Túl a szombat hajnalig tartó bulin, beszélgetésen Évivel, túl az esti halászleves szülinapozáson, már fenn a szobámban. A könyvet már tetettem, mert olvasni már nem tudok, de szeretnék még kicsit a sötétben, csak úgy lenni.

Hangosan brekegnek a békák, ciripelnek a tücskök, szólongatnak a madarak, villog az éjszaka, közeledik a vihar. Végre tavasz van, végre jöhetnek a gyors lefolyású, intenzív záporok. Fekszem a szoba mélyén, és végre, itthon meg tudom tenni, hogy nem gondolok semmire. És elalszom.

Nagy csattanásra ébredek. Elhallgattak a békák, a tücskök, a madarak, figyelik ők is, mi fog történni. Kajti az ágy lábánál nyüszög, felsegítem magam mellé. Kicsit fészkelődik, keresi a helyét, de hamar megtalálja. Feje a lábamon. A szobában hirtelen nappali fényesség, villámlik. És már esik is. Látom, Kajti is figyel. Ketten figyelünk az ágyban, miközben én arra gondolok, ne félj, kiskutyám, de azért mindketten izgalommal veszünk részt az égzengésben.

Percenként fehér fény, nemsokra rá reccs, közben végig csatornahangú éjszakai eső. Minden tökéletes, gondolat nincs, jól fekszem, jól esik Kajti súlya a lábamon. A friss levegő folyamatosan befelé törleszkedik. Mióta Budapesten élek, sokkal jobban értékelem az itthoni levegőt is. Mozdulnék, de inkább ne, csak, hogy ne zökkentsem ki a kiskutyát. Itt jó. Itt jó, a csendben, a régi házban, a kiszámíthatóságban, az éjszakai békében, a legaranyosabb és legokosabb hunddal egy ágyban, az anyám megnyugtató hamvaival egy szinttel lejjebb, a töpörödött apámmal a teraszon, a rokonsággal az utcában, ahova bármikor visszatérhetek. Ahova nem kell beilleszkedni, ahol én is az egész része vagyok, kitörölhetetlenül, megmásíthatatlanul, mindörökre. 

Ebéd utáni csendes pihenő. Anya talán tud szundítani, pihenni, elernyedni. Én addig írok. Nem lesz kellemes, de muszáj leírnom, hogy könnyítsek a lelkemen. Le kell írnom, mert az életem része, a tapasztalataim fontos pontja. Így, akit ez az egész téma érzékenyen érint, navigáljon most tovább.

Szóval, tegnap este nagyon kimerült anya, mind fizikailag, mind lelkileg. Olyankor suttogva könyörög folyamatosan, és ahogy egyre jobban kiborul, közeledik ahhoz a témához, hogy jó lenne egy pisztoly, egy kötél, “kislányom, valahogy oldjuk meg”. Én ilyenkor csak nézek rá, és nem szólok semmit.

Aztán ezek után valahogy elcsendesedett. Ültünk a televízió kék fényében, és hallgattam, ahogy suttogva mondja a gondolatait. Mesélt arról, hogy milyen legyen a temetése, arról, hogy neki már nincs mondandója, mindenkivel mindent elrendezett. Megkérdezte, hányadika van. - Anya, huszonhatodika. - Huszonhatodika? - Az jó nap. Most lenne jó elaludni. Szerinted sikerül? Attól félek, huszonnyolcadika lesz. Tudod, ez itt hagyomány. (Nagymamám és az utcában szinte mindenki huszonnyolcadikai napokon halt meg.)

A szemei nagyon kábák voltak, de mégis, amikor rám tekintett, egészen más volt, mint szokott. A túlvilágról nézett, valahogy az Isten szemeivel. Mintha fókusztalanságával mégis átlátott volna az egész arcomon, testemen.

