Csalóka napfény

Archive for the 'Kajti' Category

10

Montag, Juli 11th, 2011

Az én nagyon okos és szépséges kutyám, Kajti, ma 10 éve, hogy megszületett a pécsi Bogár utcában. Akkor még nem tudtunk egymás létezéséről, viszont szeptember első napjaiban megköttetett a szerelem. Amikor először megfogtam, épp olyan hosszú volt, hogy a tenyeremben elfért.

Azóta millió nickje van, szereti és tudja is nyalni a csokifagyit, a sárgabarackot és a dinnyét csak akkor eszi, ha azok okádásig édesek, viszont a banánt és a ropit sosem eszi meg. A fáról lehullt almát szakszerűen körberágja, és álmában sokszor fut és vakkant.

A legjobb fej lény, akit ismerek, hiszen tökéletesen önmaga. Kitartóan tudja bámulni, ha ember eszik, de pillanatokra a mancsával besegít és megkapar, hogy essen meg rajta a szív. Nem ismerek embert, aki ismerné és ne szeretné.

Megmászta a Kékestetőt, de a bokor alján alvó őzet nem vette észre (hála!) és szarvasbőgés idején is okosan lapult a sátor mélyén.

Imádja a vizet és minden embert. Én pedig őt, from here to eternity.

 

Megmásíthatatlanul, mindörökre

Sonntag, Mai 22nd, 2011

Túl a szombat hajnalig tartó bulin, beszélgetésen Évivel, túl az esti halászleves szülinapozáson, már fenn a szobámban. A könyvet már tetettem, mert olvasni már nem tudok, de szeretnék még kicsit a sötétben, csak úgy lenni.

Hangosan brekegnek a békák, ciripelnek a tücskök, szólongatnak a madarak, villog az éjszaka, közeledik a vihar. Végre tavasz van, végre jöhetnek a gyors lefolyású, intenzív záporok. Fekszem a szoba mélyén, és végre, itthon meg tudom tenni, hogy nem gondolok semmire. És elalszom.

Nagy csattanásra ébredek. Elhallgattak a békák, a tücskök, a madarak, figyelik ők is, mi fog történni. Kajti az ágy lábánál nyüszög, felsegítem magam mellé. Kicsit fészkelődik, keresi a helyét, de hamar megtalálja. Feje a lábamon. A szobában hirtelen nappali fényesség, villámlik. És már esik is. Látom, Kajti is figyel. Ketten figyelünk az ágyban, miközben én arra gondolok, ne félj, kiskutyám, de azért mindketten izgalommal veszünk részt az égzengésben.

Percenként fehér fény, nemsokra rá reccs, közben végig csatornahangú éjszakai eső. Minden tökéletes, gondolat nincs, jól fekszem, jól esik Kajti súlya a lábamon. A friss levegő folyamatosan befelé törleszkedik. Mióta Budapesten élek, sokkal jobban értékelem az itthoni levegőt is. Mozdulnék, de inkább ne, csak, hogy ne zökkentsem ki a kiskutyát. Itt jó. Itt jó, a csendben, a régi házban, a kiszámíthatóságban, az éjszakai békében, a legaranyosabb és legokosabb hunddal egy ágyban, az anyám megnyugtató hamvaival egy szinttel lejjebb, a töpörödött apámmal a teraszon, a rokonsággal az utcában, ahova bármikor visszatérhetek. Ahova nem kell beilleszkedni, ahol én is az egész része vagyok, kitörölhetetlenül, megmásíthatatlanul, mindörökre. 

Tele

Freitag, März 26th, 2010

Kajti puszta jelenléte már egy olyan energiabomba nekem, hogy teljesen kifáradtam. A kis okosság ma megérkezett apukámmal, és annyira ügyes, hogy simán végigfeküdte az utat a kocsi hátsóülésén, négy órán keresztül. Nagyon jó, hogy most is itt horkol a lábaimnál. És apával este dvd-ztünk, és jahj, olyan jó volt, ahogy ott feküdt a kanapén, a nyakában Kajti, én mellettük….

Apa holnap megy is vissza, Pesten felveszi öcséméket, aztán Kajti marad, mert apa jövö héten Stuttgartba megy ismerösökhöz. Remélem, jót fog tenni neki. Sírdogáltunk együtt, és nagyon-nagyon nehéz neki otthon, egyedül.

És az orromba égett az öblítö illata, ami szállt, körbelengte anya ágyát mindig, és most ezt az öblítöt megéreztem apa ruháin, és hát…nagyon vegyes, mert jó is, ez az OTTHON illata, de a fájdalmas emlékeké is.

Remélem, sokat jön apa hozzánk, több napra is, mondta is, hogy tervezi, szépen bepattannak Kajtival a kocsiba, és itt is vannak, szobája van, wifi-je lesz, és fözöm neki a jó kis otthoni ízeket.

Kajti Bécsben

Donnerstag, März 25th, 2010

És holnap jön apa ki Bécsbe, és jön vele Kajti is! Hurrá-hurrá-hurrá! Annyira izgulok, hogy szerintem nem fogok aludni egész éjjel (egyébként sem tudok aludni, ami baj…). Úgyhogy pörög az agyam ezerrel, mi, hogy, egy nap múlva ilyenkor pedig már itt fog feküdni a lábaimnál, és bármikor, amikor csak akarom, beleszippanthatok a füle tövébe, és lehet majd bújni, szeretgetni, sétálni!

Mi menthet meg egy vízcseppet a kiszáradástól?

Mittwoch, Dezember 30th, 2009

(Nagyon ritka ajándék megélni istenélményt, egységélményt valakivel.)

