Ezt a könyvet öcsémtől kaptam idén karácsonyra. Nagyon örültem, hogy kismamás könyvet (is) kaptam tőle, mert nekem ezzel a törődését fejezi ki. Amúgy is nagyon sokat segít nekem, és nagyon hálás is vagyok neki mindezért.

Szóval ez a könyv nagyon jó! A szerző az index Poronty rovatában vezetett blogot, amiből ez a könyv született. Minden terhességi hónapot, valamint a gyermek, Abigél megszületése utáni első év minden hónapját külön fejezetekben, á 2-3 bejegyzésben meséli el.

A mesélés laza, de nem ponyva, lényegre törő, és ami nekem a legjobban tetszett: mindenféle sziruposságtól, lila ködtől, elbutult kismama-attitűdtől mentes. Pont arról ír, ami engem is foglalkoztat. Kis keretes részekben van plusz elmélet is, ami az adott bejegyzéshez kapcsolódik. Semmi sincs hosszú lére eresztve, és szerintem ez a könyv tényleg minden nőnek érdekes olvasmány, még azoknak is, akik nem mostanában szeretnének gyereket.

Engem az egész könyv végtelenül benyugtatott. Szerintem egyrészt azért, mert egy hiteles személytől (ő már végigcsinálta a terhességet) olvashattam a saját félelmeimet, szimptómáimat, és így már elhiszem, hogy nem vagyok ezekkel egyedül, nem vagyok hülye, nem vagyok béna. A terhességet túl lehet élni, sőt, a szülést is, sőt a gyermek első évét is. Nekem nagy parám a kialvatlanság az első hónapokban, de már ettől sem félek. Szóval olyan volt ezt a könyvet olvasni, mint egy 10ezres session egy jobb pszichológusnál, sőt. Szerintem sok védőnőnek is a kezébe nyomnám, akiknél sokszor az a kényszerképzetem, hogy tuti, valami rohadék rendnővér reinkarnációi.

Amióta elolvastam a könyvet, mégjobban várom, hogy a kezemben legyen a kis bébi, hogy tényleg teljesen anya lehessek, szülő és totál szerencsésnek érzem magam, hogy gyerekem lesz, nevelhetek, vele újraértelmezhetem a világot, az életet és marha sokat tanulhatok. Ha ezekbe belegondolok, totál boldognak érzem magam: minden tiszta, minden csak rajtunk múlik, ez a PURE esély, szóval hatalmas mosoly!:)

Sok jó regény utáni vákumba csapott bele Spiró Tavaszi Tárlata nálam. Anno a Fogság teljesen magával ragadott, min. az első öt legjobb könyv között szerepel nálam azóta is.

Az 56-os téma engem sosem érdekelt, és mindig szorongtam, ha szóba került, mert az érettségi előtt már nem jutottunk el odáig, így hát a könyv megjelenésekor el is döntöttem, hogy ezt a Spirót nem olvasom el. A Fogság után ráadásul a Feleségversenynek is csak a feléig jutottam, szerintem Spirónak az a fajta humor (?) nagyon nem áll jól, és én egyáltalán nem tudtam pl. a “kamatyadón” nevetgélni.

Aztán valahogy most mégis bekattant ez a könyv. Ja! Tudom is, honnan! Cs. pasija mesélt nagy lelkesedéssel róla, de az is már hónapokkal ezelőtt történt, szóval na, kurz und gut, nem volt tervbe véve, aztán mégis.

Ez a könyv SZUPER! Mármint az olvasmányélmény, ami szuper. A könyv, a regény pedig kiváló. A stílus teljesen igényes. Engem öt mondat után lehengerelt az a fajta nyelvhasználat, amit Spiró produkál. Egy ideig nem tudtam mihez kötni, aztán rájöttem, hogy pont olyan, mint anno a Szilvási-regények, vagy Berkes András Szerelem három tételben-je. (Lehet ezeket leponyvázni, de a nyelvezetük (is) klasszikus, igényes, úgyhogy vesszenek a vassvirágok, lévaikatalinok, fejősévák!)

