Gyorsan azért leírom. Történt sok minden, leginkább nem publikus dolgok. Viszont anya volt kórházban, két napot, mert a vesevezetö eldugult, de még idöben ment, megcsinálták neki. Nagyon rossz passzban van azóta is, nem találja a helyét, és totál magába van roskadva.

Nehéz, nagyon nehéz, de most nem akartam hazamenni a két napért. Persze vészhelyzetben mentem volna, de én is élni szeretném az életemet/életünket. Az pedig most nagyon intenzív, nagyon sok energiát, figyelmet igénylö.

Valahogy nincs kedvem írni.

Végülis nem vették ki (egyelöre) anya Z-portját, hanem az ottani növérke átmosatta vagy másfél órán keresztül. Anya benn feküdt, apa a folyosón várakozott. Mikor a növér kiment a szobából, anya is kiszólt apának: “még élek ám”. És ezt nevetve mesélte ma este a telefonban és jó volt hallani.

Megultrahangozta a dokija, van egy nagy (ami ugyanakkora, mint eddig), és három kisebb daganat. Ez az utolsó kemó, de valamilyen gyógyszert kell majd szednie (már elkezdte). Aztán az onkológus is megvizsgálta délután, nem mondott semmit, de hazaengedte anyát, aminek nagyon örültünk.

Mindenesetre a szerelék benn van a Z-portban, és bízunk benne, hogy simán átereszti holnap a kemót. Aztán mehet is haza anya.

Eddig kétszer nem voltam vele. Egyszer 2007. nyarán, és most. Egész nap rá gondoltam, a szobára, kórteremre. Remélem, holnap minden zökkenömentesen megy. Aztán majd CT, mellkasröntgen.

9:20-kor léptünk be az ajtón, és 9:36-kor már jöttünk is le a lépcsőn. Anya vérképe jó, holnap kaphatja, ráadásul külön szobában is lehet, szóval ez ma nagyon jól sikerült. Legyen így holnap is.

A lehetőségek (és megvalósulásuk) is végtelen. Valahol olvastam minap, hogy mindenkivel minden megtörténik egyszer.

Nagyon korán lefeküdtem, és szó szerint beájultam, olyan fáradt voltam, de óránkénti ébresztésre beállítottam a mobilt, és hívtam anyát. Reggel hatra folyt le neki a teljes kezelés, de azt mondta, sokkal jobb volt, hogy már a Z-portját tudták használni. Azon kapta folyamatosan magát, hogy mereven tartja a kezét, szegénykém, azt hitte mindig, hogy a kézfején van a szerelék. Sokkal könnyebb volt így felkelni, hogy nem szúrkált a tű az érben. A taxol-carboplatinon kívül még plusz négy liter átmosót is kapott.

Na de azóta csak vár, vár és vár. A sterilszobában egyébként valamitől iszonyatos büdös van, és most főleg zavarják a szagok ugye. Orvos láthatáron sincs, tehát nincs zárójelentés, pedig már úgy örültünk, hogy nyert egy napot, és reggel már itthon pihenhet a szélesre tárt ablak alatt, a friss levegőn. Az egész egészségügy egy hatalmas türelemjáték.

Nekem éjszaka olyan fejfájásom volt, mint még soha. Nyomott a fülem, a torkom pumpált, ha csak a szemgolyóimat elfordítottam, már az is elviselhetetlen fájdalom volt. Ráadásul azt álmodtam, hogy elkaptam a H1N1 vírust:)

Szóval várok, hogy indulhassunk anyáért.

A reggelt a fájdalom ambulancián kezdtük, mert anyának varratot szedtek a Z-portjából, amit másodszor kellett betenni, és leölteni, mert először megfordult és használhatatlan volt.

Aztán felértünk az onkológiára, ahol nem volt szabad ágy, így kimentünk kettesben a városba, elmentünk az Árkádba, ettünk, fagyiztunk, kávéztunk, nézelődtünk, beszélgettünk. Nagyon jó volt anyával együtt!

Végülis a steril szobába tették, mert még délután sem volt ágy. Elütöttük az időt várakozásunkban: olvastunk, beszélgettünk. Anya is kiolvasta a Fekete István Füveskönyvet, és pont ugyanazt a részt jelölte meg legszebbnek, mint amit én.

