Kiolvastam. Kicsi könyv, teljesen ideális reggeli és esti buszozásokhoz, és kellőképpen felébreszti az embert (este pedig nem hagyja aludni).

Kon-Tiki volt a neve annak a tutajnak, amelyet Thor Heyerdahl norvég néprajzkutató és felfedező épített és használt 1947-es expedíciója során. Az utazással Heyerdahl a gyakorlatban bizonyította, hogy a történelem előtti időkben, „primitív” eszközökkel is lehetséges volt átkelni a Csendes-óceánon, Dél-Amerikából Polinéziába.

A könyv igazi békebeli hangulatot áraszt. Úgy tűnik, akkoriban még minden sokkal romlatlanabb volt, mint ma. A könyv nincs tele szakszavakkal, könnyen érthető, és még olyasmi is lábjegyzetelve van, hogy mi az, hogy Galapagos-szigetek:)

Megérkezésük az első polinéz szigetre pedig egészen megrendítő. Heyerdahl filmet is forgatott az út során, amiből mozi is készült, megtekinthető a youtube-on, és valami norvég rendező 2012-re jelenteti meg az expedícióról szóló játékfilmjét, hát én nagyon várom.

Igazi ártatlan, elmetisztító, elrepítő és izgalmas olvasmány. A Kon-Tiki Oslóban, a Kon-Tiki Múzeumban tekinthető meg. 1950-es megnyitása óta 15 millióan látták.

1. Ne felejtsem: egyik legnagyobb sikernek könyvelem el, hogy A. olvassa (és alig tudja letenni) a Fogságot.

2. Én a napi utazások miatt mostanában a kis méretű, könnyű könyveket preferálom, így hát Thor Heyerdahl Kon-Tiki expedíciójáról olvasok (Tutajjal a Csendes-óceánon), és folyamatosan rájövök, hogy milyen jó, hogy van az Internet, mert bármi is kérdéses, Judit rögtön ül is a gép elé és utánolvas.

Így tudtam meg sok mindent a kaktuszfügéről (amit később a Tesco-ban meg is tekintettem, mire egy vásárló megkérdezte, hogy ez mire jó, ettem-e, mire mondtam, hogy nem-nem, csak olvastam róla, és majdnem elkezdtem neki mesélni, hogy az mennyire jó már, hogy a peruiak ősei a polinézek, mire A. is becsatlakozott és megemlítette a hölgynek, hogy viszont a méderáron eszik ilyet, mire én eléggé csúnyán néztem A.-ra és a hölgy váltott a papayára), valamint, h. Equador fővárosa Quito 3600 méteren található, és, hogy a balsafa még a parafánál is könnyebb, és elgondolkodtam azon is, hogy manapság hány napig kellene várni ahhoz, hogy egy norvég utazót fogadjon az equadori elnök, mert Heyerdahlnak csak 24 órájába telt, és egyáltalán, egy Heyerdahl a következő életében milyen életet választ, és különben is, tökre úgy néz ki, mint Joe Biden, az amerikai alelnök (aki nem mellékesen a Balatonon töltötte a nászútját, úristen, lelövöm magam, hol tartottam?, könyvek.).

Manapság már nem is írnak igazán jó expedíciós könyveket. Heyerdahl minden fejezetet úgy kezd, hogy tőmondatokban összefoglalja a fejezetben történendő momentumokat. Manapság erről is leszoktak a könyvet írók. De miért? Én ezt úgy szeretem: olyan kiszámítható, és mégis várakozással teli minden egyes megkezdett fejezet. Például tudom, hogy a Bethesda utca és az 56-osok tere közt szó fog esni huszonhat fontnyi ügyiratról, Hermant baleset éri és a Kon-Tikit felkeresztelik.

Aztán ott vannak az illusztrációk. Persze a 74-es trolin nem fogom kibontani a Dél-Amerika térképet, viszont megtehetem ezt az irodai íróasztalomnál! És a stílus. Heyerdahl szinte szépirodalmi igényességgel bontja ki a történetet. Olyannyira, hogy az irodaház liftjében is még a fantáziaképeimbe meredek és kell idő, míg fejben is megérkezem a munkába.

