Csalóka napfény

Archive for the 'Múlt' Category

Zongora

Freitag, November 6th, 2009

Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az õ ütemére.
Ez a fekete zongora.

Ahogy a kézírás gyakorlata nélkül (a sok billentyüzés miatt) elszokunk az írástól, úgy van ez a zongorázással is. Nyolc évig tanultam, de mindent elfelejtettem. Csak két darab elejét tudom teljesen kezdetleges módon eljátszani. A. lehozta a zongoráját a hálóból és megpróbáltunk négykezest játszani. Ö úgy játszik le bármit, mint egy bárzongorista, rögtön, hallás után.

Ott álltam a zongora mellett, és csak néztem az ujjaimra, hogy mennyire furcsa, hogy sok-sok év után nem akarnak az ujjaim engedelmeskedni és nem tudom úgy lefogni az akkordokat, a hangokat, mint rég. Sajnálom, hogy abbahagytam, mert még a béna klimpírozás is átmossa a lelket és felfrissít.

Utáltam zongoraórára járni, és szolfézsre is. Kaptam egy nagyon szép zongorát, bécsi, páncéltökés, az 1870-es zongoravilágkiállításon ki is volt állítva. De mikor abbahagytam, eladattam.

Egyetlen fotó örzi zongorázásomat: tizenegy éves lehetek, fehér kistrikóban, és fehér csipkés bugyiban (amit utáltam, mert szúrt és iskolába épp ezért nem is, csak otthon hordtam), kócos, elaludt hajjal ülök a zongora mellett (tetején csipketerítö), és játszom. Fejletlen gyerekujjak, a hátam legalább egyenes. Mindig is irtóztam és féltem a zongorától, mert régi idöket idéz vissza a lelkemben.

Jegyzet

Freitag, November 6th, 2009

Anyával most beszéltem, pilleg, pihenget, és lelkizik szegénykém. Kicsit átrágtuk magunkat megint azon, hogy az egészben a bizonytalanság, az örökös bizonytalanság a legrosszabb. Hogy nem tudja, mi van, és mi zajlik a testében. Néha jó egyedül lenni, mikor kimerült, és csak fekszik a Kajtival, de egyedül is nehéz, neki, akit egész nap majd’ ezer ember zsibongása és ötven kolléga vett körül, és ö volt középen. De azért föz, és ebéddel várja az öcséméket haza Peströl.

Nagyon rossz és nehéz éjszakám volt. Le voltam zsibbadva, és mindenféle csodaszép, türkizzöld fénylények (összesen) hat darab úszkáltak felém. Csak meresztettem a szemeimet, és az egész sötét háló ilyen furcsa, északi-fényes foszforeszkálós színben játszott, mintha egy millió szentjánosbogár világított volna. Nem tudtam megszólalni, sem egyetlen végtagomat sem megmozdítani, csak meredtem, és annyira voltam képes, hogy a nyelvem hegyével szépen lassan a szájpadlásomat megérintsem, abból a célból, hogy még érzem magamat. Csak meredtem, meredtem, és jöttek ezek a türkiz lények, úszkáltak felettem, és olyan formájuk volt, mint egy királyi palástnak, de folyamatosan változott az alakjuk.

Mindeközben féltem is, de a félelemmel párhuzamosan végtelen, hatalmas nyugodtság voltam saját magam. Nem éreztem a határaimat, és arra gondoltam, olyan végtelen vagyok, mint egy óriási rét, vagy fennsík. És közben éreztem azt is, hogy süppedek. A gondolataimban ez egyrészt nagyon kellemes érzés volt, de azt a késztetést is éreztem, hogy nem szabad hagynom, hogy ez tovább menjen, mert akkor meghalok. Közben voltak olyan szakaszok is, hogy azt éreztem, mintha a fejem búbján keresztül húznának, vonszolnának ki a testemböl. Épp, mint ahogy a harisnyát húzzák le a gyerekek, hogy vonják, hozzák, vagyis az anyukájuk: a kisgyerek félig ül, félig elfekszik az ágyon, anyuka pedig hátrál a nagy harisnyakígyóval.

Aztán egyszercsak véget ért az egész, de még nagyon sokáig ébren voltam, kb. négy órakor aludhattam el.

Eléggé zavar, hogy kb. egy hete folyamatosan, minden éjjel rémálmaim vannak. Nem szoktak rémálmaim lenni egyébként, most pedig minden alkalommal azzal ébresztem magamat és A.-t, hogy azt mondogatom nyomatékkal: “rémálom, rémálom, rémálom”.