Aztán hazajöttem a fél hetes busszal, mert kivételesen benn kellett maradnia, mert magas a kreatinin és káliumszintje kicsit, és úgy volt, hogy éjjel kap infúziót, hogy reggelre jobb legyen, de már a buszon hívott, hogy a doki mégiscsak elindította nála a kezelést (este fél nyolckor:) ), és a Taxol előtt, után, Carboplatin után is kap sok átmosót.

Félt, mert egyedül van, és múltkor is jött az allergiás rohama, de szerintem az csak azért volt, mert a nővér akkor nagyon feltekerte az infúziót, és pillanatok alatt belé zubogott a méreg. Mindenesetre folyamatosan hívogatja valaki:), úgyhogy talán kicsit így könnyebb, és legalább holnap délelőtt már jöhet is haza (remélem, lesz időben zárójelentés).

Hát ennyi történt ma, drukkoljatok neki!:)

Ülünk anyával az urológián, a váróban. A két vizsgáló ajtaja tárva-nyitva. Nem zajlik semmi egyikben sem. Pont olyan egyszerre megnyugtató-vesztélytelenek, árvák, mint a tantermek augusztus elején.

Aztán jön három nővér (hihi). Az egyik bemegy az első vizsgálóba, magára csukja az ajtót. Hallom, csörömpölnek az eszközök. A másikba pedig a másik kettő. Ők nem zárják magukra az ajtót. Belátni egy szekrényre, a nővérek a szoba másik sarkában szöszölnek. Hallom, súg a papír.

Nagyon kába vagyok. Sokáig csak arra figyelek, hogy olyan, mintha üvegbúra lenne a fejemen, és az alól hallanám a hangokat. Balra tőlem egy középkorú, frissen zuhanyzott illatú férfi, jobbra tőlem anya. Odébb még négyen. Én meg a búrán belül. Az egymilló gondolatommal.

Aztán észrevétlenül szétoszlik a búra, és már fel is fogom, amit a két nő minden visszafogottság nélkül tárgyal. Határozott, erővel teli hangon. Mondom, mi kinn ülünk, ők benn. Hogyaszongya az egyik (itt kezdek el hallani):

- Ja? Hogy mondjam meg, hogy mennyire érdekel? Hogy tudjad? Ja? Jó. Hát határozottan.
- Hülye vagy te. (Azt is töröjjedleerika.) Mondjuk mindenkinek megvan a maga kedvence. Én a Hegedűs doktort szeretem. Annak mindig tiszta a papucsa. Érted, én ezt mindig figyelem. Te mire figyelsz?
- Na? És? Tudja? Figyelj, az éjszaki ügyeleteket kismilliószor átbeszélgettünk. Le se feküdtünk aludni.
- Na mer’ az aztán jelent valamit. Készítsébekesztyűterikamer’kifogyott.
- Hát nekem jelent. Le is feküdhetett volna aludni, nem?
- Erika, nekem is van kedvencem, mondom, a Hegedűst én lefigyelem. Aneszt a felesége. Erika, felesége van, meg gyereke, na én nem.
- Most akkor szóljak a főorvosnak? Itt várják kinn. Már mondtam anyámnak is egyébként. Nekem sokat számít, kivel tudok elbeszélgetni. Aztán lesz, ami lesz.
- Na inkább mossálfölerika, felejtős.

Mosolyogtam végig.

Tízkor kötötték be anyának, este fél hatig folyt neki, közben egy allergiás roham, nem részletezem, mert már elmúlt, mindenesetre percek alatt olyan külső változáson ment át, hogy hihetetlen, konkrét mérgezés volt, mert csak úgy zubogott belé a carboplatin….de a lényeg, hogy hazafelé már megkívánta a jó hideg citromfagyit, és mire hazaértünk, öcsém bundáskenyérrel várt minket, abból is evett. Legközelebb szeptember 16-án kell mennie, de már most tudjuk, hogy el fogjuk tolni egy héttel.

Nehéz lesz megbocsátani azt, amit ma az anyámmal műveltek.