 A történet igaz történetre (újságcikkre) alapul. (Imádom Spirónak ezt a kutatós voltát is.), és az 1956-os forradalom alatt és az azt követő időszakban játszódik. “Hősünk”, ahogy Spiró is emlegeti Fátray-t, a magyarosított nevű zsidó Klein Gyulát, a forradalom kitörése előtti napokban vonul kórházba és mire minden lecseng, ő is kijön a Rókusból, de ekkor kezdődik csak igazán a feketeleves, mert olyan nincs, hogy valaki annyira semmilyen/átlagos/szerencsés legyen, hogy ne keveredjen valami minimum rágalmazási hercehurcába. Fátray is belekeverik, miközben idióta felesége, aki kb. totál keresztül néz rajta, szervezi az 57-es Tavaszi Tárlatot a Műcsarnokban.

Hogy mi lesz Fátray sorsa, mivel vádolják, micsoda absuurditások jelennek meg életében, és mi lesz nem csupán az ő, hanem felesége történetének vége is, ahhoz el kell olvasni ezt a veretes regényt. Egyébként letehetetlen!

A mindennapi élet, a kollégák, a rendszer, a hétköznapok, a miliő ábrázolása is kiváló, egyszerűen beszippantott. Mindent láttam magam előtt: a gyár irodáját, a mérnökséget, az egy szoba hallos lakást, a besúgó kollégák fejét, mindent.

Nem mondom, hogy ezek után jobban fog érdekelni 56, viszont Spirónak köszönhetően volt pár olyan megtorpanásom olvasás közben, hogy szabályosan borzongtam, féltem, undorodtam mindattól, amilyen akkoriban a közhangulat, az élet lehetett, és talán szemléletesebben ábrázolta az időszakot, mint egy történelem óra…tehát: egy újabb kötelező.

És nagyon egyetértek Dömötör Ági origo.hu-n olvasható kritikájával, és abból is egy mondattal, miszerint: A “Tavaszi Tárlat lehetett volna a Fogság-hoz hasonló nagyregény, beszakította volna az asztalt. “ Sajnos tényleg TÚL rövid.

P.S.: Apró érdekesség: Uri-t, a Fogság főhősét és Fátrayt is aranyér gyötri, csak mondom:) Ezt mondjuk majd Spiró szerintem az analitikusával fogja megvitatni, de azért ez akkor is egy visszatérő motívum:)

A kalauzok, retró pénztárosok, gyógyszerésznők mellé mától (kissé megkésve) beveszem a védőnőket is. Míg kb. másfél órát várakoztam - az időpont ellenére, amit kedves KISMAMA betetszik majd mindig tartani!!! - és a végén már nem tudtam nyugalomban olvasni, kifejtős posztot írtam fejben a védőnőkről, de mivel megdícsérte a fiam képét, és nem küldött vizsgálatra, megkegyelmeztem neki (most).

Spirótól olvasom a Tavaszi tárlatot. Már az első pár mondat után elkap a gépszíj, nagyon jó könyve lesz ez is, úgy érzem, holott, ahogy K-val már korábban megbeszéltük, nem érdekelt minket annyira ez az 56-os téma, viszont, lehet, h. most már fog. Na és nekem, mint vidékinek külön érdekesség, h. most már tudom, hogy az oktogont, körutat, jászaimariteret, rákócziutat hogyan kell elképzelni, hihi.

Ma vagyok 15 hetes terhes várandós. Nemsokára érezni fogom, hogy lakik bennem valaki, plus a mai infó, hogy megörökítsem az, hogy a védőnő szerint (újfent) a szülés várható időpontja 2012. árpilis 20. Azt mondta: “Ha szerencséje van, BIKA lesz.“, én pedig arra gondoltam, hogy anyámnak anno ilyet tuti, nem mondtak volna, és hogy mintha kurvára tudná mi a különbség a Kos és a Bika között.

De én persze megjátszottam a bazári mackót, miszerint “Bízom benne, hogy Bika lesz!!!”. Ettől aztán tök jó kedve lett, és mindketten úgy éreztük, hogy legalább MI tudjuk a világegyetem titkát. A második trimeszterben valóban megtáltosodom:)

Sose olvassátok elalvás előtt a Jelenések könyvét:)))

Megjelent Rakovszky Zsuzsa új regénye, a VS. Nagyon valószínűséggel sosem fogom elolvasni, hanem megy a vaterára. A kígyó árnyékában-t nagyon szerettem, annak ellenére, hogy többször letettem. Végül tetszett. A hullócsillag éve már kevésbé. Ez a mostani pedig konkrétan borzolja az idegeimet. Én elhiszem, hogy elsősorban a nyelvezeten keresztül próbálja átadni az adott kor hangulatát, de ez nekem már too much.  Annyira túl van cifrázva a szöveg, hogy minden átszenvedett mondat és kép után kikandikál az erőlködő írónő.

