Ma nem voltak anyának olyan görcsei, mint tegnap. Néha tekert-tekert, de messze nem olyan volt, mint tegnap. Gyenge, nehezen kászálódik ki a fürdőszobába. Itt volt ma a háziorvosa is, aki nagyon kedves volt. Megtapogatta a hasát, de puha, szemei is tiszták voltak. Ez azért volt fontos, mert a vizelet rozsdás színű tegnap éjszaka óta, és valószínű, hogy epefesték került bele. Széklet sajnos nincs, és ez probléma.

Apa sokat sír.

Aztán átugrottam a háziorvoshoz, mert adott neki egy morfintapaszt, a leggyengébbet, 0,25-öst. Ez a tapasz három napon keresztül van anyára ragasztva, és folyamatosan oldódik ki. Nem sok hatása volt, sőt, ha őszinte akarok lenni, semmi. Először ódzkodtam is tőle, hisz anyának nincsenek olyan fájdalmai, mint anno mamának voltak és morfiumot kapott, és úgy is voltam, hogy ha kibírja Nos-Pa fortékkal, akkor nem kell feleslegesen elkezdeni a tapaszt, de aztán ő maga végül úgy döntött este, hogy tegyem fel neki, hátha segít az ellazulásban, elalvásban is. A tapasz mellett azért bevette a két altatót+xanaxot. Nem jó, hogy egyáltalán nem tud enni, semmit sem kíván, és szedi közben a gyógyszereket. A gyógynövényes akármiket, a Culevitet ma be sem szedte.

Estére valahogy a gyomrában felgyülemlik az egész nap elfogyasztott folyadék, és iszonyatosan feszíti a hasát, ami ugye sérves is, és így a folyadéktól úgy kidudorodik a gyomorszájnál, mint egy csecsemőfej. Ilyenkor jön a hányás, de legalább megszabadul tőle. Nagyon fullad is, azt hiszem, ez a tüdőben lévő víztől van. Szedi erre a vízhajtó tablettákat, de az meg jól legyengíti (ezért is mozog nehezen).

Unokahúgom jár templomba és közelebbi viszonyban van a pappal, mint én, ezért anya őt kérte meg, hogy szóljon neki, hogy jöjjön el hozzá valamikor jövő héten. Én ettől nem rettentem meg, ez nem azt jelenti, hogy meghal, hanem anya ezt az egészet (is) teljesen tiszta tudattal szeretné letudni. Volt ilyen már több, mint fél éve is, mikor egy kemótól iszonyatos állapotba került.

Beszélgettem kicsit anya húgával, a keresztanyámmal. Úgy lopjuk az időt, mert azt se szeretném, ha anya azt hinné, a háta mögött sutyorgunk. Azt mondta keresztanyám, apámat félti igazán, hogy ha meghal anya, akkor ő ezt nem fogja tudni feldolgozni, és meghal ő is. Ettől én is félek. Apa tutira nem választana másik nőt, nagyon nem az a fajta, és míg mondjuk a nagyapámnak mama után lett élettársa, és aktívan éltek, addig apám az a fajta, aki magába roskad, és kettőt se szól, és csak belül emészti magát, de nagyon.

Aztán ugye ott van az öcsém is. Ő is ki van bukva, abban biztos vagyok. Így vizsgázni…és egyáltalán. Ő úgy nőtt fel, hogy anya már beteg volt, és csak ezt látta folyamatosan. Nagyon rossz erre gondolnom.