Aztán már nem fordult felém, hanem magának mondta csak. Elkezdett a nagymamámmal beszélgetni. Először csak szólongatta, - Anyukám, anyukám, vigyél oda magadhoz. Anyukám, anyukám…

És ez nekem nagyon betett. Mert soha, soha nem hallottam anyát így beszélni. Úgy beszélni, mint egy kisgyerek. És ő azokban a pillanatokban az a kislány lett, akit én csak fényképekről ismerek. Sokszor próbáltam elképzelni őt kislányként. Miféle vágyai lehettek? Milyen lehetett ártatlan kis huncutnak? Hogyan játszhatott? Hogyan bújhatott a mamához? De nem tudtam igazán sosem magam előtt látni. Mert én csak a karakán, vad szépségű, nagyonnő anyámat ismerem. És tessék, most itt, összetöpörödötten az anyukáját hívogatta.

Gondolkodtam rajta, felálljak? Hagyjam magára? Mert annyira intim pillanatok voltak ezek, közte és az édesanyja között, ahol én feleslegesnek, betolakodónak éreztem magamat. Az is eszembe jutott közben, hogy lám, ilyen az, mikor nem értjük, két ember miért ragaszkodik annyira egymáshoz. Mert nem látuk bele a köztük fennálló vonzásba. Nem látjuk az erőviszonyaikat, vonzalmi vonalaikat, csupán azt, amit a külvilág felé engednek.

Bennem nagyon sok az én-én-én-én, és mindig is meg voltam róla győződve, hogy a mamámnak is, és anyukámnak is (és apámnak, nagyapámnak is stb.) én vagyok az Első, a mindenki fölött álló Kivételezett.  Ezért tettem is mindig, intenzív kapcsolatom volt/van mindegyikükkel, és ki is követeltem magamnak a figyelmüket kiskorom óta.

És ez az élmény akkor megtorpantott, és azt éreztem: “Judit, hátra az agarakkal!”. Meghajoltam, és megrendültem az a fura hangulat előtt, hogy igenis, az én kemény, vagány anyukámnak is lehet/van valakije, egy személyes Menedéke, az Édes Anyukája, akinek a testéből keletkezett, aki az ő Legközelebbije. (És milyen érdekes, ugye, hogy a haldoklók sosem az apjuk után szólnak. Mindenki az anyukáját hívja.)

És ez a Legközelebbi mindig felfelé helyezkedik el. Én, a gyereke, értelemszerűen UTÁNA születtem, egy folyománya vagyok az anyámnak. Lehetek támasza, védelmezője, fordíthatunk a szerepeinken (kiskoromban ő óvott, most én óvom őt), de vannak örök, klasszikus hierarchiák, amik elementárisan írnak felül ilyen törékeny, szent pillanatokban mindent. A hétköznapokat, a gyakorlatokat.

Ahogy fent, úgy lent. Ahogy a kicsiben, úgy a nagyban. A haldokló ember oda vágyik vissza, testileg, lelkileg, szellemileg, ahonnan IGAZÁBÓL ered. Testileg az anyjába (az ő közelébe), lelkileg és szellemileg a Teremtőhöz. Írtam valamikor nem rég, hogy a vízcseppet csak az mentheti meg a kiszáradástól, ha visszadobják a tengerbe.

* * *

Aztán éjszaka félig ébren, félig tudatlanul peregtek az álomképek a szemgolyóimon belül, és az utolsó kép, mielőtt felriadtam volna egy férfi képe volt. A távolból közelített felém, és mikor egészen itt volt, egyszercsak a teljes fogsorát kiöklendezte. Bekapcsolt az agyam. Ha foggal álmodunk, hulló fogakkal, az halált jelent.

Felpattantam, és lementem anyához. Szendergett. Vittem neki teát, aztán visszafeküdtem, megnyugodva, mert még mindig azt hiszem, hogy nem lesz semmi baj.

Itt volt délelőtt a pap anyánál, csak úgy, beszélgetni. Magukra csukták az ajtót, én feljöttem Kajtival.

Szerettem ezt a papot; régesrég, kiskoromban csüngtem a szavain. Szerettem, ahogy meséli a bibliai történeteket. Én akkoriban még nem ismertem úgy a Bibilát, mint most. Ő volt az insider (többször azt figyeltem, hogy tényleg úgy meséli, mintha ott lett volna), én pedig a tudatlan, de tudásra szomjas kislány. 

A hittanban minden jó volt. Míg másoknak egy szigorú nő tartotta az órákat, mi a tiszi kedvenc csoportja voltunk. Csodáltam, mert sosem volt rosszkedvű, este hatkor is úgy döcögött be a terembe, mintha előtte kelt volna. 

