“Egy hoppra” - ezt a kifejezést Erdélyben hallottam Bucsin-tetőn, egy édes kis nő szájából; annyit tesz, hogy hirtelen, jó gyorsan, pikkpakk.

Egy hoppra itt termettem a szülői házban. Éjjel utaztam a kedvenc magánbuszommal. Éjfélkor még a vösendorfi IKEA-nál várakoztunk, fél hétkor pedig már gördültünk is be a ház elé.

Sopronnál mindig szünetet tart a busz (hiszen Stuttgart-ból jön), és nekem mindig olyan magam-vigyorogtató, hogy a Shell-kút oldalában van egy fényplakát, Müller Péter Varázskönyvét reklámozza. Itt szoktak az utasok - köztük én is - elszívni egy cigarettát. Én olyankor állok ott, nézem Müller nagy mosolyát, és szeretem, hogy a “határon” mindig itt vár rám hűen és ő köszönt.

Sokat zötykölődtem, de hát ez így szokott lenni, nem volt baj, mert a fülemben zene szólt, fejben videóklippeket forgattam (erről még külön írok), aztán ahogy meg- és felteltem a zenével, és már fájni kezdett a fülem (a legapróbb fülbedugós fülhallgató is bántja a fülem, mert olyan pici), inkább hallgattam a motorzúgást, meredtem bele az éjszakai ködbe, erre fordultam, arra fordultam, pillanatokra álomba zuhantam, aztán újra csak figyeltem az éjszakát, és, hát nagyon jól éreztem magam. Mert gondolatban imádtam a férjemet, gondolatban már anyukámat öleltem, és Kajtit gyúrtam szanaszét. Szeretek elindulni, de szeretek megérkezni is.

Most pedig itt a háziorvos, és anyától vesz vért, és ha jól hallom, sikerült neki, mert távozik. Én pedig megyek anyával kávézni, szép napot mindannyiunknak!

Van a konyhámban egy tábla. Ide szoktam feltüzni mindenféle aktuális dolgokat, telefonszámokat, pizzafutár szórólapot (ahonnan sosem rendelek), színskálát, amilyenre az egyik szobát festeni szeretném stb.

Ezen a táblán van fenn papa mobilszáma is. Utoljára, mikor felhívtam, már a kórházban volt, én pedig Sopronban. Késö este volt, álltunk egy ház elött, A. valakivel beszélgetett, én pedig megpróbáltam rácsörögni, és láss csodát, fel is vette. De nem ö, hanem keresztapám, mert nála volt papa mobilja. (Ezek után persze találkoztunk személyesen még, de sosem telefonáltam már vele.) Emlékszem a nagy izgalomra gyomortájt, ahogy kicsöng, kicsöng, katt. “Papaaaa, hogy vagy?” - szóltam bele. És a keresztapám válaszolt. Nagy csalódás volt az akkor.

Ma fözés közben valahogy a táblára, és a táblán pedig a papás cetlire tévedt a tekintetem. Hirtelen megsajdultam. Napok óta fel kellene hívnom Rózsikát, aki az élettársa volt, mert nemrég volt a névnapja, és egyébként is, csak kérdezni, hogy hogy van. És ahogy néztem otta számot, egy elárvult, immár gazdátlan telefonszámot, hirtelen fénysebességgel, mint a filmekben pillanatok alatt apa számítógépének könyvtárstruktúrájában voltam, és gondolatban a “Papa képei Bükfürdö”-re klikkeltem.

Nyíltak a képek egymás után. Ahogy az esztergált korlátokat fényképezte mindenhol: ötleteket gyüjtött, nagyon szépeket készített ö is. És a növényeket. Aztán egy kápolna, Rózsika bambul az oltárra. Aztán egy szoba, tele a ruháikkal, nyaralási csendélet. Majd Luca-kutyája. A nappalijában a virágzó kaktusz. Rózsika pogácsát süt. Nyugdíjasok halászlevet esznek.

Aztán eszembe jutott, ahogy Rózsika korábban sírt a telefonban, hogy mennyire hiányzik neki a papa. Beleláttam két ember magánéletébe, és most itt maradt közülük az egyik, egyedül, és nem leli a helyét. Végül mégsem hívtam fel Rózsikát.

Papára gondoltam, hogy milyen békés volt ott az ágyban, a halála elött három órával. Visszamentem megfésülni. Nagyon szép és rendezett volt. És olyan szépen mondta az élettársának, megsimítva annak kezeit: “Szeretlek, Rózsám.”