Magamról. Én úgy kezelem ezt az állapotot, hogy megpróbálok a Jelenben maradni. Nem gondolok arra, hogy mi volt a mamánál. Nem gondolok arra, mik lehetnek majd anyával. Nem gondolok se hátra, vissza, sem pedig előre. Itt és Most van. Azzal a feladattal foglalkozom, amit éppen csinálok. Azt oldom meg, ami közvetlenül előttem áll. Nem sírok. Akkor sírnék, ha előre vagy hátra gondolnék. Tegnap este feljöttem a gép elé, hallgattam egy pár zenét, és persze sírtam is. Nem pityergés volt, hanem fájdalmas, szaggató sírás. És annyira nem is könnyebbültem meg tőle. Nem tudom, a családom többi tagja mit gondolhat rólam, talán, hogy kicsit érzéketlen vagyok, habár ismernek ők engem teljesen, és inkább azt, hogy erős vagyok.

Lehet edzeni a gyászra, de ha most így blogírás közben belegondolok, szerintem hülyeség. Az egész élet egy edzés, és ha alapból jó állapotban vagyok, akkor az egyes állapotokat is a helyükön tudom kezelni. Persze most nekem speciális a helyzetem: egyrészt ugye mamával már végigéltem egy ilyen szituációt, másrészt az anyám lassan négy éve beteg, és sok hullámvölgyön van túl, és vele együtt én is. Edzettek a félelmeim, a szorongásaim, de velük együtt a hitem és a kitartásom is. Így talán “könnyebb”. És úgy, ha az ember részeire bontja az eseményeket, mert úgy könnyebb őket konfrontálni. Tehát: gyász akkor van, amikor valaki, akit szeretünk, meghalt, mi pedig itt maradtunk - nélküle. Az én anyám viszont él, tehát nem fogom életében elgyászolni. Nem engedek a félelmeimnek, a gyötrő emlékeknek, amik bekapcsolhatják bennem az idő előtti gyászolást.

Az én dolgom MOST, a Jelenben nem a sírás, nem a gyász, hanem ennek az állapotnak a lehető leghatékonyabb kezelése, megtöltve annyi szeretettel és odaadással, amire csak képes vagyok. Nem süppedek bele sajnálkozásba, mert akkor nem tudom hatékonyan végezni a feladatomat, de amennyire csak tudok, együttérzek az anyukámmal és segítem fizikailag, lelkileg és szellemileg.

Mindannyian, akik olvastok, kérlek titeket, hogy képzeljétek el őt fájdalmak nélkül, képesen arra, hogy pihenni tud.

Ha jól magamba nézek, sokszor van, hogy a “hiányaimat” sorolom. Ez is jó lenne, az is, ez sincs, az sincs, miért nincs, pedig volt, ez is kellene, azt is meg akarom élni. Aztán, mikor jobban a középpontom közelében vagyok, akkor rendre meglátom, hogy milyen hülye vagyok:)

Mert csak el kell csendesedni, kicsit elfordítani a figyelmemet mások felé, kicsit hagyni, hogy megérezhessem a másikat. Figyelni, a lelkemmel, szellememmel lélegezni, és akkor szépen lassan elkezd belém kúszni a mások csodája, szelídsége. És azzal, hogy ennek részese lehetek, gazdagabbá tesz, mint bármilyen milliárdost.

Kurz und gut: a szívcsakrám oda-vissza-átlósan kész:)))

Az év utolsó napja, hitem szerint egy zárónap, és úgy indulok neki 2010-nek, hogy minőségében egészen új és más lesz, mint 2009.

Nehéz év volt. Sok minden történt, minden hétre jutott valami felkavaró. De anya él! - mégha gyenge is, pedig féltem nagyon, hogy a karácsonyt már nem tölti köztünk. Jó ilyenkor visszanézni, és konfrontálni magam a kicsinyes félelmeimmel.

Nehéz év volt, és épp ezért nagyon sokat tanulhattam, tapasztalhattam önmagamból: mi van a felszín alatt, mi miért történik velem, és abból mit kell tanulnom, konfrontálnom. A legtöbbet, vagy a legnagyobb tanítást U. hozta nekem - rajta keresztül igen nyilvánvalóan kristályosodott ki bennem a tény, hogy hogyan is érdemes élni. Azzal, hogy az életembe került, szembesülnöm kellett saját régi hibáimmal, és igen éles tükröt tartott elém.