Az álmaimban elhunyt családtagjaim bukkannak fel. Nem tudok nekik örülni, csak a viszontlátás elsö pillanatában, mert miután jobban szemügyre veszem öket, meglátom, hogy hiába, hogy itt vannak, akkor is halottak, élö halottak, akiknek csak a teste mozog, de a lelkük kongó, illetve nincs is lelkük, se érzelmeik. Nem tudják, miért kötödnek hozzám, csak emlékeznek, hogy közünk volt egymáshoz, ezért hát itt vannak. De nem szeretnek, nem is beszélnek hozzám. Csak létezünk, ott, együtt. Nekik is, nekem is ezekben az álomszituációkban valami szürreális és bolond valóságunk van: nem tudunk okozók lenni, csak tompán létezünk.

Például, mikor imádott nagymamám jelent meg a régi lakásban, nem találkoztunk egymással: ha én a hálóban voltam, tudtam, ö a konyhában ül. Ha kimentem a konyhába, már nem volt ott. Aztán visszamentem a hálóba, de csak a bontott ágyat láttam: onnan tudtam, hogy az elözö percekben ott fekhetett. De a jelenléte beszötte az egész házat, az utolsó sarkig. És nagyapámra vártunk. Ha kigondoltam az utcára, tudtam, hogy néptelen és az összes szomszédos ház elhagyatott.

Máskor a nagyapám jelent meg a házban. Ott feküdt, de valami infantilis módon mutogatni kezdte nekem különbözö testrészeit, amik mind ki voltak sebesedve, és hiába mondtam neki, hogy én nem tudom meggyógyítani, csak nem akarta abbahagyni a mutogatást.

Máskor a volt fiúm apja jött. Kérte, hogy keressük meg Petit, mert mondania kell valamit. Én csak néztem rá, és arra gondoltam: hogy gondolhatja, hogy meg fogjuk találni? Innen (ahol mi akkor voltunk) nagyon messze van Peti, és nem is örülne neki, ha zavarnánk. Szomorúan nézett rám, éreztem belöle a csalódást, mert úgy tünik, bízhatott bennem.

Aztán ott volt egy álmomban Dóra is. Ült egy székben, és arról beszélt, hogy most már unja, hogy mindig egyedül van, és hiányoznak neki a húga gyerekei, menjek és kísérjem el hozzájuk. Rá is csak néztem, és nem tudtam semmit sem csinálni. Nagyon sovány volt, és beteges.

És volt az apai nagyanyám is. A régi kiskertjében találkoztam vele. Állt a kis bungaló elött, és panaszkodott, hogy senki nem gondozza a kertjét, minden csupa gaz, ö pedig nem tudja megcsinálni. Néztük a hagyma sorát, és tényleg, ötven centis gazszálakkal volt elvadulva az egész kert. Én csak arra tudtam gondolni, hogy ne haragudj, én nem tudok kijárni a kertbe, és ez már nem is a miénk.

De a legdurvább álmom Kajtival volt. Alapvetö parám, hogy a kutya elszökik, nem találom meg soha, és elüti egy autó, és örökre tudatlanságban vagyok, hogy mi történhetett a kutyámmal. Az álmomban csak egy nyitott kaput láttam, és azon nyomban összeállt a kép, hogy a Kajti ELTÜNT. Kimentem az útra, és jött a sok kamion egymás után, az én kis Kajtikám pedig az út közepén ült és várakozott. Én pedig nem tudtam, hogy hogyan tudok elindulni, be a kocsik közé. Ha rá kiabálok, felpattan, és akkor vége.

Azt hiszem, be fogok dilizni. És nem csak az álmoktól.

Mama

Montag, Oktober 26th, 2009

Egész éjjel, közvetlenül ébredésig a nagymamám nézett velem szemben: olyan idős volt, mint én most, de nagyon nyugodt, kisimult volt az arca. Én a kezemben egy pár hónapos kislányt tartottam, az ott ugrándozott a kezemben, a lábamon, a mama pedig csak nézett, nézett. Hiába próbáltam vele kommunikálni, vagy megszólítani, beszélgetést kezdeményezni, nem válaszolt szavakkal. Viszont annál szebben, bizakodóbban, megnyugtatóan NÉZETT.

Aztán reggel felkeltem, és látom, hogy villog a telefonom. Azt hittem, egy nem fogadott hívásom van. Megnéztem, és azt írta ki: “Mama 76″. Ma van a születésnapja. Be volt még állítva rajta az emlékeztető….Hát mit ne mondjak, kicsit furán éreztem magamat.