Szóval szerettem mindent. Kezdődött azzal, hogy legelőször is még a templomkertben várakoztunk a hittanra. Jó időben a gyönyörű vöröstéglafalak tövében, a bokrok közt bújócskáztunk. A fiúk megkergettek, és mi be a zöldbe. Ha esett, a bukszus tetejébe tűztük az esernyőinket, és lapulva hallgattuk az eső kopogását. És azt is vártuk, hogy talán aznap elmarad a hittan! Nem azért, mintha nem szerettük volna; ez csak a diákok váratlan örömre való hajlama volt bennünk. 

Aztán eljött az öt óra, és az egyik fiú rohanva jött a templomkaputól, ” Jön a tiszi!!!”, mi pedig irdatlan gyorsan összetömörültünk a sekrestyeajtóban: az sem volt mindegy, ki ér fel legelőször az oratóriumba. Itt voltak az órák. Nedves szagú csigalépcsőn spuriztunk felfelé, és miközben kapkodtam a lábaim, többször beflasheltem arra, hogy ilyen, pontosan ilyen szag lehetett a Szent Sírban is. De futni kellett tovább, beoldalazni a szűk padsorok között, lezuppanni, könyv elő, és lecsitulni, hogy jó helyet kaptunk. 

Ekkor lehetett elkezdeni csodálni a rózsaablakot. Odaát, az ablakon túl, lenn a mélységben a templom, sötéten, eseménytelenül. 

Kezdtük az imát, és az pont megfelelő volt arra, hogy a fogócskától kiizzadt fiúk haja a halántékuknál megnedvesedjen, és kicsit fázni kezdjenek. Ima közben sandítottam feléjük, épp, csak oda az oldalukra, szemmagasságban. Olyanok voltak, mint a lázas betegek. Eltűnt róluk a harc, a vagányság. Kisfiúkká szelídültek az ima idejére.

Mindenki máshogy tartotta a kezeit. Voltak a görcsösen összenyomók, a lagymatagok, az összekulcsolók. Finoman egyikük sem tartotta az ujjait. 

És jöhetett eztán a mese. A tiszi tök érdekes kérdései. Olyan felvetések, amiket az iskolában sosem hallottam, és annyira hiányoltam. Amiktől mindenkinek megjött a jelentkezhetnékje, és kikívánkozott belőlünk a nyiladozó értelem gyermeki filozófiája. Még a rosszfiúknak is volt véleményük!

Sokáig jártam misére is, aztán miután mama meghalt, elmaradoztam, és kikoptam tiszi holdudvarából. Máshogy kezdtem látni a világot, olyan kérdések születtek a fejemben, amiket neki már nem tudtam feltenni. Pedig olyan volt ő nekem kiskoromban, mint valami mélyen doromboló, beteljesületlen szerelem. Érte tanultam és mentem hittanversenyekre, és még ma is az orromban érzem a kocsija illatát, és előttem a jelenet, amikor egy eredményhirdetés alkalmával a tömegből néz rám, az orrához emeli a kezeit, és megsúgja, hogy második lettem. 

Vagy a hittankirándulások. Hogy ő nem az a szigorú pedagógus volt velünk, hanem valóban egy fiatal, csélcsap juhait terelgető derűs pásztor.

És ma itt volt, és ma is ugyanúgy néztem a szemeibe, mint egy nyolcéves, a világra folyamatosan rácsodálkozó kislány. A periférikus látásommal az őt körbevevő szent aurát próbáltam kilesni, mert szomjazom azt a fényt, azt a hétköznapoktól való elemelkedettséget, ami belengte a plébániát, az ő otthonát. Ahova ha ritka alkalmakkor beléptem, a testemmel éreztem a más közeget: először a szemeimnek kellett megszoknia a lakást elülő félhomályt, aztán az egész testem rándult össze a paplak különös, borzongató atmoszférájától, míg végül megnyugodtam. 

Abból, hogy katolikus vagyok/voltam - ma láttam meg évek óta újra, és először igazán - nem lehet kiszállni. A gyermeki lelkembe égett, valami fura részem biztonságos otthona. 