És a kétoldalanként felbukkanó versek? A romantikusok szégyenei. Pl. Vámos az Apák könyvében zseniális volt nyelvileg. Rakovszky szerintem túl sok kordokumentumot olvasott és egészen egyszerűen úgy maradt, illetve bedarálta a háttérmunka. Nem olvasom tovább.

“Azt senki sem tudja, hogy működik az elektromosság, de hogy Isten hogyan, azt bezzeg tudják!”

Alapvetően nagyon szeretem a vallási témájú regényeket. Ezért tetszett nagyon Spiró Fogsága, vagy Popper Pilátus testamentuma, a kicsit más, de azért ide vágó Vörös Oroszlán.

Daniel Stein-nal nagyon lassan haladtam. Hónapokkal ezelőtt kezdtem el olvasni, aztán időről-időre félretettem. Vagy jött egy másik nagyon izgalmas könyv, vagy egyszerűen nem voltam ráhangolódva az izraeli világra.

Daniel Stein, ahogy a cím is mutatja, tolmács, is. Fiatal korában zsidóként a németeknek tolmácskodott, nyilván úgy, hogy nem tudták róla, hogy zsidó. Sok ember életét megmentette, és olyan kalandokban volt része, amit ép ésszel szerintem kevesen vészelnek át. Aztán kikeresztelkedett és keresztény szerzetes lett. Izraelben egy olyan közösséget alapított, ami szinte mesebeli. A vándorokat, bújkálókat befogadták, nem ítélkeztek, és az egészet az a fajta szellemiség hatotta át, amit minden nagy vallás képviselőitől mint idea hallhatunk - csak nem tudják megteremteni.

Daniel Stein története, életútja számtalan ember levelezéséből, beszélgetéseiből áll a könyv végére egésszé. Ezt az elején nagyon szoknom kellett. Szeretem az ilyen mozaik-regényeket, de ahhoz az kell, hogy ne akarjak rögtön mindent érteni, ne akarjam görcsösen megjegyezni a neveket, és hát, hogy merjem magam rábízni az íróra, aki nyilván nem egy káoszt, hanem katarzist próbál a fejemben-lelkemben megteremteni. Így hát a regény felére fel is tudtam venni ezt a laza lelki attitűdöt, és nem mondogattam magamban a kimondhatatlan lengyel és egyéb neveket. Csak olvastam, lássuk, mi sül ki belőle.

Daniel Steint is csak lassan szerettem meg. Sokáig idegenkedtem tőle, talán épp azért, mert egy ilyen nagy emberhez nehéz a kicsi embernek közel kerülnie.

Az egész zsidó-téma is régóta a könyökömön jön ki, régóta nem olvasok ilyen témájú, vagy holokauszt-regényeket. Letudtam őket az egyetem alatt, és azt gondoltam, hogy lerágott csont, nem lehet már újszerűt a témában művelni.

Aztán Daniel Stein története rádöbbentett arra, hogy de igen. Lehet. Daniel Stein története persze nem a holokausztról szól, ezért nem is holokauszt regény. Ez a történet nagyrészt a háború után történik, és abba enged bepillantást, hogy az ismert történelmi események után milyen élet volt Izraelben, illetve az egész világon, és nem csak zsidó körökben. Erről én gyakorlatilag semmit sem tudtam, illetve kb. annyit, mint egy átlagos ember. De a fejekbe, szívekbe még sehonnan nem nyertem betekintést. Nem tudtam egy arab, egy keresztény arab, egy zsidó, egy kikeresztelkedett zsidó szívével látni.

Elképzelni sem tudom, micsoda kutatómunka előzhette meg Ulickajanál a regény megírását. Külön tetszett, hogy a fejezetek végén rendre olvasható az író egy levele, amikben arról ír, hogy rá hogyan hat a regény megszülése.

Szóval nehezen szerettem meg Danielt, de egyszercsak azon kaptam magam, hogy érdekel, és róla gondolkodom napközben. Nehezen engedte Ulickaja megismerni őt, ha egyáltalán ez lehetséges. Daniel Stein az istenember, a megvilágosodott, a földi hajcihő fölé emelkedett spirituális lény csodálatos példája. Bátorságát, világlátását szerintem képtelenség duplikálni. Csak csodálni lehet.