Hasonló hozzá az, amikor egyszercsak a semmiből itt terem mellettem Kajti kutyám, rám néz, és csak ül. Én is visszanézek rá. Kémlelem pár másodpercig, míg végre megszületik bennem a gondolat: “le akarok menni inni”, “gyere, engedj ki”. És akkor indulunk is. Vagy inni, vagy kiengedem. Már számtalanszor lecsekkoltam, és működik. Nem keverjük össze az ivást a kiengedéssel:)

Bármikor, ha ez megesik, mindig az újdonság varázsát élem meg. Hogy egybeérek, összeérek a kutyámmal.

És a kérdésre a válasz: Ha visszadobják a tengerbe. 

67-es út

Sonntag, Dezember 13th, 2009

Arról, hogy hogyan ég a lelkünkbe egy zene, a körülmények, az élmény maga. Nagyon rég volt, mikor Imi nálam járt Pécsett. Hatalmas hó volt a Mecskeben, és egész nap jártuk a hegyet: ö, Kajti kutyám, aki akkor még nagyon fiatal volt, és én. Akkora hó volt, hogy Kajti gyakorlatilag egész nap ugrándozva közlekedett, különben ellepte volna a hó. (Másnapra lesántult, jelezvén, hogy túl sok túrára már ne számítsunk:) ).

Szóval róttuk a nagyjából szüz utakat. Bemásztunk a fák közé, szagoltuk, haraptuk a levegöt, és elpihenve bámultuk a lábunk alatt elterülö várost. Minden szép volt. Emberek sehol, csak a mi kis furcsa triumvirátusunk. Kajti a havat nyaldosta, és erdei szagokat inhalált.

Aztán egyszercsak letértünk a Rotary-sétányról egy kiszögelléshez. Fiatal fiúk labdáztak, és valamelyikük zsebrádiójából a 67-es út szólt. Ott a tapintható csendet egyszerre csak kitöltötte ez a dal. Nem szóltunk semmit, mentünk tovább, de már ott, akkor tudtam, hogy mostantól ez a zene nekem a mecseki hótúránk lesz, méghozzá örökre. És Iminek is. Így is lett.

Most este valahogy a számhoz keveredtem a youtube-on és most hóillat bújik meg az orromban, érzem Kajti kutyám hótól összefagyott, csutakos bundájának illatát, a szemem elött Imi pulóverének norvég mintái vibrálnak. És boldog is vagyok.

(Szóismétlés!)

Mint a népmesében

Freitag, November 27th, 2009

Olvastam egy kommentben, hogy úgy van a félelmekkel, hogy “nevezd meg és nincs hatalma feletted”, és tényleg. Tegnap este óta itt vagyok a szülői házban látogatóra.

Pestre érkeztem, és unokahúgommal csavarogtunk kicsit és kiöntöttük gyorsan egymásnak a lelkünk felszínén kerengő dolgokat, aztán irány haza kocsival.

És ami a lényeg, és népmesés: anya tök jól néz ki, semmi, de semmi elgyötörtség nem látszik rajta, és a kedve is elfogadható. Látom, sokat olvassa a Bibliát, ott volt mellette a kanapén könyvjelzővel. Ma reggel is együtt kávéztunk, megvitattuk az eseményeket, kommunikatív volt, és beszélgetős.

És ilyenkor tényleg azt hiszem, hogy nincs is semmi baj, és az egész csak egy rossz álom, és mindig is úgy lesz, hogy bármikor is jövök haza, mindig itt lesz, ugyanúgy. Bárcsak így lenne.

Kajti folyamatos rohamban van, nem lehet levakarni, és persze nem is akarom, mert ő a világ legplüssállatabb spánielje. Ha egymás szemeibe nézünk, én komolyan elveszek, olyan szerelmes vagyok belé. Elgyengülök, ha csak futólag rá nézek és azt figyelem meg, hogy teszi le magát fekvő helyzetbe. Mert puha, nagy-nagy fekete puhaság az egész Hund, hangtalanul képes a környezetéhez olvadni. A világ csodája ő, szent meggyőződésem ez. Én pedig megtörhetetlen híve vagyok, a szó legszorosabb értelmében IMÁDOM ŐT.

:)

Meg nem írt mese és egy kartondoboz

Freitag, Juli 31st, 2009

Régóta dédelgetett (de szép szó! de ritkán használom) vágyam, hogy mesekönyvet írjak “Kajti kalandjai” címmel. Csak semmi tanulságosat nem tudok kitalálni a meg nem írt mese végére. Így várni egy gyereket, egy komplett mesekönyvvel, micsoda tuti dolog is lehetne.

Már arra is gondoltam, milyen jó lenne az is, ha minden év utolsó napján fognék egy kicsi kartondobozt, és beletennék mindenféle papírt. Például egy számlát, egy reklámújságot, egy Milchschnitte-papírt, egy margarinos dobozt, valami kozmetikumot, az alján kis maradékkal, hogy tizenévek múltán egyszer majd megtalálja a gyerekem, és meglegyintse a történelem szele. Beleszippantson az anyja arckrémébe, amit egykoron használt, lássa, miket ettünk, mi volt a mindennapos szemét a postaládában.

Milyen kár, hogy ez nem jutott eszébe a szüleimnek, nagyszüleimnek. Most fel tudnám idézni a régi Atrix illatát, amit mama használt - nem a kézkrémet, hanem a nyomósat, ami apró tubusban volt a WC feletti polcon, vagy lenne egy Margaréta vajkrémes dobozom, vagy egy újság, 1977. szeptember 6.-i dátummal. Ma a harminc évvel ezelőtti dolgokat, ha a kezembe kaphatnám, elfutna az édes emlékezés, a boldog nosztalgia, valami örök-szagú béke.