Vasárnap este

Sonntag, Oktober 11th, 2009

Valahogy rám tört a kibaszott szorongás, több okból kifolyólag is, de most kicsit olyan érzésem van, hogy úristen, vasárnap este van, egy szót sem tudok, és holnap reggel nyolckor szigorlatozom a teljes német irodalomból. A miérteket majd később.

Meg egyáltalán. Idegesít sok minden, a hangulat (az anyámé) leginkább, hogy állandóan rejtőzködnöm kell (?) a saját érzelmeimet, elgondolásaimat illetően, mert mindig a mások az okosabbak. Meg a nagy f***t. És amikor ebbe belegondolok, nagyon rosszul tudom érezni magamat, mert akkor olyan dolgok, amiket elfelejtettem már, kiderül, hogy mégsem.

Itt van például ez a cirkuszolós, hazaköltözős téma is, na azóta ilyen velem, és nagyon nem csípem, hogy rajtam tölti ki a nemtetszését, ahelyett, hogy valami finomságot érzékeltem volna, hogy na te hülye, és elmeséled, hogy hogy is érezted/érzed magadat? Á, semmi, csak a felülről észkiosztás. LETT VOLNA, csak most az egyszer a sarkamra álltam, és kuss volt. Igenis tessék figyelembe venni, ha NEKEM nincs kedvem valamiről beszélni. Ez nem iskolai számonkérés! Csak ezzel együtt az van, hogy átvált(anak) ellenségesbe, és nagyon az eszemnél kell lennem, hogy ezt felfogjam, és ne haraggal reagáljak én is.

Másrészt volt ma egy nagyon kritikus helyzetem. Elmentem vásárolni a Spar-ba, és mit ad Isten, ki kószál ott az ügyeletes barátnőjével? Az unokahúgom volt pasija, akire olyan szinten be vagyok pöccenve, mint a kurvahétszentség, mert azon túl, hogy az unokahúgommal, akit imádok, egy nagy szemét-rohadék volt, velem is rendesen kibaszott, gyakorlatilag mindenemet feltörte, elrontotta stb. Na már most ott sétált, vigyorogva az öntelt pofájával, és én először megrettentem. Mert pontosan olyan volt, mintha a betörőm jött volna velem szemben. És gondolkodtam is rajta, hogy fogom magam, és jó gyorsan kihúzok a boltból, de aztán meggondoltam magamat: minek is ÉN érzem magamat kellemetlenül?! És sétáltam szépen a kosarammal, de persze kerülte a tekintetemet a kis rohadék. És ettől olyan mérges lettem, olyan féktelen vad düh, sőt, GYŰLÖLET öntötte el minden sejtemet, hogy az arcom lángolt, és úgy éreztem magamat, mintha 42 fokos lázam lenne.

Mentem, toltam a kocsit, és nagyon erősen kellett arra koncentrálnom, hogy egy óvatlan pillanatban nehogy olyan rosszat bekívánjak a kis köcsögnek, hogy amint kilép a boltból, felkenődik egy kamion elejére. Olyan szinten kifáradtam ebben, hogy utána a parkolóban percekig csak ültem a kocsiban, és néztem magam elé.

Mert a rossz ugyanúgy visszaszáll az emberre, mint a jó, és nekem ne legyen semmi rosszam emiatt a legalja ember miatt, megkapja ő az élettől, ami jár neki, nélkülem is.

Szóval nagy lecke volt ez nekem, mert tényleg, olyan méretekben jött rám az erő, hogy bekívánok neki rosszat, hogy ilyet még sosem éreztem. De végül mindketten megmenekültünk.

Lemezjátszó

Freitag, September 18th, 2009

Hiába volt már hifink az albérletben anno, azért volt nekünk régi, nagyon jó minőségben megszólaló (LEOWE!) lemezjátszónk is. És az, amikor sötétedés után értünk haza, Annácska elvonult a szobájába, és egyszercsak felzendült ez a szám, én akkor annyira, de annyira maradéktalanul boldog voltam, és hálás, mint ritkán.

Megteltem hálával az egész élet iránt. Most is, ebben a pillanatban érzem az akkori lakás illatát, azt a ruhát érzem magamon, amiben szerettem lenni “otthon”, és lelki szemeimmel kinézek a konyhába. Látom a lábost, a poharakat, a szemközti ház fényeit (ahol mindig csókolózott egy pár), tudom, hogy épp hétfő van, és ősz, szeptember vége, és boldog, boldog, megtelt vagyok, mert imádom a barátaimat, az egész életemet. (Hova tűnt a Tanita Tikaram egyébként?)