A 2010-et másmilyenre tervezem, mint az előző év(ek)et, de azt is tudom, hogy a türelmemre, belátásaimra továbbra is szükségem lesz. Kb. három éve hoztam egy döntést, hogy anyukám mellett leszek, és aktívan támogatom. Tisztában vagyok vele, hogy ez a ciklus akkor zárul le, amikor anyukám már nem lesz.

Sokszor éreztem ebben az évben, hogy hiányzom önmagamnak: olyan részeim, amik régen aktívan működtek, most szunnyadtak-szunnyadnak, és kicsit elvesztem. Ezen szeretnék fordítani, amikor itt lesz az ideje. Lesz munkám, közelebb kerülök a “hivatásomhoz”, és többször tudom majd megélni a barátaim társaságát. És tudni fogok örülni annak, hogy újra csinos vagyok/leszek!:)

Kedves Olvasók! Köszönöm, hogy olvastatok, és kommenteltetek! Mindig jól esett a bíztatásotok, nyugtázásaitok. Remélem, én is tudtam nektek nyújtani pár gondolatot, ami épp jól jött, egy szép zenét, verset, könyvajánlót, akármit:)

Egy valakit szeretnék most kiemelni, ő pedig Hawah. Drága Hawah! Igaz, hogy nem ismerjük egymást, csak a blogjainkból, de azt hiszem, a körülményeinkből adódóan sokat tudunk egymásról. Neked külön köszönöm a meglátásaidat, bíztatásodat, együttérzésedet. Megszerettelek. Kívánom, hogy továbbra is olvashassalak, jó hírekkel. Az írásaid sokban gazdagítanak engem és sokakat.

Végezetül, bárki, aki ide tévedsz, kívánok Neked olyan új évet, amiben harmónia, szeretet és béke (ez mind ugyanaz:) ) uralkodik, kívánom, hogy az eléd kerülő történésekben mindig meglásd, mi is a benne rejlő tanítás, és légy képes arra, hogy fejlődésed hasznára fordíts azt. Őrizd integritásodat, és hagyd, hogy a Másik is ezt tehesse. A legszürkébb napon is keress valami szépet és igyekezz ezt megosztani valakivel!

A világban, ha a híreket nézzük, és nem csak a mainstream médiát, már egyre inkább nyilvánvalóbb, hogy sok minden nem az, mint aminek látszik (Hollandiában már beköszöntött a kecskeinfluenza!), és ha mondhatok ilyet: a Gonosz igencsak elemében van. Mint tudatos emberek, törekedjünk arra, hogy éberek maradjunk (Jézus mondta: “kiküldelek titeket mint bárányokat a farkasok közé, legyetek okosak mint a kígyók és szelídek mint a galambok”), és amellett - vagy épp azért - hogy képesek vagyunk felismerni a rosszat, mindig a jóra való törekvés vezéreljen mindannyiunkat. (Ez könnyen eldönthető, ha megvizsgáljuk egy adott dologban, mennyiben jó az nekünk, a társunknak, barátainknak, közösségeinknek, a Földnek. Minél több igen, annál jobb:) ) Szóval, ahogy egy ismerősömtől hallottam: “csak a szépet, a kellemeset”:)

Merjük meglátni a rosszat, a hibákat, de úgy, hogy ez minket abban erősítsen, hogy a jó oldalon állunk. Végül a kulcsmondat, amit kuncogva szoktam mondani A.-nak: “Kell szeretet!:) ” És tényleg.

És akkor még ezt.

Földtöl eloldja az eget a hajnal, s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra. Istenem, imádom ezt a sort, és érzem is.