Miután hazaértem a piacról, anya és apa ültek a teraszon, és nem én, hanem ők kezdtek bele a témába, hogy nyugodtan menjek, és ne feszítsem túl magam, és egyáltalán, ők átérzik a szitumat, és egész délelőtt erről beszélgettek. Nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk! És nagyon megkönnyebbültem.

Régóta dédelgetett (de szép szó! de ritkán használom) vágyam, hogy mesekönyvet írjak “Kajti kalandjai” címmel. Csak semmi tanulságosat nem tudok kitalálni a meg nem írt mese végére. Így várni egy gyereket, egy komplett mesekönyvvel, micsoda tuti dolog is lehetne.

Már arra is gondoltam, milyen jó lenne az is, ha minden év utolsó napján fognék egy kicsi kartondobozt, és beletennék mindenféle papírt. Például egy számlát, egy reklámújságot, egy Milchschnitte-papírt, egy margarinos dobozt, valami kozmetikumot, az alján kis maradékkal, hogy tizenévek múltán egyszer majd megtalálja a gyerekem, és meglegyintse a történelem szele. Beleszippantson az anyja arckrémébe, amit egykoron használt, lássa, miket ettünk, mi volt a mindennapos szemét a postaládában.

Milyen kár, hogy ez nem jutott eszébe a szüleimnek, nagyszüleimnek. Most fel tudnám idézni a régi Atrix illatát, amit mama használt - nem a kézkrémet, hanem a nyomósat, ami apró tubusban volt a WC feletti polcon, vagy lenne egy Margaréta vajkrémes dobozom, vagy egy újság, 1977. szeptember 6.-i dátummal. Ma a harminc évvel ezelőtti dolgokat, ha a kezembe kaphatnám, elfutna az édes emlékezés, a boldog nosztalgia, valami örök-szagú béke.

Órákon keresztül tudnám fürkészni őseim fényképeit. Anya most mutatta anyai dédanyám és dédapám vasúti igazolványait. Dédapám állát öcsém hordozza, dédanyám száját pedig anyám bátyja.

Dédanyám kendőben, fiatal, feltűnően tiszta arcú nő, csodaszép szemöldökkel, pont, mint anyámé. Tizenegy gyereket szült, három meghalt, nyolcat felnevelt.

Mesélt róluk anya, és ilyenkor mindig azt érzem, hogy ezekbe a régi történetekbe olyan végtelen nyugalommal lehetne beleszenderedni, hogy csak na.

Az elmúlt három év legeslegnehezebb napját éltem ma meg. Reggel hatkor már a kocsiban ültünk, és most este, fél tízkor értünk haza. Talán ennyi elég is lenne. Mást nem is kellene mondani.

Napközben, ahogy lejártam elszívni egy-két cigit, fejben minimum tíz posztot írtam. Nagyon-nagyon nehezen viseltem az egész napot. Fizikailag, lelkileg, szellemileg, mindenhogyan.

Nézzük: azt hittük, hogy mint szokásos, a reggeli vizit után bekötik az infúziót, és olyan egy-kettő felé - mert gyorsan megcsinálják a zárójelentést - húzunk is haza. Aha. Először is: anyám Z-portja megfordult, így nem lehetett azon keresztül adni a kemót neki. A nővér kitalálta, hogy menjünk le a négyszázágyasba, a fájdalom ambulanciára, és majd ott megfordítják neki. Jaja, persze, ötszáz fokban, mikor anyám bal lába totál feldagadva, és kb. 10 lépés után teljesen kimerült. Így gyalogoljunk le a hegyről a kánikulában egy másik helyre, majd FEL a hegyre, vissza. Hogyne. Ígyhát várakoztunk.

Egyszercsak mondja a nővér, hogy menjünk le a másik onkológiai részlegbe, keressük ott a főnővért, ő jobban ért a Z-porthoz, hátha ő meg tudja fordítani. Jó, ez olyan 100 méterre van anya helyétől.

Csak volt ezzel más gond is. Utoljára ott tizenöt éve jártam. Ez az a hely, ahol a nagymamám is volt, ő ott kapta a kemót. Ott volt, mikor már iszonyatos fájdalmai voltak, és ott történt meg, hogy mivel éjjel annyira szenvedett, mit csinált a nővér? Milyen látvány fogadott minket reggel, mikor mentünk hozzá? Egyrészt a nővér köcsög pofája, másrészt a nagyanyám, egy ágyban, aminek az oldala ki van deszkázva, és ő meg csuklójánál fogva kikötve, hogy ne vagdalódzon.

