Amióta terhes vagyok, anyukám úgy van a gondolataimban állandóan, mintha a fejem lenne a Szaturnusz és anya lenne a gyűrű. Nagyon hiányzik. A félelmeimből adódó kérdések kifogyhatatlanok és nyilván nincs válasz TŐLE egyre sem.Megkérdezhetném persze Csillus barátnőmet, vagy anya húgát, vagy Évi barátnőm anyukáját, de igazából nincs kedvem. Mert akkor csak mégjobban azt érezném, hogy elárvultam.

Tegnap hazafelé a villamoson eszembe jutott, illetve egy pillanatra nagyon élesen tudatosult bennem, hogy én gyereket várok, pedig magamat még gyereknek érzem, az anyukám 52 évesen (!!!!!!!!) halt meg, ami nagyon-nagyon korán volt, és hogy lehet ez, hogy ő, aki anyuka volt, nem várta meg, hogy a gyereke anya legyen?! Tudom, hogy teljesen buta kérdés ez, de abban a pillanatban ott a villamoson ez annyira belém nyilalt, hogy csak úgy nyeltem a könnyeimet.

Sokszor elnézem a 23 éves öcsémet is. Ő 18 éves volt, mikor anya megbetegedett. Pont a műtét után volt a gimiben a ballagása és anya nem tudott elmenni, mert még lábadozott. Nem tudom, kinek lehetett nagyobb fájdalom: öcsinek vagy anyának? És 22 éves volt, mikor meghalt az anyukája. Én 33 éves voltam, de ha anya 22 éves koromban halt volna meg, szerintem minimum ott hagyom az egyetemet és totál elkallódom. Ehhez képest az öcsém eltartja saját magát, rendezi az életét, egyetemre jár, dolgozik 6 órában, ruhát vesz magának, ellátja magát, szóval sokkal felnőttebb, mint az átlag 23 évesek, vagy akár én anno 23 éves koromban. De vajn mennyire nehéz ÍGY élni és vinni az életet? Sosem beszéltünk erről, de meg fogom kérdezni. Meg fogom kérdezni, hogy néha nem fél-e? Hogy nem esik-e neki rosszul, hogy nincs neki anyukája, aki megfőzi neki a kedvenc kajáját és mindig minden ruháját kivasalja neki? Aki mellett GYEREK lehet, akárhány éves is. Pl. mostanában randizgat egy lánnyal, és mindig arra gondolok, hogy az olyan idősek körében, mint ő, teljesen természetes, hogy otthon van az anyuka, és nem tudom, mit mondott a lánynak, ha egyáltalán erről beszéltek már. Szóval kurva kemény dolgok ezek.

Aztán ott van a fogorvos. Voltam múltkor fogorvosnál. Tényleg minden tökéletes volt, kedves volt az asszisztens, aki a fogkőleszedést végezte, nem is fájt semmi, de amikor rám nézett, és megkérdezte, fáj-e, mert annyira rémülten nézek, alig tudtam visszatartani a sírást, mert minden, ami fehér köpeny, az nálam para az anya betegsége óta.

Annyi minden más, mióta ő nincs. Nem tudom tökéletesen meghatározni, mi veszett ki az életemből, de érezni tudom. Méghozzá akkor, mikor valami kapcsán vissza tudok helyezkedni azokba az időkbe, amikorő még élt. Olvastam akkoriban, mikor már folyamatosan otthon voltam vele, két blogot. Azóta rájuk se néztem. Tegnap valahogy eszembe jutottak, és ahogy ott voltam és olvastam az új és régi bejegyzéseket, hirtelen azokba az időkbe sodródtam vissza. Az volt újra a valóság, hogy anya él, hogy még van remény, és amíg itt van, addig még bármilyen csoda megeshet. Hát, mit mondjak. Jó volt abban a valóságban lenni, és ha tök őszinte akarok lenni, sokkal jobb volt, mint most. Azóta szerintem én sokkal rosszabb ember lettem, sokkal kitettebb, sokkal pogányabb, ahogy azt már korábban is megírtam. Végülis az a baj, hogy mióta meghalt az anya, azt érzem, hogy rajtam nem foghat ki semmi, mert semmi sem lehet akkora veszteség, mint az anyám elvesztése. Tudom, hogy erre azonnal rácáfolnának sokan, de én ilyen vagyok. Nekem mindig az első, ami igazán számít. Nem tudok mások kisebbnek vélt veszteségében osztozni, mert leértékelem azokat. És nem félek semmitől, legalábbis így érzem. AKKOR féltem, mikor vártam egy CT eredményt, vagy egy vérképet. Annál kisebb félelmeket rutinosan veszek és mindent leértékelek. Ez, gondolom, nagyon nem jó.

