Vasárnapról hétfőre olyat álmodtam vele, hogy reggel a sajogó fogfájásom is elmúlt. Csak hevertem az ágyban, meredtem az illanó álomba, néztem és rögzíteni próbáltam az eleven képeket, a tekintetét, a jeleneteket és közben arra gondoltam, hogy meg vagyok győződve arról, hogy egyszer mindaz valóra válik.

Egyébként ahogy már írtam, mióta gyereket várok, sok mindenkivel álmodom, akik már meghaltak. Így volt már álmomban az orosz tanárom, nagyapám, Dóra.

Ma pedig újra anyával álmodtam. Jött felém, fiatalon, könnyeden, átölelt és annyira jó volt az elevenségét érezni…

Itthon, a szülői ház teraszán. Összegyűlve a teljes rokonság és a német barátaink. Nyár este, tömény jó levegő, békabrekegés, Kajti a lábaimnál. Aztán ahogy besötétedik, öcsémék feállítják a terasz közepére a vetítővásznat, jön a beamer, és kezdődik az össznépi képnézegetés, miközben beszélgetünk. Régi fényképek, főleg az unokaetstvéremék gyerekkorából, de hát annyira összefonódott mindig is az életünk, hogy persze mindannyiunkról vannak fotók. Balra a félhold, az enyhülő meleg, a csillagos ég, ez a közösség a teraszon.

Elnézem, milyen édes kis gyerekek voltak az unokatesómék. Figyelem, most először, a képek alapján, hogy milyenek voltak mint fiatal család. Ahogy jött a két gyerek egymás után. Az ünnepeket, ahogy mindig is megadtuk a módját. A születésnapok, torták, nyaralások, családi projektek. Nézem a képeket és őszintén azt érzem, olyan jó lenne, ha nekem is lehetne saját családom.

Aztán hajnalig beszélgetünk G-nal a konyhában. Fél éve nem láttuk egymást, és nagyon szeretem őt. Mindig is tudtam, hogy különleges képességekkel rendelkezik ez a nő. Aztán ahogy ebbe belerévedek, egyszercsak elkezd arról mesélni, hogy ne nézzem hülyének, de ő ki szokott menni a testéből, látja fölülről magát. Hatalmas pillanatok, és mindig is tudtam róla ezt. De ahogy elmeséli, az nagyon nagy élmény. Egyivásúak vagyunk valahol. Tudtam, tudtam.

Egyszer karácsonyra kaptam anyától egy szép képkeretet, benne Kajtiról egy fotóval. A fotó hátoldalán ez áll: “Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével. (G. G. Márquez)”

És ezen nagyon el kellene gondolkodni.

Szél-jegyzet, önmagában.
Azt mondták, ez az én évem lesz.
A legrosszabb, hogy semmi sem fekete vagy fehér.
A legjobb, hogy semmi sem fekete-fehér.
Már nem hiszem, hogy valaha is olyan leszek, mint az anyukám.
Valaki itt járt.
A szentendrei meggyfa teteje.
Lassan minden felülíródik.
Ha minden felülíródik, akkor újra kell születni.
Nem a bajban kell segítséget kérni, hanem elotte vagy utána.
Tehetetlennek lenni, mert az apukámnak az anyukám volt a másik fele.
Sosem tudta ilyen biztosan, mint most.
Nem merem megírni.

Eddig úgy ült a szívemen a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a sok négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett s tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magasban élem át mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantasz, barátom, fordul el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki nincs.

Nincs más

Mennyire telibe talált ez a szám, ó, Isten…:)

Ide ülni, este, és őrizni. Az internetet.

Rüdiger Dahlke: A lélek nyelve: a betegség c. könyv rákról szóló fejezetének végéről idézem az alábbi kérdéseket. Mindenkinek, betegnek, egészségesnek egyaránt ajánlom, hogy meditáljanak rá ezekre a felvetésekre.

1. A saját életemet élem-e, vagy hagyom, hogy kívülrõl irányítsanak?

2. Vállalom-e a kockázatát annak, hogy a fejem szerint élek, vagy az áldott béke kedvéért inkább súlyos kompromisszumokra hajlok?

3. Hagyok-e teret a saját energiáimnak, vagy minden esetben elõre meghatározott szabályoknak és meghatározásoknak rendelem õket alá?

4. Megengedem-e magamnak, hogy kifejezzem az agressziómat, vagy mindent magamban és magammal intézek el?

5. Milyen szerepet játszanak az életemben a változások? Van-e bátorságom ahhoz, hogy új területekre merészkedjek? Kreatív vagyok-e?

6. Értéknek számít-e a kommunikáció az életemben, vagy inkább magamnak való vagyok?

7. Megengedem-e magamnak idõnként, hogy kirúgjak a hámból, vagy mindenekelõtt alkalmazkodni és beilleszkedni akarok?

8. Harmóniában van-e nálam a lelki és a testi védekezés, vagy a testi védekezés legyengült a lelki kedvéért?

9. Milyen szerepet játszik ez a két alapkérdés az életemben: Honnan jövök? Hová megyek?

10. Volt-e a nagy, mindent átfogó szeretetnek esélye az életemben?

11. Milyen szerepet játszik az életemben e mottó szerint megtett út:
“ISMERD MEG ÖNMAGAD, HOGY ISTENT MEGISMERD!”?

Ebéd utáni csendes pihenő. Anya talán tud szundítani, pihenni, elernyedni. Én addig írok. Nem lesz kellemes, de muszáj leírnom, hogy könnyítsek a lelkemen. Le kell írnom, mert az életem része, a tapasztalataim fontos pontja. Így, akit ez az egész téma érzékenyen érint, navigáljon most tovább.