És ami a legjobb volt, hogy a tiszi arcán nem láttam, hogy csalódott volna bennem: ő is a nyolcéves kislányra nézett, ebben biztos vagyok. 

Hiányzik, hogy néha eljárjak egy misére, megpihenjek a szertartás kiszámíthatóságában, hallhassak más szájából felolvasva egy evangéliumi részletet. Hogy elvégezzek egy rituálét, a magam örömére, de mégis másokkal, egy csoportban. Sajnos nem megy, azt hiszem. A világlátásom nem tud elcsitulni arra a negyvenöt percre. Nem tudok belehelyezkedni egészen a misébe, pedig csak úgy lenne értelme. Meglátjuk. Talán egy próbát megér.

Este (hajnali háromkor) még sírdogáltam az ágyban, mert nem hagytak nyugodni a mindenféle gondolatok, félelmek, de aztán valahogy elaludtam végre. Leginkább az a baj, hogy nagyon mélyre tudok nézni, és ezek a mélységek megragadják a figyelmem. Most például azon filóztam, hogy az, ha valakinek az édesanyja hal meg, vagy az édesapja, ez egy olyan megmagyarázhatatlan, ösi fájdalom, amiben rengeteg minden húzódik meg. (És még a gyerek elvesztése lehet ilyen.)

Mert az anyánkból és az apánkból lettünk, az ö sejtjeikböl született meg a mi, a gyerek teste, és amikor elveszítjük öket, az pontosan olyan (is), mintha legalábbis a saját testünkböl tépnének ki egy darabot. Hogy nem csak a lelkünkben hal meg valami, hanem a fizikai testünkben is. És ez mélységes, ösi, kontrollálhatatlan, szétszedhetetlen fájdalom. Persze az analizálás, a konfrontálás segíthet, de attól még a fájdalmat, a veszteséget meg kell élni, bele kell menni. Segíthet még szerintem, ha az ember verset ír belöle, megfesti, kifutja, tehát valahogy esztétikai “magasságokba” emeli.

Aztán reggel felhívtam anyát és vidám volt, és jól is aludt, fözött is, és megkönnyebbültem. Istenke, segíts neki!

November 14-én volt anyai nagyszüleim házassági évfordulója. Már mindketten az égben kóborolnak, de az a nap óta itt mocorog bennem, hogy verset kellene írni róluk, hogy ők ketten, mint égi pár. Vagy ahogy egy Faludy-versben van, hogy szerelmünk lobogóját tekerd magad köré, ésatöbbi. Csak nagyon nehéz leülni, kiüresedni, és megszülni, amit érzek, amiket belül látok.

Egész éjjel, közvetlenül ébredésig a nagymamám nézett velem szemben: olyan idős volt, mint én most, de nagyon nyugodt, kisimult volt az arca. Én a kezemben egy pár hónapos kislányt tartottam, az ott ugrándozott a kezemben, a lábamon, a mama pedig csak nézett, nézett. Hiába próbáltam vele kommunikálni, vagy megszólítani, beszélgetést kezdeményezni, nem válaszolt szavakkal. Viszont annál szebben, bizakodóbban, megnyugtatóan NÉZETT.

Aztán reggel felkeltem, és látom, hogy villog a telefonom. Azt hittem, egy nem fogadott hívásom van. Megnéztem, és azt írta ki: “Mama 76″. Ma van a születésnapja. Be volt még állítva rajta az emlékeztető….Hát mit ne mondjak, kicsit furán éreztem magamat.

Itt vagyok a szülői házban, mert csütörtök-péntek kemó. Hajnali fél négy van, nem tudok aludni. Meg kell keresnem egy régi könyvet, végül eszembe jut, hogy benn van még mindig a volt munkahelyem az irodában, tudom is, hogy melyik (elhagyatott) fiókban. Nem is ez a lényeg.

A lényeg, hogy ahogy kerestem a régi holmijaim között, megtaláltam a teljes - papír alapú - levelezésemet, egészen tizennégy éves korom óta. Itt van egy nagy nylonszatyor, tele levelekkel és egy nagy cipősdoboz, szintén tele. A barátaimmal, és kevés szerelmeimmel folytatott pa-pír-a-la-pú levelezésem. Csak a borítékokat pörgettem az ujjaim közt. Néztem a feladókat, közbejött pár fénykép, főleg az egyetemi időkből, és hát szédülni kezdtem. Most is forog velem a világ.

