Mióta szívinfarktust kapott, és ötször élesztették újra, most először találkoztam anya bátyjával. Én a teraszon csipkedtem a muskátlikat, mikor egy jellegzetes füttyszót hallottam. Azt hittem, jött valaki, de úgy tűnt, mégsem.

Aztán vagy majd’ fél óra múlva meghallottam a hangját, amint a szomszéd kutyájával beszélget lenn a kertben.

Az öcsémék felállították hátul a medencét. Benne víz, mellette napernyő, a tollasháló is kihúzva, végre használatban van a kert hátsó része is. Lementem.

Pisti ott ült a vízben, és bámult el a semmibe. - Na szia, te túlélő! Hogy vagy? - kérdeztem, de rögtön láttam, hogy nincs jó kedve. - Nem vagyok jól. Szúr megint a mellkasom és zsibbad a bal karom.

Locsolta magára a vizet, forgolódott a medencében. Aztán feltérdelt a közepén és csak nézett el, a kertszomszédok irányába. Lassan mosogatta a mellkasát. Én ültem a székben, nem szóltam, hanem őt figyeltem. Mint valami keresztelőmedencés jelenet. Felé nyújtottam a törölközőt.

Teljesen erősen éreztem körülötte a megváltozott atmoszférát. És tudtam, hogy mindjárt meg fogom kérdezni tőle, milyen élményei voltak, ha egyáltalán voltak, mikor meghalt.

Felmentünk a teraszra. Ketten voltunk, még nagyon meleg volt, a többiek odabenn hűsöltek. Örültem, mert így terveztem vele az első találkozást. Hogy nyugalomban, csakis kettesben beszélgetünk, és egészen máshogy, mint eddig.

- Na mesélj, milyen élményeid voltak. És mesélni kezdett. Nem írom ide le, mert túl intim, de nagyon mélységes, tiszta beszélgetés volt. Nem én beszélgettem a nagybátyámmal, hanem két halhatatlan lélek. Eddig sosem beszélgettem így vele, soha.

Sok mindent mondtam neki én is. Alig nézett a szemembe. Mindig el, a távolba, de tudtam, hogy issza a szavaimat. És tudom, hogy ezeket senkinek sem mesélte el.

-Nem vagy jobban? - kérdeztem. - Nem - felelte. - Elviszel az ügyeletre? Mégis jobb, ha nappal megyünk, mintha éjszaka történik valami.

Kaptam a ruhám, be a kocsiba, és mentünk. Bement, aztán engem is behívott az orvos. Elvitték mentővel, most benn van a kórházban, és remélem, hogy holnap reggel hazajön.

Mielőtt beszállt a mentőbe, megpusziltam, zavarban volt. Odaadta a szemüvegét és a lakáskulcsát, hogy hazafelé adjam be a családjának. - Délután grillezés, addig érj haza - mondtam neki, így búcsúztam el tőle.

Azt hiszem, mondhatott anyám valami olyasmit apámnak, hogy miután meghal, apám ne hanyagolja el a virágait, mert azóta is tele vagyunk virágládákkal és burjánzó muskátlikkal.

Ma egész délután az elnyílt muskátlikat vágtam le, kb. három órán keresztül. Apa múlt héten Stuttgartban volt, és azalatt totál elnyíltak. Ilyenkor a virágok szárai megnyúlnak, új bimból alig jönnek, hisz a növény energiáját a már lenyílt virágok és hajtások életbentartása viszi el. Ezért ahogy a petúniát is, a muskátlit is rendszeresen csipkedni kell.

Miközben elmélyülten csipegettem, ami alapból egy éber meditáció, hirtelen ráeszméltem valamire. Nem csak a muskátliknál van ez így. Az ember is így működik: az elhalt, vagy elvirágzott dolgainkat is egyszercsak le kell nyesni, különben az energiánk tetemes része arra megy el, hogy ezekbe a már nem időszerű dolgokba toljuk az életerőnket, miközben rég az új kis bimbóinkat kellene felvirágoztatnunk. Ahogy ezt a párhuzamot felfedeztem, teljesen feldobódtam.

És még valamit észrevettem. Minden lenyílt szár ill. virág mellett volt egy új bimbós hajtás! Megbújva a száradó szirmok alatt, de ott volt mindig egy új virág kezdete.