Ulickaja kiválóságát mutatja, hogy képes volt tökéletesen kiegyensúlyozva egy olyan Daniel Steint megteremteni, aki amellett, hogy istenember, ugyanannyira hétköznapi is. Hogy Daniel Steint nem fosztotta meg az emberi “gyarlóságoktól”, a szerelemtől, a félelemtől, mégpedig úgy, hogy ezekkel együtt mégis mindvégig feddhetetlen maradt. Megkaphattam a kételyeit, lelkiismeret-furdalásait is.

Nagyon szerettem Daniel Stein segédje, Hilda naplórészleteit, beszámolóit is. Méltó (ellen)pólusa volt a szerzetesnek. Kritikákban azt olvastam, hogy a legtöbb visszatérő beszámoló karaktere sablonos, kidolgozatlan. Engem ez egyáltalán nem zavart. Megkaptam belőle a képet, a hangulatot mindig és nem maradtam éhes.

A regény nagysága abban (is) rejlik, hogy úgy ismertette meg velem az ortodoxiát, az arabokat, zsidókat, sőt még a németeket is, hogy mindenkit, mindegyik csoport dogmáit érteni véltem.

Spiró Fogságában Jézus mint noname rab jelenik meg, mikor Uri-t, a főszereplőt Jeruzsálemben börtönbe csukják - szerettem ezt a fura nézőpontot. Ugyanígy szerettem Daniel Stein történetében, amikor a szerzetes Rómában Karol-lal találkozott. Igen, II. János Pál pápával. Ahogy ették együtt a lengyel kolbászt, és, hogy ott két régi ismerős, két Ember beszélgetett egymással. Fura nézőpont volt, és pont ezért nagyon felvillanyozó.

És Daniel eszmefuttatásai, pl. a Szentháromságról, vagy a Szűz Mária-kultuszról? Kiváló volt! Ezekből jöhetett volna még.

Kurz und gut: egy újabb tökéletes regény. Kötelezővé tenném minden elvetemült kereszténynek, zsidónak, muszlimnak.

Daniel Stein alakja egyébként nem teljesen fikció. Az írónő alakját egy Oswald Rufeisen nevű emberről mintázta. Oswald Rufeisen egy lengyel zsidó család sarja. A család keletre menekült, Rufeisen szülei Auschwitzban pusztultak el. Mivel Rufeisen nagyon jól beszélt németül, később volksdeutsch lengyelnek tudta magát kiadni, és a Gestapo tolmácsa lett. Kapcsolatot tartott fenn a partizánokkal, akiket rendszeresen informált a németek terveiről, így arról is, mikor a miri gettó felszámolását tervezték.

Ezzel több száz zsidó életét mentette meg, de menekülnie kellett és egy apácakolostorban bújt meg. Ott olvasta az Újszövetséget és keresztelkedett is meg. A háború után a karmeliták rendjébe lépett és szerzetesi fogadalmat tett, és akkor kapta a Daniel nevet. A rend utasítására később mint lelkipásztor Izraelbe ment. Katolikus vallása ellenére, zsidó származására utalva kérvényezte az izraeli állampolgárságot, amit először megtagadtak tőle, később, elismerve a zsidó népnek nyújtott önzetlen segítségét, megkapta. 

Izraelben egy főleg lengyel katolikusokból álló közösséget vezetett, emellett pedig mint idegenvezető dolgozott. 

Kiolvastam. Kicsi könyv, teljesen ideális reggeli és esti buszozásokhoz, és kellőképpen felébreszti az embert (este pedig nem hagyja aludni).

Kon-Tiki volt a neve annak a tutajnak, amelyet Thor Heyerdahl norvég néprajzkutató és felfedező épített és használt 1947-es expedíciója során. Az utazással Heyerdahl a gyakorlatban bizonyította, hogy a történelem előtti időkben, „primitív” eszközökkel is lehetséges volt átkelni a Csendes-óceánon, Dél-Amerikából Polinéziába.

A könyv igazi békebeli hangulatot áraszt. Úgy tűnik, akkoriban még minden sokkal romlatlanabb volt, mint ma. A könyv nincs tele szakszavakkal, könnyen érthető, és még olyasmi is lábjegyzetelve van, hogy mi az, hogy Galapagos-szigetek:)

Megérkezésük az első polinéz szigetre pedig egészen megrendítő. Heyerdahl filmet is forgatott az út során, amiből mozi is készült, megtekinthető a youtube-on, és valami norvég rendező 2012-re jelenteti meg az expedícióról szóló játékfilmjét, hát én nagyon várom.