Két levélbe olvastam bele, mindkettőt az a fiú írta nekem, akivel öt évig jártam. Egyszerre volt idegen és nagyon közeli. Egyszerre éreztem mindazt, és voltam benne a távoli múltban, és gondoltam azt, hogy jaj, micsoda kis tudatlan hülye voltam, és, hogy mennyire távol voltam önmagamtól. Nem mintha most annyira hű de önmagam lennék, de ezerszer tudatosabb vagyok. Nem legyintettem persze a szerelmes sorokra, mert azokat a sorokat ugyanolyan szívvel olvasom ma is, mint akkor. Ma már persze okosabban, úgy, hogy jócskán behavazott a 2×2 józansága.

Aztán ott voltak az egyetemi jegyzeteim, fél mázsa papír. Arra is gondoltam, hogy ma már egészen máshogy tanulnék - az életnek, magamnak - nem úgy, mint akkor: a vizsgára, hogy ne vágjanak meg. Ott a sok okosság, érdekesség, nyelvtörténet, mondattan, szociolingvisztika, a teljes német irodalom szételemezve, és alig emlékszem valamire. Arra viszont igen, hogy ha a jegyzetre nézek, melyik teremben ültem, és ősz volt-e, vagy tavaszi szemeszter. És hallom, ahogy harangoznak a templomban, és milyen jó volt, mert a harangozás közben nem hallhattuk a tanár szavát, így lecsíptünk a déli órákból egy kicsit.

Egy rakás kinyomtatott szöveg: vércsoportdiéta (hihi), Karinthy rövid írásai, rengeteg minden Afrikáról, a teljes európai művelődéstörténet, és félretett újságok valami akkoriban fontos cikk miatt.

Aztán a határidőnaplóim, a munkahelyemről, benne még az NLG, mert akkoriban még Hollandiában sem volt euró, és mindenféle napi jegyzetek, elintéznivalók, számolások, számlaszámok, telefonjegyzetek.

Végülis a teljes múltam itt van a szobában, papírokon. Az a múltam, ami úgy él a fejemben, mint egy egészen más élet. Egy élet, amihez már semmi közöm sincs. A nagyapámtól, nagyanyámtól alig maradt pár jegyzet. Papa firkálmányai, és egy régi iskolai füzete. Mamától leginkább a leírt receptjei. Értékek, persze. Nekem itt az életem 90%-a, leírva. Vagy tíz kötetnyi klasszikus napló (nem ám féligaz-blog!), igazi, TITKOS, mindenféle fenntartásoktól, óvatoskodásoktól mentesen. Tizennégytől mondjuk huszonnégy éves koromig. A levelezéseim a barátaimmal, Tamással, Annával, Líviával, Rékával, Petivel, Robival, Norbival. Könnyebben rekonstruálható lenne az életem, mint mondjuk a nagyszüleiméké. Lesz-e ez a sok kilónyi papír valaha rajtam kívül valakinek is érték?

Ma már csak ez a tinglitangli blog van, és egy emailfiók, amiból bármikor, aktuális hangulatomtól függően kitörlök mindent, megszüntetem a fiókot, kész, vége. Mert nem fogok emaileket nyomtatgatni, és blogot sem. Sokszor gondolok arra, hogy hagyni kellene az egészet (de hát ezt itt is szeretem), és visszatérni a kézzel írott naplóhoz. Elalvás előtt, csak lényeges szavakban, rövid mondatokban, tényleg, a lényeget. Lejegyezni, kíméletlen őszinteséggel, csakis magamnak, moderáció nélkül.

Ha most meghalnék, ennyi maradna utánam: egy mázsa papír, levelek, naplók, bizonyítványok, fényképek. A verseim. A könyveim. A ruháim. Ezek végülis az ember személyes dolgai. Az Élőket nem veszem most ide, mert ők más kategória. De ennyi lennék, ez lenne a személyes lábnyomom a Földön mint csalókanapfény. Ezek az ingóságaim, meg a biciklim.