Most persze nem olyan színes a terasz, és csak ha közel megyünk a virágládákhoz, akkor látjuk, hogy tele van mind bimbóval, de teljesen biztos, hogy pár nap múlva újra virágba borul minden.

Azon is elgondolkodtam, hogy ez az egész muskátlicsipkedés is egy kardinális különbség volt apám és anyám között. Anyám rendszeresen csipkedte a növényeket, tőle tanultam én is, és azt is tőle, hogy ez miért fontos.

Apám locsolja bőszen a virágládákat, de igazán nem néz a virágokra. Locsol, locsol, de nem csipked, aztán egyszercsak azt mondja: idénre lenyílt a muskátli. Pedig dehogy. És akkor ezt most mindenki, aki ezt olvassa, fordítsa le az emberekre.

Itthon, a szülői ház teraszán. Összegyűlve a teljes rokonság és a német barátaink. Nyár este, tömény jó levegő, békabrekegés, Kajti a lábaimnál. Aztán ahogy besötétedik, öcsémék feállítják a terasz közepére a vetítővásznat, jön a beamer, és kezdődik az össznépi képnézegetés, miközben beszélgetünk. Régi fényképek, főleg az unokaetstvéremék gyerekkorából, de hát annyira összefonódott mindig is az életünk, hogy persze mindannyiunkról vannak fotók. Balra a félhold, az enyhülő meleg, a csillagos ég, ez a közösség a teraszon.

Elnézem, milyen édes kis gyerekek voltak az unokatesómék. Figyelem, most először, a képek alapján, hogy milyenek voltak mint fiatal család. Ahogy jött a két gyerek egymás után. Az ünnepeket, ahogy mindig is megadtuk a módját. A születésnapok, torták, nyaralások, családi projektek. Nézem a képeket és őszintén azt érzem, olyan jó lenne, ha nekem is lehetne saját családom.

Aztán hajnalig beszélgetünk G-nal a konyhában. Fél éve nem láttuk egymást, és nagyon szeretem őt. Mindig is tudtam, hogy különleges képességekkel rendelkezik ez a nő. Aztán ahogy ebbe belerévedek, egyszercsak elkezd arról mesélni, hogy ne nézzem hülyének, de ő ki szokott menni a testéből, látja fölülről magát. Hatalmas pillanatok, és mindig is tudtam róla ezt. De ahogy elmeséli, az nagyon nagy élmény. Egyivásúak vagyunk valahol. Tudtam, tudtam.

Cs. barátnőm ikonfestő, és csodaszép művei vannak. Amíg nem ismertem Csillát, egyáltalán nem érdekeltek az ikonok, az ortodoxiától egyébként is irtózom. Most sem érdekelnek, de Cs. ikonjait nagyon szeretem. A nappalija hatalmas falán majd’ 20 ikon van. Megfestette a Szent Korona képeit, egyenként egy-egy ikonban.

Az ikonok alatt van egy kanapé. Ha Cs.-nál éjszakázom, mindig ezek a faképek alatt alszom el, és minden másnap olyan kipihenten és kicserélve ébredek, mint sehol máshol. Pedig éjjel is zajos az Üllői út. Sokszor elgondolkodtam már, mi teheti ezt? A kanapé? A jó tájolás? Felettem a sok arany? Vagy ezek a gyermeteg szentek? Nem tudom, mindenesetre mindig különös álmokat látok azokon az éjjeleken, így ha nagyon kimerült vagyok, időről időre bekéredzkedem a szentek alá.

Tegnap is így történt.

Álmomban egy alakot láttam, de az arcát nem tudtam kivenni. Éppen olyan volt, mintha hátulról lett volna egy nagyon erős reflektorral megvilágítva. Aki ott volt, éreztem: ismerem. Na de honnan? Sokáig kellett az ismerőseim között kutatnom, míg végül ráleltem, hol éreztem ezt a lényt? I. barátom mamája volt.

Megtisztulva, immár minden földi bánattól, fájdalomtól, vétektől, szomorúságtól és hívságtól mentesen. Ott ragyogott velem szemben és én annyira örültem neki! Lényének minden porcikáját éreztem. Benne voltam, ő pedig bennem. Azt mondta: - De jó, hogy hozzád elérek!