Nos, a Budapest Bár Vol. 2-n találtam egy számot, és olyan szinten rákattantam, hogy egészen hajnal háromig végtelenítve hallgattam a nappaliban (hála a szomszédok elutaztak, úgyhogy igazán lehetett bömböltetni). Hol énekeltem magam is, hol csak a szavakat, hol a mondandót, hol a Hangulatot figyeltem. Aztán elhevertem, és hagytam magamon átmosódni a Zenét, az érzéseket, mindent, amit kiváltott belölem.

Történt persze az is (ami a tegnapi naphoz tartozik), hogy L. barátnöm postája megérkezett: egy régi vitorlázásunk fotói, ahol még a volt barátommal vagyunk, és felkavarodtak az emlékek. Jók, rosszak, boldogságok és sérelmek, és azt hiszem, ezért IS kellett nekem ez az egyszemélyes zenélés, hogy amit nem tudok kimondani, legalább kiénekeljem magamból. Olcsó vigasz, inkább valami nagy buli kellene rég nem látott barátaimmal, kommunikáció, SZÌV.

Itt a dalom, hallgassátok. Holnap

Ragyogóan süt a nap, a szomszédaink a kertjeikben dolgoznak, tárva nyitva az ablak, egyszerüen csodaszép novemberi nap van. Imádom, ahogy átvilágítja a fény az egész lakást (és nem poros semmi, hihi:) ).

Éjszaka elalvás elött csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok, mindenféle jeleneteket nézegettem a fejemben. Leginkább nagyapám temetését, ahogy az urna ott állt, körülötte csodaszép fehér virágok, mi pedig a sorfalban. De nem hagytam, hogy mélyre zuhanjak. Arra gondoltam, ha már annyi minden bizonyosságom van, nem lehetek ennyire pesszimista és nem uralhatnak el a félelmeim. Most is azt hiszem, az én anyukám nem halhat meg.

Persze azt is tudom, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, mert mindenki “meghal”, de akkor is majd nagyon erösnek és tudatosnak kell maradnom. Arra kell majd gondolnom, hogy anyukám, miután levetkezte testét, süppedjen békébe, szeretetbe, fénybe, heverje ki megpróbáltatásait. Csak ezekbe a gondolatokba mindig bekúsznak saját szorongásaim, a képességeim miatt. Hogy nem akarok “félni” az elhunyt anyukám lényétöl. Ez így most sokaknak, akik olvastok, furán hangozhat, de én olyan vagyok, mint egy félig nyitott ajtó, ahol olyanok is beleshetnek, akiknek nem kellene. Van pár húzós élményem, amiért ez a félelmem itt müködik bennem.

Sokkal inkább zavar és leginkább dühít, hogy anyukám sajnos soha semmit nem tud kimondani. Mindent lenyel, magába fojt, leszorít, és tessék, ott vannak a csomók most meg a nyakában. Jó nagy cirkuszaink tudnak lenni A.-val, de mindig az a vége, hogy sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, mint elötte. Mert ha bár nagyon-nagyon húzós témákat konfrontálunk egymással, de folyamatosan építkezünk, építjük egymást. És ez a kulcs, és nagyon örülök, hogy ilyen társam van, mint ö. Sajnos anyukámnál ez nem így van/volt.

Valahogy úgy vagyok most az életemmel, mint régebben a hegymászással. Mentem a Krivánra, vagy a Rysyre, és alig tíz óra leforgása alatt kismilliószor kellett leküzdenem a Lustát, a Gyengét magamban. Egy-egy nehezebb szakasz elött és közben, illetve közvetlenül a vége elött mindig fel akartam adni. Szúrt a tüdöm, a lábam (csak a bal) nagyon fájt, hogy Villon szavaival éljek, nagyon éreztem, mennyire nehéz a seggem, és fájt a lelkem is, mert nagy megpróbáltatás volt minden meredek emelkedö, csak azt látni, hogy itt bizony csak felfelé visz az út.