Az új lakásban az a legjobb, hogy nagy a csend és nagyon jókat tudok zavartalanul gondolkodni egymagamban. Pár napja azon agyalok - mert még csak most kezd tudatosulni bennem - hogy nekem épp olyan Biztonságnak kell majd lennem a gyerekemnek, mint amilyen nekem volt anyukám és apukám.

Nálunk mindig rend volt és tisztaság. Rendszer és következetesség, megspékelve kultúrával, humorral és szabadsággal. Ezek voltak együtt a szüleim. Nekem minden ruhám tökéletesen volt kivasalva, mindig pontban délben volt az ebéd, és mindig azt főzte anya, amit kértem. Amit kérdeztem, arra mindig tudtak válaszolni, és nem hazug módon. Példamutatók voltak: mindig dolgoztak, szerették a szépet, a sajátot. Az egész életük egy fejlődés volt. Mindig csináltak valamit a házon, a kerten. Mindig mentünk nyaralni, akkor is, mikor csórók voltak, mert házat építettünk. De akkor se hagytunk ki egyetlen évet sem a Magas-Tátrában. Sorolhatnám tovább is, de félelmetes. Hogy fogom én ezt nyújtani a gyerekemnek? Vagy együtt A.-val? Képesek leszünk-e rá? Én ettől nagyon félek (hogy nem).

Hogy lesz valakiből JÓ ember? A minap elolvastam Imi barátom anyukájának halálára írt búcsúztatót. Maga Imi írta. Példaértékű életet élt az anyukája, annyi mindenben jó volt: a munkájában, a sportban,emberségben, szerette és járta a természetet, értette a kertészkedést, vagy ahogy Imi írta: “Évának surányi kertje volt Isten földi temploma”. Nem voltak haragosai és nem lehetett róla rosszat mondani. Hogy lesz valakiből JÓ ember? Hogy lesz a gyerekemből JÓ ember és nem olyan suttyó kis köcsög, mint amilyeneket a Határ úti metrónál látok?

És hogy lesz belőlem jó anya? Ha majd anyukámra és Éva nénire gondolok, és ők adják a példát? Olyan kár, hogy nincsenek már itt…

Elmesélek egy titkot. Anyukám írt nekünk, a családnak búcsúlevelet. Van benne egy mondat, ami két naponta eszembe jut. A levél így zárul: “Két vágyam volt csak. Az egyik, hogy az öcsi lediplomázzon, a másik pedig, hogy nagymama lehessek, de ez már az elérhetetlen jövő. Remélem, apátok még megéri, és akkor én is ott leszek abban a pillanatban. Csók a családnak!”

Ezt már nagyon régóta készültem kiírni magamból.

Ezekben a percekben adja át az új tulajdonosoknak A. azt a házat, amit annyira szerettem régen, és amiről azt hittem, majs több tíz évig fogunk benne élni, gyerekkel, stb. Nem így lett. Anno gyönyörűen rendeztem be, én festettem ki szinte mindegyik szobáját, ástam a tujákat, egy romos kertből tündérkertet varázsoltam. Nagyon hittem abban a házban, de amennyire hittem benne, épp annyi bánatot és szomorúságot éltem meg ott. Egyrészt anyukám betegsége miatt, de méginkább A. miatt. Aztán egyszercsak megutáltam azt a házat.

Igazából sosem volt az enyém, csak “lakhattam” benne. Ma már semmi pénzért nem kellene. Kb. másfél éve utáltam meg úgy igazán. Először nehéz volt leválni róla, most pedig örülök, hogy már mások laknak benne. Hónapokkal ezelőtt, mikor kezdett végleg betelni a pohár A.-val, megfogadtam, hogy a lábamat se teszem oda be többet (még az utcába se). Undorodom attól, aki ott volt, stb. És nagyon örülök, hogy ezt a fogadalmamat be tudtam tartani, mivel a legkevesebb fogadalmamat szoktam betartani. Na de ez zsigerből jött.