Almárium

Mittwoch, September 9th, 2009

Az illatosítótól az egész nappaliban olyan illat van, mint régen, a mama elsö szobájában, miután begyüjtötte az almákat, és a szekrény tetejére pakolta öket. Ez olyan megnyugtató.

Telefonszám a táblán

Dienstag, September 8th, 2009

Van a konyhámban egy tábla. Ide szoktam feltüzni mindenféle aktuális dolgokat, telefonszámokat, pizzafutár szórólapot (ahonnan sosem rendelek), színskálát, amilyenre az egyik szobát festeni szeretném stb.

Ezen a táblán van fenn papa mobilszáma is. Utoljára, mikor felhívtam, már a kórházban volt, én pedig Sopronban. Késö este volt, álltunk egy ház elött, A. valakivel beszélgetett, én pedig megpróbáltam rácsörögni, és láss csodát, fel is vette. De nem ö, hanem keresztapám, mert nála volt papa mobilja. (Ezek után persze találkoztunk személyesen még, de sosem telefonáltam már vele.) Emlékszem a nagy izgalomra gyomortájt, ahogy kicsöng, kicsöng, katt. “Papaaaa, hogy vagy?” - szóltam bele. És a keresztapám válaszolt. Nagy csalódás volt az akkor.

Ma fözés közben valahogy a táblára, és a táblán pedig a papás cetlire tévedt a tekintetem. Hirtelen megsajdultam. Napok óta fel kellene hívnom Rózsikát, aki az élettársa volt, mert nemrég volt a névnapja, és egyébként is, csak kérdezni, hogy hogy van. És ahogy néztem otta számot, egy elárvult, immár gazdátlan telefonszámot, hirtelen fénysebességgel, mint a filmekben pillanatok alatt apa számítógépének könyvtárstruktúrájában voltam, és gondolatban a “Papa képei Bükfürdö”-re klikkeltem.

Nyíltak a képek egymás után. Ahogy az esztergált korlátokat fényképezte mindenhol: ötleteket gyüjtött, nagyon szépeket készített ö is. És a növényeket. Aztán egy kápolna, Rózsika bambul az oltárra. Aztán egy szoba, tele a ruháikkal, nyaralási csendélet. Majd Luca-kutyája. A nappalijában a virágzó kaktusz. Rózsika pogácsát süt. Nyugdíjasok halászlevet esznek.

Aztán eszembe jutott, ahogy Rózsika korábban sírt a telefonban, hogy mennyire hiányzik neki a papa. Beleláttam két ember magánéletébe, és most itt maradt közülük az egyik, egyedül, és nem leli a helyét. Végül mégsem hívtam fel Rózsikát.

Papára gondoltam, hogy milyen békés volt ott az ágyban, a halála elött három órával. Visszamentem megfésülni. Nagyon szép és rendezett volt. És olyan szépen mondta az élettársának, megsimítva annak kezeit: “Szeretlek, Rózsám.”

Zsenialitás, Tomi, Puzzle

Sonntag, September 6th, 2009

Kb. két hete teljesen rá vagyok kattanva a Ghymesre. Régebben akkurátosan toltam el magamtól. Hát volt egy nagyon népzenemániás zenész albérlötársam, Tomi, aki állandóan Ghymes-sel és az erdélyi zenegyüjtéseivel nyüstölt volna; menekültünk elöle. (A legdurvább az volt, mikor beültetett minket Évivel a nappaliba alias próbaközönség: gitárvizsgára készült valami számomra felfoghatatlan, kibaszott unalmas, követhetetlen darabbal. Tomi 20 percig pengette, én már majd`meghaltam egy cigiért, aztán a 21. percben elrontotta, és kezdte elölröl (!!!). Ez volt az a pont, mikor sürü baaazmegolások közepette felálltunk, és kifutottunk a konyhába.)

Szóval Tomi már akkoriban is nagy Ghymes-rajongó volt, én pedig nem szerettem sem a Ghymest, sem pedig azt a tarisznya csaját, akivel erösen él a mai napig az a gyanúm, hogy hétvégente, míg ök ketten romantikáztak a lakásban, a csajszi lenyúlta a Zabhegyezömet, és több jó könyvemet. Amikor szakítottak, nagy albérletes bulit csaptunk Tomival. (Ekkor történt az is, hogy Tomi valamiért elment fürdeni, én pedig elfelejtettem, hogy itthon van, és berontottam a fürdöszobába, ahol is Tomi ült a kádban. A baj csak az volt, hogy aszittem, megáll a szívem az “Idegen Férfi A Kádban”-tól. Mert Tomi akkor már lezuhanyozta hatalmas haját, én meg így még nem láttam (nem szoktunk együtt fürdeni), és hát elég sok alkoholt fogyasztottam, így rákiabáltam, hogy “Ki maga?” (ha megijedek, mindig magázódom), de a köv. másodpercben leesett, hogy óbazzezatomi. Gyorsan távoztam, és nagy derültség volt a konyhában az incidens után.)