Szóval, tegnap este nagyon kimerült anya, mind fizikailag, mind lelkileg. Olyankor suttogva könyörög folyamatosan, és ahogy egyre jobban kiborul, közeledik ahhoz a témához, hogy jó lenne egy pisztoly, egy kötél, “kislányom, valahogy oldjuk meg”. Én ilyenkor csak nézek rá, és nem szólok semmit.

Aztán ezek után valahogy elcsendesedett. Ültünk a televízió kék fényében, és hallgattam, ahogy suttogva mondja a gondolatait. Mesélt arról, hogy milyen legyen a temetése, arról, hogy neki már nincs mondandója, mindenkivel mindent elrendezett. Megkérdezte, hányadika van. - Anya, huszonhatodika. - Huszonhatodika? - Az jó nap. Most lenne jó elaludni. Szerinted sikerül? Attól félek, huszonnyolcadika lesz. Tudod, ez itt hagyomány. (Nagymamám és az utcában szinte mindenki huszonnyolcadikai napokon halt meg.)

A szemei nagyon kábák voltak, de mégis, amikor rám tekintett, egészen más volt, mint szokott. A túlvilágról nézett, valahogy az Isten szemeivel. Mintha fókusztalanságával mégis átlátott volna az egész arcomon, testemen.

Aztán már nem fordult felém, hanem magának mondta csak. Elkezdett a nagymamámmal beszélgetni. Először csak szólongatta, - Anyukám, anyukám, vigyél oda magadhoz. Anyukám, anyukám…

És ez nekem nagyon betett. Mert soha, soha nem hallottam anyát így beszélni. Úgy beszélni, mint egy kisgyerek. És ő azokban a pillanatokban az a kislány lett, akit én csak fényképekről ismerek. Sokszor próbáltam elképzelni őt kislányként. Miféle vágyai lehettek? Milyen lehetett ártatlan kis huncutnak? Hogyan játszhatott? Hogyan bújhatott a mamához? De nem tudtam igazán sosem magam előtt látni. Mert én csak a karakán, vad szépségű, nagyonnő anyámat ismerem. És tessék, most itt, összetöpörödötten az anyukáját hívogatta.

Gondolkodtam rajta, felálljak? Hagyjam magára? Mert annyira intim pillanatok voltak ezek, közte és az édesanyja között, ahol én feleslegesnek, betolakodónak éreztem magamat. Az is eszembe jutott közben, hogy lám, ilyen az, mikor nem értjük, két ember miért ragaszkodik annyira egymáshoz. Mert nem látuk bele a köztük fennálló vonzásba. Nem látjuk az erőviszonyaikat, vonzalmi vonalaikat, csupán azt, amit a külvilág felé engednek.

Bennem nagyon sok az én-én-én-én, és mindig is meg voltam róla győződve, hogy a mamámnak is, és anyukámnak is (és apámnak, nagyapámnak is stb.) én vagyok az Első, a mindenki fölött álló Kivételezett.  Ezért tettem is mindig, intenzív kapcsolatom volt/van mindegyikükkel, és ki is követeltem magamnak a figyelmüket kiskorom óta.

És ez az élmény akkor megtorpantott, és azt éreztem: “Judit, hátra az agarakkal!”. Meghajoltam, és megrendültem az a fura hangulat előtt, hogy igenis, az én kemény, vagány anyukámnak is lehet/van valakije, egy személyes Menedéke, az Édes Anyukája, akinek a testéből keletkezett, aki az ő Legközelebbije. (És milyen érdekes, ugye, hogy a haldoklók sosem az apjuk után szólnak. Mindenki az anyukáját hívja.)

És ez a Legközelebbi mindig felfelé helyezkedik el. Én, a gyereke, értelemszerűen UTÁNA születtem, egy folyománya vagyok az anyámnak. Lehetek támasza, védelmezője, fordíthatunk a szerepeinken (kiskoromban ő óvott, most én óvom őt), de vannak örök, klasszikus hierarchiák, amik elementárisan írnak felül ilyen törékeny, szent pillanatokban mindent. A hétköznapokat, a gyakorlatokat.

Ahogy fent, úgy lent. Ahogy a kicsiben, úgy a nagyban. A haldokló ember oda vágyik vissza, testileg, lelkileg, szellemileg, ahonnan IGAZÁBÓL ered. Testileg az anyjába (az ő közelébe), lelkileg és szellemileg a Teremtőhöz. Írtam valamikor nem rég, hogy a vízcseppet csak az mentheti meg a kiszáradástól, ha visszadobják a tengerbe.

* * *

Aztán éjszaka félig ébren, félig tudatlanul peregtek az álomképek a szemgolyóimon belül, és az utolsó kép, mielőtt felriadtam volna egy férfi képe volt. A távolból közelített felém, és mikor egészen itt volt, egyszercsak a teljes fogsorát kiöklendezte. Bekapcsolt az agyam. Ha foggal álmodunk, hulló fogakkal, az halált jelent.

Felpattantam, és lementem anyához. Szendergett. Vittem neki teát, aztán visszafeküdtem, megnyugodva, mert még mindig azt hiszem, hogy nem lesz semmi baj.