Most, tizenöt év után oda bemenni, hát az nekem olyan volt, mint egy kriptába alászállni. Egy hajszál választott el fizikai rosszulléttől. Attól, hogy ott helyben összecsuklok, és kész. Mert ahogy beléptem, minden, minden, amit régesrég eltemettem magamban, előtört. Tizenötéves jelenetek vibráltak a szemem előtt. A nagyanyám illatát éreztem, a hálóingjét láttam, tudtam, milyen ruhában voltam aznap, és milyen íze volt a számnak, és milyen meleg volt, és hol volt csík a padlón a felmosástól.

Álltunk ott lenn anyámmal, egy kurva szót nem szóltunk. Gondolom, ő is a saját démonaival küzdött. Közben köröttünk rengeteg beteg, szobákban, mint a méhkas, székeken egymás mellé ültetve, és ott ambuláncan lóg felettük az infúzió. Öregemberek pizsamában, kopaszon. Az egyiknek olyan sérülés a homlokán, hogy csak egy századmásodpercre mertem oda nézni, mert már éreztem, hogy jön a hányás. Ha csak az embert láttam volna, azt mondom, halántékon lőtték, és nyílt sebbel mászkál.

Anya Z-portjával semmit nem tudtak kezdeni, visszamentünk, megmásztuk a dombot, és anyámnak nagy kegyesen azt mondták, miután ő maga kérte, hogy szúrjanak már neki egy vénát, hogy na jó. “Öltözzön gyorsan vissza, aztán jövök is, és szúrok” - mondta a kisdoki. Ezután HÁROM (bazmeg, HÁROM!!!!) óra telt el a SEMMIVEL. Már kiültem a folyosóra. A nővér és a doki sztoriztak az irodában. Azt hittem, hogy szétbasz az ideg. Aztán végül három óra elteltével a kisdoki próbálkozott, de nem jött össze, és végül egy aneszteziológus talált egy vénát, és délután fél kettőkor (!!!!) elindult az infúzió. Mondanom sem kell, kibaszott lassan. Máskor ilyenkor már útban vagyunk hazafelé.

Magyar egészségügy, bazmeg. Azt is elmeséljem, h. a szomszéd ágyon fekvő kis hölgy mit várt ki türelemmel? Tegnap 5 órát várt egy UH-ra, hogy három másodperc alatt rárajzoljanak egy X-et a hasára, mert ma leszívják a műtőben a hasüregben felgyűlt folyadékot. Ma reggel óta se innia, se ennie nem szabadott, tekintve, h. megy a műtőbe. Délután fél négykor derült ki, h. áááá, nem csinálják a műtőben, nem-nem, majd ott a szobában. (Ezért kellett szomjazni, éhezni.) És valóban, ott a többiek mellett beledugtak az X betűbe egy 20 centis tűt, majd bele a slagot, és az ágy alá tett vödörbe csorgott szépen a hasüregi folyadék.

Azt sem kellene részleteznem, hogy ez a nő mennyire félt, hol az altatástól, hol attól, hogy MÉGSEM altatják. És rögtön utána ment a gyomrába a kemó. De azt is meghallgattatnám visszamenőleg az összes kurvaokos minisztériumi döntéshozó fasszal, hogy a professzornak csak úgy sorolta a nővér: “az ambulancián őrjöngenek a betegek, h. miért nincs ott professzor úr rendelési időben, (ja, mert reggeltől fél kettőig műtőben volt), és itt lenne ez a hascsapolás, de a kismama, aki már szülőszobán van, még várhat, igen, ja, de most szóltak át, h. viszont most azonnal menjen vissza a műtőbe, mert egy nem várt császározás az első”. Kérdem én: hogy tud ez a szerencsétlen orvos FIGYELNI arra, amit csinál, meg a betegre? Magyar egészségügy, helószia.

És a kórtermekben ötven fok, szikrázó napsütés, és olyan mocsok, hogy okádhatnékom volt egész nap.

És akkor arról még nem is írtam, hogy valójában ma ha száz nagyhasú kismamát nem láttam, akkor egyet sem, akik már a saját lelki bajaim miatt jól oda tudnak baszni a lelkivilágomnak. Az is, mikor cigizek, és hallom, odafenn sírnak a cuki újszülöttek, meg az is, hogy állok a műtő előtt, hogy elcsípjem anyám orvosát, és ott tömörülnek az izguló apukák, nagymamák, népes családok, full édes-csodaváró izgalomban, beizzított fényképezőkkel, a turbékoló párocskák a kerti padokon, hassimogató megszeppent férfiak, és kikerekedett, telt kismamák. És én nem gyereket várok, hanem kemóról, meg esélyekről tárgyalok.