Gyönyörű volt, és nekem talán méggyönyörűbb volt megtapasztalni az ő tökéletesebb lényét. Aztán megkérdeztem, miért keres? És ilyen tulajdoni lap-szerúségeket mutatott, amiből én egy kukkot sem értettem. (Majd megkérdezem I.-t.)

Aztán kérdeztem tőle én is valamit, de azt megtartom magamnak.

Reggel óta itt rezeg bennem nyomokban Éva néni. Olyan sűrű, tömény, letisztult, vegytiszta, bölcs szeretetet tapasztaltam meg benne, amit már nagyon rég.

Éva néni március 21-én halt meg.  Valahogy, akikkel valami fura közös lelki kapocs van köztünk és meghalnak, a letisztulásuk után mindig megtalálnak. Nincs célja ezeknek a találkozóknak, ha csak az nem, h. újra és újra megerősítsenek bizonyosságaimban.

Minden dolog azé, aki odaadja. - mondja Hamvas.

És a képhez passzoló zene.

A dongó szárnyfelülete 0,7 cm2, teljes súlya 1,2 gramm.
Az aerodinamika ismert törvényei szerint ilyen feltételek mellett lehetetlen repülni.

A dongó viszont ezt nem tudja, egyszerűen csak repül.

Attól, hogy valaki gátlástalan, még nem szabad - mondja pálferi. És milyen igaz.

Mindenkinek nagyon ajánlom a pálferi-jelenséget:) Ö egy katolikus pap, fiataloknak tart elöadásokat, de elképesztö stílusban, szeretettel, HUMORRAL, vagánysággal.(Elöadásait az oldalán meg lehet hallgatni, érdemes idörendi sorrendben, mert egymásra épülnek.)

Aki olyan szerencsés, és pesti és kedd esténként ráér, menjen el egy elöadására, a Nemzeti Múzeum mögött, 20:15-töl, garantált energiabomba.

(Számomra) érdekes gondolat jutott ma eszembe. Olyan sokat lehet hallani manapság arról, hogy milyen nagy dolog, ha valaki képes “egyedül” lenni, amikor nem igényli folyamatosan mások társaságát, a nyüzsit, a kommunikációt az emberekkel.

Tény, hogy a ma embere nem nagyon ismeri a visszavonultságot, az izolációt, hangozzék ez bármennyire is közhelyesen. Tucatszám lehet olyan könyveket venni, ami erre ad kulcsot, technikát a kezedbe. Ezerféle meditáció, böjtkúrák, visszavonulások, elmélkedések - komoly piaca van manapság, ugye? Egész évben gürcölnek az emberek, és akkor két hétre befizetnek valami wellness-meditációs táborba, és ott letudják tizennégy nap alatt az egész éves forgatagot, zavart, zajt.

Aztán ma arra gondoltam, hogy vajon nem ugyanakkora becs-e, egész évben a nyüzsiben ÚGY élni, hogy mégis képesek vagyunk csendet teremteni, belül?

Csináltunk Bécsben olyat, hogy eltekertünk egy autópálya felüljáróhoz. Alattunk zúztak a kocsik, kamionok folyamatosan. Rengett a vashíd, süvített a szél, MOZGÁS volt, szédített az autók nyomulása, ha letekintettünk. És akkor azt mondtuk egymásnak: na most próbáld meg, hogy mindezt a szcenáriót magadon kívül hagyod. Nem hagyod hatni magadra, hanem csak és kizárólag befelé figyelsz. És addig figyelsz, amíg benn csend nem lesz, és nyugalom. Hát mit mondjak, nem könnyű.

De a sok elvonult arc után tök jó lenne hallani valakit, arról beszélni, hogy mondjuk egy nagyon aktív ember hogyan tud mégis a középpontját fenntartani? Pl. ott van Böjte Csaba. Őt szívesen megkérdezném erről. Gondolom, parádézik a sok gyerek éjjel-nappal körülötte, és ahhoz, hogy ő ilyen egyensúly-ember maradhasson, valamit csak jól csinál. Tudom, hit, ima. De biztos nem engedheti meg magának, hogy havonta elvonulásokra jár.

Valami olyasmi lehet a megoldás, mint a flow. Hogy amikor valamit csinál, akkor valóban azt csinálja, és olyasmiket csinál, amit SZERET, amiben áramlik, benne van, nem nyűg, nem kalandozik másfelé az elméje, hanem a Jelenben létezik. Mindig ide lyukadunk ki:)