Na, Ghymes. Szóval, megkövetem magam Tomi elött: egyszerüen imádom, ahogy a Ghymes zsenialitásába alá lehet merülni, megperzselödni az istenadta tehetségben, abban a szent tüzben, ami belobogja ezt az embert. (Meg is kellene írnom ezt neki, de levette magát a ziwiwröl, máshogy pedig nem tudom elérni.)

Viszont most nem egy Ghymes-klipet szúrok be, hanem a The Puzzle egy videóját (ami kicsit 30Y is), tekintve, hogy Tomi is közremüködik a számban. A Puzzle-t azért is imádom, mert volt szerencsém többször velük fröccsözni-zsíroskenyerezni anno a Hangulat presszóban Pécsett, mikor még nem voltak híresek, de már akkor is hónapokig röhögtünk a Gyuri elképesztö sztorijain. Hallgassatok puzzlét! Éljen a Tomi!

Helikoffer

Mittwoch, August 26th, 2009

Gyerekkorom első vagány rockszáma Halász Judit Helikoffere volt. Igazi dinamikája van, és van benne valami tényleg elrugaszkodó, elrepítő, félelmetesen merész, bátor, vakmerő.

Teljesen vissza tudom idézni, ahogy lemezen hallgatom anya húgával, és miközben szól a szám, én vadul szerelmes vagyok. Vadul szerelmes! Hogy kibe, azt nem tudom. Nem lehet megfogni, nem lehet behatárolni, leszűkíteni egy személyre, de érzem, és tudom, hogy nekem a helikofferhez, a REPÜLÉSHEZ közöm van, határozottan, és nagyon-nagyon, egetrengetően (hihi). “A dédapámé volt a kofferem, a háborúban átszállt a tengeren”.

És most, huszoniksz év után gondolom csak végig, hogy az én gyerekszívem milyen sejtelmekkel lehetett telisteli? A nagyapám királyi ejtőernyős volt, első a pápaiak között. Az apám pilóta akart lenni, de nagyapám elverte, hogy mégcsak az kellene! Aztán apám titokban felvételizett Szolnokra, és mikor bejelentette, hogy felvették, nagyapám újra elverte, és nem engedte. Aztán csak nem hagyta apámat nyugodni a téma, és voltak nagy katonai kalandjai (de ezek titkosak, majd egyszer elmesélem).

Aztán amikor ezeket én még mind nem tudtam, belebuzultam a hőlégballonokba, és mikor Németországban dolgoztam, egy reggel, hatalmas zúgást hallottam, kirohantam a rétre (egy hegytetőn voltunk), és ott lebegett, úszott felettem egy 6000 m3-es ballon. A lélegzeten elállt, ahogy figyeltem az égő lángjait.

Rá két hónapra már egy hőlégballon-gyárban dolgoztam. A főnököm az első magyar ballonberepülő-pilóta. Fiatal korában a kockás Rubik apjával repült, és egyébként szenvedélyes ejtőernyős volt, később pedig gyártó is.

Aztán beleestem egy fiúba, aki a francia idegenlégióban szolgált, természetesen ejtőernyős alakulatnál (vagy hogy mondják).

Hát csak ennyit akartam mesélni. Most meg kézbe vettem egy hete a Müller Péter egyetlen regényét, amit még 2004-ben kaptam, de valami csoda folytán soha ki nem nyitottam eddig. Hát nem Kvasz Andrásról, a magyar aviatika üttörője életéről szól? Madárember.

Dada - Post kizárólag Tyttönek:)

Sonntag, August 9th, 2009

Dada-ista álmom volt tegnap éjjel, ezt csak Tyttö, te értheted:) Biztos, hogy évekkel ezelött pont azon a napon volt valami, talán akkor basztam ki a csillámport, amit kaptam töle, a tetöablakon, és a szél visszafújta rám, és egy hétig nem tudtam lemosni magamról, és a szönyeg is tele volt. Jajh, azért az Illúzióba (a magam csináltába) még most is bele tudok sajdulni.

P.S.: Utána néztem a naplómban, és valóban ekkor volt. Ugyanúgy megéreztem, mint a budapesti Morcheeba-koncertet. Hihi. Vajon erre milyen kéksajtod lesz?

Bakker, hogy bele voltam csúszva, szédülve, szerelmesedve a brontiba, ugye?:))))