Müller Gondviselésében olvastam éjjel:

“Az Isten panaszkönyve tele van magyar bejegyzésekkel.”

“Ne légy a hírnév bábja, ne légy a tervek kincsestára. Ne légy az ügyek intézője és ne légy az okoskodás mestere! Testesítsd meg a végtelent, s nyomtalanul kószálj!…Légy üres! - ennyi az egész. A hajdani Igaz Emberek aludtak, de nem álmodtak, s ébren nem gyötörte őket szorongás. Egyszerű volt az ételük és mély a lélegzetük…A hajdani Igaz Emberek nem tudták, hogy az életnek örülni, a haláltól pedig rettegni kellene. Megérkeztek - nem vigadtak, eltávoztak - nem búsultak. Könnyedén jöttek és könnyedén mentek. Örültek annak, amit kaptak, és nem gondoltak vele, hogy amikor kell, visszaadják. Szívük felszabadult volt, vonásaik nyugodtak és homlokuk sima…tudták, még ha a test számára létezik is rettenet, a szellem sértetlen marad. Hajnali kunyhó a szálláshelye - a halál nem érinti.”

És ha már Slumdog Millionaire, akkor egy kivételes regény.

“Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét - Piscine Molitor - egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: ?=3,14.

Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező - a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel - valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna - és egy bengáli tigris!

Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit?

A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is, majd pedig kiadója nemzetközi pályázatot hirdetett az illusztrálására. A Pi életé-t most mi is e pályázat győztesének, a horvát Tomislav Torjanacnak a regény izgalmát és szellemiségét egyaránt ragyogóan kifejező festményeivel adjuk közre.” (forrás: libri.hu)

Annyit azért elárulok, hogy nagyon nagy durranás a vége!

Anya megkapta Müller új könyvét, a Gondviselést. Tegnap éjjel elkezdtem olvasni, mert nagyon nem jött álom a szememre. Hát…Sajnos azt kell mondanom, hogy még harminc oldal után is - unalmas.

Mélyen tisztelem, szeretem Müllert, azért, aki, és azért, amiért sok-sok embert hozzá segített/elindított/továbblendített műveivel, előadásaival a spirituális útkeresésen. Viszont ez a könyv már önismétlés, és ahogyan az elején írja, miszerint öreg már, és nem szeret írni, jobban szeretné, ha már valami csoda módján tudása esszenciáját direkt át tudná ültetni másokba, érezhető is minden sorban. Meglátjuk.

(Azt hiszem, őt is bedarálta az Ipar; minden évben új könyv, mókuskerék. Igazságot nem lehet termelni.)

Mindenképpen úgy van, hogy mindennek az alapja, a születés alapja is a kiüresedés. Ahhoz, hogy bármi is tartalommal teljen fel, szükséges az apály.

Itt ülök, és érzem, csiklandoz odabenn egy vers, amit kifaraghatnék önmagamból, de ahhoz elöször el kellene tudni személytelenedni. Kiüresedni, csak lenni, mint egy kehely, hogy aztán a fenekére nézhessek, ahol tudom, ott várakozik a kész vers.

Reményik Sándor: Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom miként került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Faludy György: Zsuzsának a tömlöcbõl

Cellám falán akasztófákat látok,
s hatvanhat napja nem néztem eget,
de búval-bajjal, múlttal és jövővel
nem gondolok félannyit, mint veled.
Csak most látom, hogy milyen óriás vagy,
nem bír le bennem félelem, halál,
és győzöl itt is, vaksi muslicák közt,
ahogy rovom sétámat fel s alá,
s e verset mondom, melyből, mint a láva
tör fel szerelmünk árja, ritmusa,
és közben, ízes barackmagként, számban
édes nevedet forgatom, Zsuzsa.

Mit Dante szólt a vesztett boldogságról:
úgy, mint mi, más nem érti azt talán.
Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan
szerelmünk alig terült az asztalán.
Most egyedül vagy. Üldöznek miattam.
Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk.
Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha
kit elmulasztottunk, a gyermekünk?
Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi
arany cikkázik. Keze lágy moha.
Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek,
halványan, mint holtnak hitt katona?

Találgatom, vajon hány hónap addig,
vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd;
emlékeink forgószelét csavarjad
magadra szűzi lobogó gyanánt.
Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön,
mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár,
beszélgetésünk elhagyott bárkája,
mit zöld hajában ringat a hinár,
bizsergő csókunk langyos eper-íze,
útunk a boldog Balaton felé,
és zsugorodott, összebújt alvásunk,
mint bronzkori sír vagy az anyaméh.