Igazi ártatlan, elmetisztító, elrepítő és izgalmas olvasmány. A Kon-Tiki Oslóban, a Kon-Tiki Múzeumban tekinthető meg. 1950-es megnyitása óta 15 millióan látták.

1. Ne felejtsem: egyik legnagyobb sikernek könyvelem el, hogy A. olvassa (és alig tudja letenni) a Fogságot.

2. Én a napi utazások miatt mostanában a kis méretű, könnyű könyveket preferálom, így hát Thor Heyerdahl Kon-Tiki expedíciójáról olvasok (Tutajjal a Csendes-óceánon), és folyamatosan rájövök, hogy milyen jó, hogy van az Internet, mert bármi is kérdéses, Judit rögtön ül is a gép elé és utánolvas.

Így tudtam meg sok mindent a kaktuszfügéről (amit később a Tesco-ban meg is tekintettem, mire egy vásárló megkérdezte, hogy ez mire jó, ettem-e, mire mondtam, hogy nem-nem, csak olvastam róla, és majdnem elkezdtem neki mesélni, hogy az mennyire jó már, hogy a peruiak ősei a polinézek, mire A. is becsatlakozott és megemlítette a hölgynek, hogy viszont a méderáron eszik ilyet, mire én eléggé csúnyán néztem A.-ra és a hölgy váltott a papayára), valamint, h. Equador fővárosa Quito 3600 méteren található, és, hogy a balsafa még a parafánál is könnyebb, és elgondolkodtam azon is, hogy manapság hány napig kellene várni ahhoz, hogy egy norvég utazót fogadjon az equadori elnök, mert Heyerdahlnak csak 24 órájába telt, és egyáltalán, egy Heyerdahl a következő életében milyen életet választ, és különben is, tökre úgy néz ki, mint Joe Biden, az amerikai alelnök (aki nem mellékesen a Balatonon töltötte a nászútját, úristen, lelövöm magam, hol tartottam?, könyvek.).

Manapság már nem is írnak igazán jó expedíciós könyveket. Heyerdahl minden fejezetet úgy kezd, hogy tőmondatokban összefoglalja a fejezetben történendő momentumokat. Manapság erről is leszoktak a könyvet írók. De miért? Én ezt úgy szeretem: olyan kiszámítható, és mégis várakozással teli minden egyes megkezdett fejezet. Például tudom, hogy a Bethesda utca és az 56-osok tere közt szó fog esni huszonhat fontnyi ügyiratról, Hermant baleset éri és a Kon-Tikit felkeresztelik.

Aztán ott vannak az illusztrációk. Persze a 74-es trolin nem fogom kibontani a Dél-Amerika térképet, viszont megtehetem ezt az irodai íróasztalomnál! És a stílus. Heyerdahl szinte szépirodalmi igényességgel bontja ki a történetet. Olyannyira, hogy az irodaház liftjében is még a fantáziaképeimbe meredek és kell idő, míg fejben is megérkezem a munkába.

Spoiler: Heyerdahl-nak pedig sikerült eltutajoznia hatodmagával, így akár még igaz is lehet a perui-polinéz rokonság, és az egészben a szíve mélyén azért hitt, mert egy semmittevős estén egy bennszülött azt mesélte neki, hogy az őseik valahonnan messziről származnak, ahol sok a szárazföld és nagyon magasak a hegyek.  És épp akkor tört meg egy nagy hullám a sziget peremén, és valahogy egészen igaz volt az a pillanat, és ez szerintem olyan szép, hogy az izlandiakat már el sem mesélem, csak legközelebb.

“Van úgy néha, hogy az ember különös helyzetbe kerül. Lassanként jut ide, a legtermészetesebbnek látszó módon, de mikor már a kellős közepén tart a szokatlan élményeknek, egyszer csak csodálkozva kérdi magától: Mi is történt tulajdonképpen?” (Thor Heyerdahl: Tutajjal a Csendes-óceánon)

Az első mondat. :)

Tudtam, hogy csak kérnem kell, és majd valaki megsúgja nekem, mit is kellene olvasnom, kikapcsolódásként, tanulásként, ami pontosan beillik az életembe momentán (és nem anyával kapcsolatos).

Megjött az üzenet, és alig várom az estét, hogy elkezdhessem olvasni. Titkos, de majd referálok.