Hát a mai pécsi nap….én nem tudom, mintha átok ülne rajtunk. Először is a fájdalom ambulancián nem tudták visszafordítani anya Z-portját, így majd szeptember 7-én újra felvágják, helyreteszik, levarrják. Az onkológián új nővér, akinek köszönöm, innen is, hogy megkavarta a szart, és így megint saját határainkat feszegethettük, azaz reggel tíztől este háromnegyed ötig várhattunk arra, ami máskor tíz perc, nevezetesen, hogy minden oké, mehetünk haza, másnap kemó.

Anyám kisebbfajta idegösszeroppanást kapott, végigbőgte hazafelé az utat, én pedig olyan idegben voltam, amit már nagyon-nagyon utálok érezni. Nem baj, okosok, vegyetek el mégtöbb pénzt a magyar egészségügyből, aztán majd lehet figyelgetni, mire képesek vetemedni széles, elkeseredett tömegek, szavazattal, így, úgy, amúgy.

Az ilyen napok után annyira negatív vagyok, és olyan bosszú fortyog bennem, ami leírhatatlan. Aztán nyelek nagyokat, és az egész itt marad bennem, nem jön ki sehogy, nem sülök el, és ennek nagyon nem lesz jó vége.

Nagyon kimerült mindenki, és őszintén, a tököm tele van azzal, hogy állandóan a türelmemmel játszadozik a világ, az univerzum, a jóisten, jómagam.

És ha már itt nagyon analizálom magam, akkor ki kell írnom magamból, hol is volt a fordulópont.

A múltkori kemó során a nővér betelepedett a szobába, és finom utalásokkal, de végig arról filozofált, hogy a beteget nem kell sajnálni, anyám, ha beteg is, főzzön csak meg minden nap, vegyenek neki bárszéket a gáztűzhelyhez, és nem szabad a családtagoknak az anyám feladatait komplett át- ill. ELvenni tőle, mert akkor megszűnik önmagát fontosnak tartani, és belesüpped abba, hogy “én már semmire nem vagyok alkalmas, le vagyok írva, undsoweiter”.

Ahogy ezeket mondta, kezdtem meglátni, és később anya is mondta, hogy ez a nővérke, azért, mert én az anyát minden kemóra elkísérem, és ott vagyok vele végig, azt képzelheti, hogy anyám három éve játssza a hattyú halálát, és még a kaját is a szájába tesszük, annyira elhagyja magát a betegségében.

Na ez kurvára nem így van, sőt. Pont az ellenkezője. Anyám kemó utáni napon is képes volt menni dolgozni, és ha már egy kicsit is jól volt, az első dolga a főzés, takarítás, vasalás volt. A betegsége három éve alatt össz-vissz, ha pár napra “állt meg az élet”, de akkor is én, vagy öcsém barátnője besegítettünk, de amint jól volt anya, folytatta a feladatait ott, ahol abbahagyta. Szerintem ő sokkal erősebb, mint az átlag, a felelősségtudata meg enyhén szólva túlfejlett, szóval egyáltalán nem az az elhagyom-magam típus.

De ez az észosztás azóta sem megy ki a fejemből és nem hagy nyugodni. És például most arra koncentráltam, bárcsak ne ez a nő lenne a beosztott nővér. Tegnap nem is ő volt, viszont ma egész nap igen. És valahogy érzem rajta, hogy nem tetszik neki, hogy ott lebzselek, hol a szobában, hol a folyosón, engem meg bánt, hogy anyámról totális fals képet alkothat.

Erre az én reakcióm mi? Nagyon nehéz ám nem belecsúszni abba a VÉLT elgondolás kompenzációba! Éreztem ma magamon, hogy csak azért, hogy az a kurva nővér ne gondolja anyámról, hogy egy elhagyós, sokkal restebb volt a segítésben. És ez nagy feszültség volt bennem: egyrészt anyám helyzetét ahogy csak tudom, szeretném megkönnyíteni a kórházban, másrészt nem akarom, hogy balfasznak gondolják, mert attól fényévnyi távolságokra van. És ahelyett, hogy kiállok az igazság mellett, elbizonytalanodom, és kezdek belecsúszni a nővér VÉLT felfogását KISZOLGÁLÓ szerepbe.

Ezek mennek. Meg a bárányfelhők. Messze még a Nirvana:)