Igaz, hogy régóta nem élek ott, de most így szimbolikusan is elbúcsúzom tőletek, unalmas külföldi diplomaták, egész nap némán zabáló angol szembeszomszédok, semerre sem néző, mindig a kertben kapirgáló kanadai vénasszony, rohadék Hillary macska, aki átjártál a kertünkbe, visongó kölkök jobbra tőlünk! Viszlát ocsmány kerti szökőkutas szomszédok, savanyú osztrákok, viszlát állandóan bebaszva, üvöltve grillező cseh szomszédok, rohadék kis fekete kölkök a parkolónál, viszlát mindenkinek ott, az egész álszent, sótlan, semmilyen bagázsnak, és annyira jó titeket lesajnálni. Pontosan az a hely vagytok, ahol ha felbasztam volna az ereimet, mindannyian huhogtatok volna, de egyikőtök sem tudná a keresztnevemet, TSCHÜSS!

Tegnap éjjel egy kör körbeért. Akkor 22, tegnap 11, de az időpont is stimmelt, fél egy kb., akkor ő jött, most én mentem, akkor minden olyan kavarodott volt, most minden teljesen letisztult és ártatlan, baráti. Az pedig csak mellékszál, hogy a taxis kurvának nézett.

Hát így érnek körbe a dolgok. Ki gondolta volna akkor, hogy tényleg, annyi minden (cirkusz, veszekedés) után egyszer hajnalban a The IT Crowd-on röhögünk, és még elalvás előtt kicsit dumcsi, röhögés, ő a nappaliban, én a hálóban, ez tényleg olyan megbékéléses volt.

Itthon, a szülői ház teraszán. Összegyűlve a teljes rokonság és a német barátaink. Nyár este, tömény jó levegő, békabrekegés, Kajti a lábaimnál. Aztán ahogy besötétedik, öcsémék feállítják a terasz közepére a vetítővásznat, jön a beamer, és kezdődik az össznépi képnézegetés, miközben beszélgetünk. Régi fényképek, főleg az unokaetstvéremék gyerekkorából, de hát annyira összefonódott mindig is az életünk, hogy persze mindannyiunkról vannak fotók. Balra a félhold, az enyhülő meleg, a csillagos ég, ez a közösség a teraszon.

Elnézem, milyen édes kis gyerekek voltak az unokatesómék. Figyelem, most először, a képek alapján, hogy milyenek voltak mint fiatal család. Ahogy jött a két gyerek egymás után. Az ünnepeket, ahogy mindig is megadtuk a módját. A születésnapok, torták, nyaralások, családi projektek. Nézem a képeket és őszintén azt érzem, olyan jó lenne, ha nekem is lehetne saját családom.

Aztán hajnalig beszélgetünk G-nal a konyhában. Fél éve nem láttuk egymást, és nagyon szeretem őt. Mindig is tudtam, hogy különleges képességekkel rendelkezik ez a nő. Aztán ahogy ebbe belerévedek, egyszercsak elkezd arról mesélni, hogy ne nézzem hülyének, de ő ki szokott menni a testéből, látja fölülről magát. Hatalmas pillanatok, és mindig is tudtam róla ezt. De ahogy elmeséli, az nagyon nagy élmény. Egyivásúak vagyunk valahol. Tudtam, tudtam.

Az összes olívabogyót “utálom”, mert ázik a sós lében, és szerintem ezek az elcsépelt paprikatöltelékek totál vulgárisak, kommerszek, lejáratottak. Minek kell az olivából kiszedni a magot (amit ráérősen le is lehetne rágcsálni), és megtölteni paprikahulladékkal?

Mallorca-n zabáltam két pofára az olivabogyót, ami egészen más volt, mint ezek a legalják. Az az oliva magos volt, mindenhol adtak hozzá fokhagymaszószt, de anélkül is isteni lett volna. A mallorca-i olivabogyó sokkal nagyobb, és nincs agyonsózva. Mint a bennfentes hajóstól megtudtuk, ez az ún. manzanilla olivabogyó. Hát vettünk is a supermercato-ban két hatalmas üveggel az utolsó napon, de mivel nem lehetett kézipoggyászként felvinni, így a reptéren várakozva betoltuk A-val az egészet.