S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom.
Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok
lámpái a mezei sorompóknál,
húsom, mint tészta lóg a csontomon,
magom kivész, mert nem a piramisok
búzája, mely bír ezeréveket,
de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal
is eljövök még, hogy megnézzelek,
s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé
egy padra, nyáron – pántos és nehéz
napfényben, s akkor e rémkép keserve
édes lesz, mint egy óceán-nyi méz.

S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva
kiáltok örök hűséget feléd.
Őszesten, hulló lombok szandáljában
küldöm hozzád tűnt lépteim neszét.
Álmokba s tejüvegbe burkolódzom,
de megmutat a félhomály s a könny,
ha széken szundítsz – madárárny a ködben –
suhanok át a csipkefüggönyön,
s a holt zörejek lomtárából hangod
szegődik mellém utamon, ahol
zokogásod láthatatlan patakja
kísér pincékből s gyökerek alól.

Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel
vagy pimasz gőggel az ölébe húz:
zokoghatnál és én jutok eszedbe,
a lágy, a légi, lányos Orpheus,
kivel hiába játszotok bujócskát:
az éjben is rátok találok én,
felhő-lesen, magános csónakokban,
mély pincékben vagy lugasok ölén;
flaskák sötét üvegjén nézek rátok,
minden szőlőszem hamván ott leszek,
vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom,
felhőkön gőgös arcot mímelek;

közétek ülök asztalon és ágyban,
rátok koccintom emlékem nehéz
borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz:
ettől szégyenled férjed tar fejét,
ezért utálod görcsös köhögését,
s bokáját, mely elszürkül, mint az ón.
S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni,
dunnád csücskére állok ragyogón.
Akkor sírhattok, párnátokba fúlva.
Hiába éltek! Hol a diadal?
Én lenn a sírban, az a régi hulla,
győztes maradtam, szép és fiatal.

Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő,
holt kedves, bús rab, mindig hű rokon
késő nászunkra édes hegedőnek
vagy orgonának túl a sírokon.
Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk?
E szakadékos esztendők fölött,
melyet nyílként magamnál messzebb küldök,
csak ez a vers, e vers legyen örök!
Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel
vagy rút görönggyel fizet e tusa –
de az idő visszhangos folyosóin
örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa.

(Faludy ezt a csodát 1950 szeptemberében írta az ÁVÓ pincéjében, FEJBEN (!!!!). Társaival megtaníttatta, és így küldte ki a világba.)

…akkor szeretnék egy Ghymes, egy Csík Zenekar, egy Morcheeba, és egy Quimby koncertet, egy Müller Péter beszélgetős közönségtalálkozót, és amit nagyon-nagyon szeretnék, az az, hogy A.-val valami jó kis helyen úszkáljunk naphosszat, mint a boldog delfinek, egy barátságos fürdőben, és ahogy szoktuk, átbeszélgessük az egész napot, ő ugorjon fejeseket, én majd tapsolok, én pedig megmutatom neki, hogy és milyen sokáig tudok lebegni a vízfelszínen.

Régóta dédelgetett (de szép szó! de ritkán használom) vágyam, hogy mesekönyvet írjak “Kajti kalandjai” címmel. Csak semmi tanulságosat nem tudok kitalálni a meg nem írt mese végére. Így várni egy gyereket, egy komplett mesekönyvvel, micsoda tuti dolog is lehetne.

Már arra is gondoltam, milyen jó lenne az is, ha minden év utolsó napján fognék egy kicsi kartondobozt, és beletennék mindenféle papírt. Például egy számlát, egy reklámújságot, egy Milchschnitte-papírt, egy margarinos dobozt, valami kozmetikumot, az alján kis maradékkal, hogy tizenévek múltán egyszer majd megtalálja a gyerekem, és meglegyintse a történelem szele. Beleszippantson az anyja arckrémébe, amit egykoron használt, lássa, miket ettünk, mi volt a mindennapos szemét a postaládában.

Milyen kár, hogy ez nem jutott eszébe a szüleimnek, nagyszüleimnek. Most fel tudnám idézni a régi Atrix illatát, amit mama használt - nem a kézkrémet, hanem a nyomósat, ami apró tubusban volt a WC feletti polcon, vagy lenne egy Margaréta vajkrémes dobozom, vagy egy újság, 1977. szeptember 6.-i dátummal. Ma a harminc évvel ezelőtti dolgokat, ha a kezembe kaphatnám, elfutna az édes emlékezés, a boldog nosztalgia, valami örök-szagú béke.

Talán miattam, de hát nem az igazi már nekem - legalábbis most - ez a wassalbert. Olvasom, de nem akkora hévvel, mint a többi regényét. Szép meg minden, tanulságos, mély is, de hát nem az igazi.

Irkálom egymás után a posztokat, hogy lebontsam magamról a hallgatást. Amíg a lényegről nem tudok írni.