az MR1-en (a konyhában bejön:) ), aki egy nyolcvankét éves sóskúti biovállalkozó. Meséli, hogy a szamóca mellé fokhagymát kell ültetni, mert az jól elkergeti a kártevőket, és így neki az első fagyig terem. Tele van biotermesztési szabadalmakkal, átlag napi hat órát dolgozik a kertben, a saját zöldség-gyümölcs kertészetében.

Azt is meséli, hogy nála még most is a kertből hozza a felesége a friss zöldséget, répát, januárban, ugyanis van valami technológiája (erről lemaradtam), és mert amit az ember a pincében tárol, folyamatosan veszíti el a beltartalmi értékét, tavaszra pedig el lehet felejteni. Január van, és nála saláta, káposzta, zöldség van a földben.

Látom magam előtt a kis öreget, és eszembe juttatja nagyszüleimet. Nekik is járt a”Kertészet és szőlészet” újság (én csak a Lakáskultúrát nézegettem), és hétvégeken, ebéd után a csendes pihenőkor papa és mama felváltva olvasták a szemüveg mögül.

Nyolcvankét éves, napi hat óra munka, fizikai sport, friss levegőn, csupa tervvel, várakozással, teremtéssel - nem csodálom, hogy jól van, és nem csodálom, hogy a másik oldalon meg azt hallom mindenhol, hogy menedzsereknek műnapot találnak ki, masszírozásra járnak, és nem értik, mitől is depressziósak és mitől is nem találják az élet értelmét.

A föld szeretete, a kertészkedés szerintem azt is megadta az embereknek, hogy tudtak várni, kivárni. Valahogy ösztönösen beléjük ívódott az a szemlélet, hogy mindennek megvan az ideje (vetésnek, szedésnek, szüretnek, stb.). Tudták, hogy attól, hogy valami még nem látszik (mert még nem bújt elő a földből), attól még ott a mélyben történik valami, aminek következménye lesz. És ez segíthette őket bölcsebben élni egész életüket. Arról nem kell írnom, hogy a mai ember erről alig tud valamit.

És Feri bácsi egyetlen mondatot sem kezdett azzal, hogy “úgy gondolom”.

Müller Gondviselésében olvastam éjjel:

“Az Isten panaszkönyve tele van magyar bejegyzésekkel.”

“Ne légy a hírnév bábja, ne légy a tervek kincsestára. Ne légy az ügyek intézője és ne légy az okoskodás mestere! Testesítsd meg a végtelent, s nyomtalanul kószálj!…Légy üres! - ennyi az egész. A hajdani Igaz Emberek aludtak, de nem álmodtak, s ébren nem gyötörte őket szorongás. Egyszerű volt az ételük és mély a lélegzetük…A hajdani Igaz Emberek nem tudták, hogy az életnek örülni, a haláltól pedig rettegni kellene. Megérkeztek - nem vigadtak, eltávoztak - nem búsultak. Könnyedén jöttek és könnyedén mentek. Örültek annak, amit kaptak, és nem gondoltak vele, hogy amikor kell, visszaadják. Szívük felszabadult volt, vonásaik nyugodtak és homlokuk sima…tudták, még ha a test számára létezik is rettenet, a szellem sértetlen marad. Hajnali kunyhó a szálláshelye - a halál nem érinti.”

Ha jól magamba nézek, sokszor van, hogy a “hiányaimat” sorolom. Ez is jó lenne, az is, ez sincs, az sincs, miért nincs, pedig volt, ez is kellene, azt is meg akarom élni. Aztán, mikor jobban a középpontom közelében vagyok, akkor rendre meglátom, hogy milyen hülye vagyok:)

Mert csak el kell csendesedni, kicsit elfordítani a figyelmemet mások felé, kicsit hagyni, hogy megérezhessem a másikat. Figyelni, a lelkemmel, szellememmel lélegezni, és akkor szépen lassan elkezd belém kúszni a mások csodája, szelídsége. És azzal, hogy ennek részese lehetek, gazdagabbá tesz, mint bármilyen milliárdost.

Kurz und gut: a szívcsakrám oda-vissza-átlósan kész:)))