Sok helyen kerestem manzanilla-t, de sehol sem láttam, pedig nagyon hiányolom azt az ízt azóta is. Na de ma felfedezést tettem! A Fogarasi úti Tesco-ban LEHET kapni manzanilla-olivabogyót!:) Igaz, nem magos, és ez is töltve van (paprikapfúj, fokhagyma, bacon, kéksajt verziók), és egy icipici kis doboz 450 forint, de akkor is ki kellett próbálnom.

És NEM csalódtam. De nem ám. Felhabzsoltam az egészet, miközben az összes érzékemmel visszaflash-eltem a mallorca-i időkre. Egyszerre, egyetlen képben láttam-éreztem-hallottam mindent.

A tengert, a hajó szagát, a kabin szagát, a zenét, ami a cockpitban szólt, lelki szemeimmel újra a Nautica Mahón-osok tetoválásaira fókuszáltam, éreztem magamban az akkoriban használt naptej illatát, az orromban kerengett a paella sáfrányossága, a reggeli okádék meleg az arcomban, a bérkocsi újautóillata, a lábszáramban éreztem a gangway ingadozását alattam, amint a fedélzetre egyensúlyoztunk, gondolatban végigmentem az egész kikötőn, láttam a mosodát, amit mindig figyeltem, a nagy vasmacskát, a hajók nevét soroltam fejben, Papa G, Anam Kara (volt benne nagy könyvespolc), Skydelmar, feléledt bennem az az egyszerre taszító és kíváncsi borzongás, amint a hajók fedélzeteit figyeltem, röhigcséltem magamban, ahogy eszembe jutott Andrew, a részeg skipper, amint kiszól a partra, hogy “Marinero, bitte”, hogy az milyen volt, amikor kinn voltunk a vízen a csónakkal és túl sok homok ment a motorba, és ezért leállt, és hirtelen CSEND lett és csak lebegtünk a kékzöldazúr vízfelszínen és lenéztem a mélybe és mindent láttam, de szédülni kezdtem a mélységtől, mert alapvetően víziszonyom van, és undorodom a gondolattól, hogy a hasam alatt elúszhat egy hal, szóval minden, minden, és nagyon jó volt a számban a manzanillákkal kopfkino-zni:)

Munka közben az MR1-et hallgatom, a “Kitelepítési házasságok” c. műsort. Milyen jó, hogy készítettek ilyen interjúkat. Ez a jelenség, ha a nagyszüleink korabeli generáció kihal, megszűnik és tanúk sem maradnak. A legtöbb asszony odavalósi a környékünkre. Se a svábok nem örültek, ha a gyerek székellyel házasodott, se fordítva. Székely-sváb házasságban melyikük szokásait követték? A gyerekeket hogy nevelték? Megtanulták-e a svábot? Kár, hogy én papával és mamával nem készítettem ilyen interjút.

“Aztán téged sem került el a történelem forgószele, és többször mesélted: kétszer voltatok szekérre pakolva a kitelepítés idején. A jószerencse azonban mégiscsak megengedte, hogy B.-n maradj családoddal.(…) Pár napja, egy délután bevittem neked a kórházba kedves dalodat, hogy mosolyt csaljak arcodra. A füledhez tettem a fülhallgatót. Pár másodpercig várakozón figyeltél, aztán egyszer csak mosoly szökkent, és még ott, a kórházi ágyon is zengőn énekelni kezdted: Schön ist die Jugend – szép a fiatalság. A kedvenc dalod. Hányszor énekeltük együtt, papa. Be-behunytad szemeid, és megejtő volt részese lenni annak, ahogy átadod magad a melódiának. Én ezzel a dallal kívánok jó utat neked, papa, és hiszem, az örökkévalóság csilló, könnyű fátylán át, ha ide tekintesz, ugyanúgy mosolyogsz, mint pár napja, és ruhátlan lelked boldogan dúdol a végtelenségben. PX! Pleib’s gsund! – ahogy mindig is elköszöntünk egymástól.”