Spoiler: Heyerdahl-nak pedig sikerült eltutajoznia hatodmagával, így akár még igaz is lehet a perui-polinéz rokonság, és az egészben a szíve mélyén azért hitt, mert egy semmittevős estén egy bennszülött azt mesélte neki, hogy az őseik valahonnan messziről származnak, ahol sok a szárazföld és nagyon magasak a hegyek.  És épp akkor tört meg egy nagy hullám a sziget peremén, és valahogy egészen igaz volt az a pillanat, és ez szerintem olyan szép, hogy az izlandiakat már el sem mesélem, csak legközelebb.

“Van úgy néha, hogy az ember különös helyzetbe kerül. Lassanként jut ide, a legtermészetesebbnek látszó módon, de mikor már a kellős közepén tart a szokatlan élményeknek, egyszer csak csodálkozva kérdi magától: Mi is történt tulajdonképpen?” (Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon)

Az első mondat. :)

Tudtam, hogy csak kérnem kell, és majd valaki megsúgja nekem, mit is kellene olvasnom, kikapcsolódásként, tanulásként, ami pontosan beillik az életembe momentán (és nem anyával kapcsolatos).

Megjött az üzenet, és alig várom az estét, hogy elkezdhessem olvasni. Titkos, de majd referálok.

Müller Gondviselésében olvastam éjjel:

“Az Isten panaszkönyve tele van magyar bejegyzésekkel.”

“Ne légy a hírnév bábja, ne légy a tervek kincsestára. Ne légy az ügyek intézője és ne légy az okoskodás mestere! Testesítsd meg a végtelent, s nyomtalanul kószálj!…Légy üres! - ennyi az egész. A hajdani Igaz Emberek aludtak, de nem álmodtak, s ébren nem gyötörte őket szorongás. Egyszerű volt az ételük és mély a lélegzetük…A hajdani Igaz Emberek nem tudták, hogy az életnek örülni, a haláltól pedig rettegni kellene. Megérkeztek - nem vigadtak, eltávoztak - nem búsultak. Könnyedén jöttek és könnyedén mentek. Örültek annak, amit kaptak, és nem gondoltak vele, hogy amikor kell, visszaadják. Szívük felszabadult volt, vonásaik nyugodtak és homlokuk sima…tudták, még ha a test számára létezik is rettenet, a szellem sértetlen marad. Hajnali kunyhó a szálláshelye - a halál nem érinti.”

Ma, Sopronban a könyvesboltban beleszédültem, annyi jó könyvet láttam, amit mind-mind meg szeretnék majd venni és elolvasni. Viszont megvettem Csíkszentmihályitól a Flow-t, Jani barátom szerint érdemes elolvasni. Hát alig várom, hogy belekezdjek.

A vett két könyvet Drábiktól, a Szabad Európa volt föszerkesztöjétöl. Az egyik: “Az emberközpontú világrend”, a másik pedig  a “Korszakváltás”.

Van a J. barátom, gimi óta. Sok mindent, mélységeiben meg tudunk tárgyalni, és van úgy, hogy sem neki, sem nekem nem rózsás a helyzetünk, mégis, pusztán a szavaiból áradó lénye fel tud vidítani. (Múltkor a vasvillával, tudod:) - ha olvasol:) ). Olyan ö nekem, mint egy színes képeskönyv. És mindig van valami jó zenéje, és könyvajánlója.

Most pedig megyek fel az ágyacskámba, és olvasom a Vörös oroszlánt. Semmire nem emlékszem a könyvböl, és jó újr olvasni, már más szemmel, más lélekkel. Közben Szepes Máriára is gondolva.

Lassan vége októbernek, és remélem, a következö hónapokban már ki sem látok a munkából. Valójában nincs kedvem írni, de a háttérben sok akció és szívdobogás fut.

Viszont mielött visszajöttem Bécsbe, gyorsan leszaladtam még a könyvtárba, és a nagyon jó fej könyvtárosom ajánlott egy könyvet, amibe esténként nyakig bele tudok merülni. Darvasi László: A könnymutatványosok legendája.