Hát mi is vagyok én? Ott van minden leírva, és ott van mindenkiben, akivel valaha is találkoztam, beszélgettem, eszmét cseréltem. A nyomom mások lelkében, és a papíralapú múltam.

Ma tizenegytől ismét nyüzsgött a ház: itt volt mindenki, főzte apa a halat, beszélgettünk egészen délután négyig a teraszon, keresztanyám a hintaágyban szundított, a szupercsajok (öcsém barátnője és unokahúgom) napoztak, és minden teljesen kerek-egész volt.

Most ünnepeltük a születésnapomat: és valami olyan csodálatos kőből faragott, cirkalmas, barokkos, ősi leletnek is beillő, vidám arcú békegalambot, és egy a keresztanyám szaporította extra kaktuszféleséget kaptam, hogy folyamatosan az elvarázsolódottság állapotában voltam. Imádom a családomat!

Ma megnéztük anyával a terheskiskönyvét, amikor velem volt várandós. Nagyon érdekes, és izgalmas volt látni, hogy a magzat (én) először 1977. április 25-én mozdultam meg. Látni, hogy 1977. szeptember hatodikán “javaslat: kórházi felvétel azonnal!!!’”, és egy másik szó, ami azóta is áthatja a lelkemet: “GEMINI???”.

A reggelt egy piacozással indítjuk: unokahúgom, öcsém barátnője és én. Nézelődés, paprikaválogatás, trécs, szombati piacnap, az az igazi, klasszikus, Baján.

Ebéd után először elvégeztem a minden jóhoz szükséges előkészületeket: lesöpörtem az utcát, felszedtem a szilvát a ház előtt, leszedegettem a száraz muskátlivirágokat, és a hibiszkuszokról az elnyílt pamacsokat. Felsöpörtem a járdákat, majd a fenti teraszon is. Ezután felporszívóztam, és kihordtam a kerti párnákat, kinyitottam a napernyőket.

Aztán jött Kajti fürdése. Minden egyes alkalommal forró szerelemre lobbanok a Hund iránt, mert elképesztő az okossága, ahogy szakszerűen viseli, hogy fürdetem, masszírozom, csutakolom, és csavarom ki a füleiből (konkrétan!) a vizet!:) És csak néz rám, bámul, én pedig folyamatosan dícsérem. Semmi fröcskölés, semmi türelmetlenség, semmi izgágaság. Ő nagyon is tudja, hogy neki most jó, és mégjobb lesz.

Aztán a szépségbe, tisztaságba, mélyen duruzsoló őszi, de annál melegebb sárga fényekbe ültünk ki: apa, anya és én. És beszélgettünk. Anya az élményeit, félelmeit, mindenféle hétköznapi dolgainkat. Hármunk szövetségét éltük nagybetűsen.

A nagy családban, főleg úgy, hogy mindenki egy zsákutcában lakik gyakorlatilag egy háromszög csúcspontjaiban, az is jó, hogy az ilyen erjedt gyümölcs illatú délutánokban egyszercsak elkezd szivárogni mindenki a teraszunkra. Jött unokahúgom, és mindenki szép sorban, anya testvérei, keresztfiam, öcsémék, és egyszerre csak ott ültünk, immár a sötétben, iszogatva, sztorizgatva, politizálva, nevetgélve. A világ mélyén, vérségi kapocsban, és arra gondoltam, miközben természetesen apám vitte a szót, hogy de jó is lenne látni azokat a láthatatlan szálakat, amik átszőnek, egyetlen nagy tarka térségévé boronálnak minket itt, a csillagok alatt, az egyre frissülő levegőben, mígnem az óramutatók hazakergetnek mindannyiunkat, kiket a zuhany alá, kiket álomba, azzal, hogy másnap reggel horgászni kell, de mindannyiunkat - biztos vagyok benne - valami leülepedett béke- és elégedettségérzettel, amit a család tudata ajándékoz: hogy nem vagyunk egyedül, hogy tartozunk valakikhez, és hozzánk is tartoznak és van saját szívcsakránk ebben a zsákutcában (a kertünkben a sziklakert), hogy óvóhelyünk van a Földön, halleluja.