Arról, hogy hogyan ég a lelkünkbe egy zene, a körülmények, az élmény maga. Nagyon rég volt, mikor Imi nálam járt Pécsett. Hatalmas hó volt a Mecskeben, és egész nap jártuk a hegyet: ö, Kajti kutyám, aki akkor még nagyon fiatal volt, és én. Akkora hó volt, hogy Kajti gyakorlatilag egész nap ugrándozva közlekedett, különben ellepte volna a hó. (Másnapra lesántult, jelezvén, hogy túl sok túrára már ne számítsunk:) ).

Szóval róttuk a nagyjából szüz utakat. Bemásztunk a fák közé, szagoltuk, haraptuk a levegöt, és elpihenve bámultuk a lábunk alatt elterülö várost. Minden szép volt. Emberek sehol, csak a mi kis furcsa triumvirátusunk. Kajti a havat nyaldosta, és erdei szagokat inhalált.

Aztán egyszercsak letértünk a Rotary-sétányról egy kiszögelléshez. Fiatal fiúk labdáztak, és valamelyikük zsebrádiójából a 67-es út szólt. Ott a tapintható csendet egyszerre csak kitöltötte ez a dal. Nem szóltunk semmit, mentünk tovább, de már ott, akkor tudtam, hogy mostantól ez a zene nekem a mecseki hótúránk lesz, méghozzá örökre. És Iminek is. Így is lett.

Most este valahogy a számhoz keveredtem a youtube-on és most hóillat bújik meg az orromban, érzem Kajti kutyám hótól összefagyott, csutakos bundájának illatát, a szemem elött Imi pulóverének norvég mintái vibrálnak. És boldog is vagyok.

(Szóismétlés!)

Nos, a Budapest Bár Vol. 2-n találtam egy számot, és olyan szinten rákattantam, hogy egészen hajnal háromig végtelenítve hallgattam a nappaliban (hála a szomszédok elutaztak, úgyhogy igazán lehetett bömböltetni). Hol énekeltem magam is, hol csak a szavakat, hol a mondandót, hol a Hangulatot figyeltem. Aztán elhevertem, és hagytam magamon átmosódni a Zenét, az érzéseket, mindent, amit kiváltott belölem.

Történt persze az is (ami a tegnapi naphoz tartozik), hogy L. barátnöm postája megérkezett: egy régi vitorlázásunk fotói, ahol még a volt barátommal vagyunk, és felkavarodtak az emlékek. Jók, rosszak, boldogságok és sérelmek, és azt hiszem, ezért IS kellett nekem ez az egyszemélyes zenélés, hogy amit nem tudok kimondani, legalább kiénekeljem magamból. Olcsó vigasz, inkább valami nagy buli kellene rég nem látott barátaimmal, kommunikáció, SZÌV.

Itt a dalom, hallgassátok. Holnap

November 14-én volt anyai nagyszüleim házassági évfordulója. Már mindketten az égben kóborolnak, de az a nap óta itt mocorog bennem, hogy verset kellene írni róluk, hogy ők ketten, mint égi pár. Vagy ahogy egy Faludy-versben van, hogy szerelmünk lobogóját tekerd magad köré, ésatöbbi. Csak nagyon nehéz leülni, kiüresedni, és megszülni, amit érzek, amiket belül látok.

Sosem voltam egy rendszeresen diszkóba járó csajszi. Csak akkor mentem, mikor a barátaim annyira unszoltak, hogy na, gyere már. De ezek az alkalmak örökre emlékezetesek számomra, mert estétől hajnalig gyakorlatilag meg sem álltam a tánccal, mindenféle gyorsító nélkül.

Kitáncoltam magamból a reménytelen szerelmeimet, vagy épp az aktuális titkos szerelmemmel táncoltam, és folyamatosan azt sandítottam, milyen jól is táncol. Ráadásul karcsú voltam, jól néztem ki.

Szóval kitáncoltam magamból nem csak a szerelmeket, de a boldogságomat is, és volt miért várni a hétfő reggeli iskolakezdést, mert a Semmiről lehetett beszélni, élményezni egész nap, és bizalmasabban vigyorogtunk össze az osztályban a barátokkal. Egy élménnyel beljebb kerültünk időről időre.

IGAZI fiatalság volt: önfeledt, kevésbé tudatos, de csakis a boldogságra koncentráló, vérbő, teli szeretettel, egymás iránti végtelen rajongással.

Das waren Zeiten.