Ma nagyon-nagyon azt éreztem, hogy a tűrőképességem, toleranciám, türelmem határán táncolok hisztérikusan. Ültem anyám ágya szélén, és semmit nem tudtam mondani. Nem bíztattam, nem vidítottam fel, semmit nem csináltam, csak SZENVEDTEM, a látottak és a lelkemben rejtőző fájdalmak miatt. Ültem, bambultam ki az ablakon, és elfutották a szemem a könnyek, én meg visszaszorítottam őket, mert olyan erős vagyok, és azon gondolkodtam délidőben, hogy kurvára lett volna ma kedvem elmenni az onkopszichológushoz, úgyis déltől rendelt, és kibőgni magam ott, egy idegennek, lerakni a terheimet, és kiabálni, hogy egészséges, NORMÁLIS életet akarok, és hallani nem akarok betegségről!

Valami megoldásnak jönnie kell, mert ezt nem bírom már. Nem akarok három hét múlva megint buszozni vissza ide, és menni, és baszni az agyamat, a lelkemet, egyszerűen a saját életemet akarom.

Néztem múltkor egy interjút annak a szívbeteg kiscsajnak az anyjával, a Loráéval, és pontosan magamat láttam a nőben: azt a fásultságot, azt az elgyötörtséget. Az a nő is kurvára kész van. Gonosz vagyok, vagy sem: egyszerűen úgy érzem, jöjjön már valami jó, a SAJÁTOM, nem akarok elveszni, elmerülni, azt hinni, hogy csak tragédiákból áll az élet, nekem férjem van, vele akarok lenni, élni KETTŐNK életét. Ha szemét vagyok, hát az vagyok, akkor is így érzem.

Persze minden tisztelet anyának, ahogy tűrte a mai nap viszontagságait, én már kikúrtam volna az infúziós állványt az ablakon. Már alszik, és nagyon remélem, ezt jobban fogja viselni, mint a múltkorit. Drukkoljatok neki.

Most felkelt, és mondtam neki, hogy ő sokkal jobban viselte a napot, mint én.

Iszonyatos szúnyoginvázió van, a lakásban minden ablak csukva, este pedig, ha kiülünk a kertbe, elötte fél órával már égetem a szúnyogriasztó bigyókat. Amúgy tök jól elvagyunk, vitázunk a földönkívüliekröl, mozizunk a pincében, és mégsem megyünk ebben a kánikulában Stuttgartba, aminek mindketten örülünk. Inkább élvezzük a kánikulát a kertünkben. Napozunk és spricceljük magunkat folyamatosan, mert 36 fok van, hurrá:)

Tegnap hatalmas sikert aratott a cukkinis borzacskám, úgyhogy ma is ugyanazt csináltam, dupla adagban.

Anyával sokat telefonálok, és ahogy a hangjából kiveszem, nagyjából jól elvan. Mindig megy valamelyik kollégája látogatóba hozzá (amiért nagyon hálás vagyok), a család figyel rá, és a hihetetlen akaraterejével mindennap ellátja a családot. Most is tököt reszel a hütöládába, fözöcskézik. Ma reggelment hozzá a háziorvos, és másodszorra már sikerült is levenni a vért, aztán apa bevitte Szekszárdra a központi laborba. A lába dagad, de fáslizza folyamatosan.

Nekem nagyon megnyugtató, és imádom, hogy nagy családunk van, és mikor nem vagyok otthon, tudom, hogy akkor is vannak anya körül. A húga, a bátyja, apám, öcsém, öcsém barátnöje. Most egy hétig ott voltak rokonaink is, és ök is rengeteget segítettek neki. Én is vagy három gyereket, népes tömeget szeretnék, mert az az igazi érték, semmi más.

Szóval most nyugodt vagyok valahogy, tele reménnyel és hittel, és hálával. Istenke, segítsd továbbra is anyukámat:)

És ha már család, akkor a papa. 13-án volt négy hónapja, hogy meghalt. Sokszor-sokszor beúszik a lelkembe, de mindig valami olyan csoda-békével, amiben én magam is szívesen idözöm. Mindig azt érzem felöle áramlani, hogy végtelenül megbékélt, kisimult a lelke, könnyed és szabad mindenféle szomorúságtól, bajtól. És én mélységesen szeretem öt.