Azt hiszem, így visszagondolva, hogy a fizikai fájdalomnál sokkal rosszabb volt a lelki tusa. Megküzdeni a fejemben ugráló démonokkal: add fel, minek caplatsz itt, nem jobb lenne úgy napozni a köveken a patak mellett, mint azok ott?

És persze, amikor az embernek a foga fáj, akkor meg semmi másra nem vágyik, mint egy lelki krízisre.

Anyával most beszéltem, pilleg, pihenget, és lelkizik szegénykém. Kicsit átrágtuk magunkat megint azon, hogy az egészben a bizonytalanság, az örökös bizonytalanság a legrosszabb. Hogy nem tudja, mi van, és mi zajlik a testében. Néha jó egyedül lenni, mikor kimerült, és csak fekszik a Kajtival, de egyedül is nehéz, neki, akit egész nap majd’ ezer ember zsibongása és ötven kolléga vett körül, és ö volt középen. De azért föz, és ebéddel várja az öcséméket haza Peströl.

Nagyon rossz és nehéz éjszakám volt. Le voltam zsibbadva, és mindenféle csodaszép, türkizzöld fénylények (összesen) hat darab úszkáltak felém. Csak meresztettem a szemeimet, és az egész sötét háló ilyen furcsa, északi-fényes foszforeszkálós színben játszott, mintha egy millió szentjánosbogár világított volna. Nem tudtam megszólalni, sem egyetlen végtagomat sem megmozdítani, csak meredtem, és annyira voltam képes, hogy a nyelvem hegyével szépen lassan a szájpadlásomat megérintsem, abból a célból, hogy még érzem magamat. Csak meredtem, meredtem, és jöttek ezek a türkiz lények, úszkáltak felettem, és olyan formájuk volt, mint egy királyi palástnak, de folyamatosan változott az alakjuk.

Mindeközben féltem is, de a félelemmel párhuzamosan végtelen, hatalmas nyugodtság voltam saját magam. Nem éreztem a határaimat, és arra gondoltam, olyan végtelen vagyok, mint egy óriási rét, vagy fennsík. És közben éreztem azt is, hogy süppedek. A gondolataimban ez egyrészt nagyon kellemes érzés volt, de azt a késztetést is éreztem, hogy nem szabad hagynom, hogy ez tovább menjen, mert akkor meghalok. Közben voltak olyan szakaszok is, hogy azt éreztem, mintha a fejem búbján keresztül húznának, vonszolnának ki a testemböl. Épp, mint ahogy a harisnyát húzzák le a gyerekek, hogy vonják, hozzák, vagyis az anyukájuk: a kisgyerek félig ül, félig elfekszik az ágyon, anyuka pedig hátrál a nagy harisnyakígyóval.

Aztán egyszercsak véget ért az egész, de még nagyon sokáig ébren voltam, kb. négy órakor aludhattam el.

Eléggé zavar, hogy kb. egy hete folyamatosan, minden éjjel rémálmaim vannak. Nem szoktak rémálmaim lenni egyébként, most pedig minden alkalommal azzal ébresztem magamat és A.-t, hogy azt mondogatom nyomatékkal: “rémálom, rémálom, rémálom”.

Az álmaimban elhunyt családtagjaim bukkannak fel. Nem tudok nekik örülni, csak a viszontlátás elsö pillanatában, mert miután jobban szemügyre veszem öket, meglátom, hogy hiába, hogy itt vannak, akkor is halottak, élö halottak, akiknek csak a teste mozog, de a lelkük kongó, illetve nincs is lelkük, se érzelmeik. Nem tudják, miért kötödnek hozzám, csak emlékeznek, hogy közünk volt egymáshoz, ezért hát itt vannak. De nem szeretnek, nem is beszélnek hozzám. Csak létezünk, ott, együtt. Nekik is, nekem is ezekben az álomszituációkban valami szürreális és bolond valóságunk van: nem tudunk okozók lenni, csak tompán létezünk.