Ezt írja róla a Wiki: “A meglehetősen nagy terjedelmű regény (majdnem 600 oldal) az ország három részre szakadása és a Buda visszavétele közötti időben játszódik. A mű több szálon fut, amelyek időnként találkoznak, de nem integrálódnak egyetlen nagy egésszé. A regény apróbb történetelemekből épül fel, sokszor az az érzésünk, hogy novellaciklust olvasunk. A regénynek nincs főszereplője, a karaktereket nem lehet sem morális szempontból csoportosítani (nincsenek jók és rosszak), és nemzeti hovatartozás szempontjából is nagy tarkaságot mutatnak (vannak köztük magyarok, zsidók, törökök stb.).”

Idézet egy Népszabadság-kritikából:
“Öt könnymutatványos járja ponyvás szekéren a törökök dúlta Kelet-Európa tájait. Sírásművészeknek is nevezhetjük őket. Az egyikük égő mézet sír, a másik tükördarabkákat, a harmadik vért, a negyedik apró fekete köveket… Megjelenésük és eltűnésük kapcsolja össze a tucatnyi főszereplő sorsát, akiket a Buda bevételétől annak visszafoglalásáig eltelő bő egy évszázadon át követhetünk nyomon. „Darvasi fantasztikusan gazdagon ír, s nyelvi gesztusai olyan árnyalt »csodákra« képesek, melyek még a mai posztmodern nyelvjátékok korában is kivételes elismerést érdemelnek. A történelmi regény és a csodás legendárium feszültségei a nyelvi pompa nagy és látványos burkában szinte fel is oldódnak: Darvasi narrációja, amely egyébként kikerüli vagy átironizálja mind a hagyományos regényírói, mind a hagyományos legendaírói fogásokat, impozáns és vonzóan szuverén, radikálisan szubjektív nyelvi világot teremt.”

Végre egy nyelvében és képeiben olyan regény, amibe pár mondat után beleszerettem, és végre egy regény, ami valóban a szájízem szerint való; pont erre vártam.

Igaz, egyelöre a könyv kb. 45 %-ánál tartok, de már most tudom, hogy egyike lesz azoknak a regényeknek, amit úton-útfélen ajánlani fogok mindenkinek. Most kezd el bedurvulni beindulni a sztori, én pedig ámulok és bámulok Spiró zseniális megfigyelöképességén, ugyanis a magyar társadalom tipikus alakjait olyan részletességgel és hitelességgel ábrázolja (leginkább a párbeszédeken és hangulatfestéseken keresztül), amit csak imádni lehet.

A csúfos utópia pedig, amit a jövö Magyarországáról fest, mélységesen riasztó, rafinált, és olyannyira szarkasztikus humorral tálalt, hogy amikor este az ágyban olvasom, teli pofával, hangosan röhögök-vihogok.

Rákerestem Spiróra egyébként, és megnéztem egy vele készített Napkelte-interjút. Nagyon egyet tudok vele érteni, amit a mai “bölcsészekröl” mond, az olvasásról; keressetek rá a naptv.hu -n.

“Újabb Márai-regény megfilmesítésére készül Sipos József, az Eszter hagyatéka című film rendezője: a Vendégjáték Bolzanóban különlegességét az adja, hogy a forgatókönyvet maga Márai Sándor írta.”(MTI)

Nem friss a hír, de én most találtam rá, csak mert próbáltam megkeresni online formában a regényt: újra szeretném olvasni azt a - ha jól emlékszem - két oldalt, ami semmi másról nem szól, mint arról, ahogy Giacomo megcsókolja azt a nőt.

Mindenesetre ugyanaz a valaki készíti ezt a filmet is, mint aki az Eszter hagyatékát csinálta. Az katasztrofálisan gyenge, hiába Cserhalmi, Nagy-Kálózy undsoweiter.  A Bolzanonak annyira negédes a sztorija (és annyira jó is), hogy csakis valami hollywoodi (de méginkább franszia) nagy volumenű kosztümös filmet tudnék elképzelni belőle. Vagy mondjuk Szabó István, ő ért a finom rezdülésekhez.