Például, mikor imádott nagymamám jelent meg a régi lakásban, nem találkoztunk egymással: ha én a hálóban voltam, tudtam, ö a konyhában ül. Ha kimentem a konyhába, már nem volt ott. Aztán visszamentem a hálóba, de csak a bontott ágyat láttam: onnan tudtam, hogy az elözö percekben ott fekhetett. De a jelenléte beszötte az egész házat, az utolsó sarkig. És nagyapámra vártunk. Ha kigondoltam az utcára, tudtam, hogy néptelen és az összes szomszédos ház elhagyatott.

Máskor a nagyapám jelent meg a házban. Ott feküdt, de valami infantilis módon mutogatni kezdte nekem különbözö testrészeit, amik mind ki voltak sebesedve, és hiába mondtam neki, hogy én nem tudom meggyógyítani, csak nem akarta abbahagyni a mutogatást.

Máskor a volt fiúm apja jött. Kérte, hogy keressük meg Petit, mert mondania kell valamit. Én csak néztem rá, és arra gondoltam: hogy gondolhatja, hogy meg fogjuk találni? Innen (ahol mi akkor voltunk) nagyon messze van Peti, és nem is örülne neki, ha zavarnánk. Szomorúan nézett rám, éreztem belöle a csalódást, mert úgy tünik, bízhatott bennem.

Aztán ott volt egy álmomban Dóra is. Ült egy székben, és arról beszélt, hogy most már unja, hogy mindig egyedül van, és hiányoznak neki a húga gyerekei, menjek és kísérjem el hozzájuk. Rá is csak néztem, és nem tudtam semmit sem csinálni. Nagyon sovány volt, és beteges.

És volt az apai nagyanyám is. A régi kiskertjében találkoztam vele. Állt a kis bungaló elött, és panaszkodott, hogy senki nem gondozza a kertjét, minden csupa gaz, ö pedig nem tudja megcsinálni. Néztük a hagyma sorát, és tényleg, ötven centis gazszálakkal volt elvadulva az egész kert. Én csak arra tudtam gondolni, hogy ne haragudj, én nem tudok kijárni a kertbe, és ez már nem is a miénk.

De a legdurvább álmom Kajtival volt. Alapvetö parám, hogy a kutya elszökik, nem találom meg soha, és elüti egy autó, és örökre tudatlanságban vagyok, hogy mi történhetett a kutyámmal. Az álmomban csak egy nyitott kaput láttam, és azon nyomban összeállt a kép, hogy a Kajti ELTÜNT. Kimentem az útra, és jött a sok kamion egymás után, az én kis Kajtikám pedig az út közepén ült és várakozott. Én pedig nem tudtam, hogy hogyan tudok elindulni, be a kocsik közé. Ha rá kiabálok, felpattan, és akkor vége.

Azt hiszem, be fogok dilizni. És nem csak az álmoktól.

Egy novellámat olvasva Vámos Miklós a következőket üzente nekem:

“Hatalmas eszköztár, jó stílusérzék, de végül éhes maradtam. Számomra nem derült ki, mit vár tőlem — az olvasótól — a szerző. A stilizált világ, mely különben igen jól teremtődött meg, nem engedi, hogy igazán átéljem.

Írjon olyasmiről, ami nagyon fáj.

Üdv,

VM “

ÍRJON OLYASMIRŐL, AMI NAGYON FÁJ.

Ez a kulcsmondat. Elkezdtem, de nagyon nehezen megy. Majd Schick Veronika segít.

Miután megnéztem a zárórás beszélgetést Méder Áronnal, és nem csalódtam benne, sőt, sokkal terjedelmesebben is hallgatnám külső-belső élményeit, ezért hát írtam neki egy mailt, amiben elküldtem neki az alábbi dalt. Szerintem mélységesen szépen van megfogalmazva benne a hajózás-, és tengerszerelem.

Hajózni kell

Update: Már válaszolt is, és tetszett neki nagyon:)