Egyszer nézhető film, azért nem rossz. Főleg kinn a teraszon, vetítővásznon.

Már sok év óta, ha meg szeretném magamat nyugtatni, lecsendesíteni, mindig előveszem Zefirelli Názáreti Jézusát. Már rég láttam, úgyhogy újra elővettem. Befeküdtem az ágyacskámba, és elkezdtem nézni.

Ma is ugyanúgy megnyugtat, mint régen, nem háborodom fel azon, hogy Jézi és Mária is vakító kék szemekkel rendelkeznek, hogy a napkeleti bölcsek akár egy farsangi brigád, hogy a jászolban fekvő kisded kb. három hónapos bébi, hogy a zenei aláfestés kifejezetten nem passzol se a helyszínhez, se a sztorihoz, hogy Herodes Antipas olyan, akár egy ócska musical buzi társulatvezetője, hogy Keresztelő János olyan, mint egy félkegyelmű hajléktalan, mert a végén, ha kibírom a négy óra 18 percet, akkor az, ahogy a Jézire rázoomol a kamera, és azt mondja, hogy “Veletek leszek mindennap.”, azt én még mindig elhiszem. :)

Based on true events!

Kritikai célzattal filmet néztem, mégpedig A rítust. Anthony Hopkins-t évek óta rühellem, nem nézem filmjeit. Őt is egy elmebetegnek tartom, és sajnos vagy nem, de nem sokra értékelem a Sir színészi tehetségét. Leginkább pszichopatákat képes játszani. Vajon ő még nem unja? Mert én nagyon.

Miért is lett Sir az Anthony Hopkins. A Wikipédia úgy írja, hogy figyelemreméltó munkássága elismeréseképp 1993-ban ütötte lovaggá a színészt II. Erzsébet. Tudom, hogy színpadon is játszik, de vajon a királynő látta a Bárányok hallgatnakot és egyéb bődületesen szar filmjeit? Ezt elképzelni több, mint vicces: a Queen ül a Buckingham Palotában egy péntek este, és indítja a Bárányokat.

Szerintem Sir Anthony Hopkins is a számtalan típusszínészek egyike, John Malkovich-chal, Julia Roberts-cel, Jennifer Aniston-nal, Pierce Brosnan-nel egyetemben. Betanulnak egy karaktert, és abból elélnek évtizedekig.

Na de vissza a filmhez. Szóval még hány bőrt képesek lehúzni az ördögűző topicról? (Szerintem nem ez volt az utolsó film a témában.) A sztorit felesleges kifejteni, hiszen klisé az egész majd’ két óra. Jóképű, amerikai majdnem pap, aki inkább a pszichológiához, mint a teológiához vonzódik versus vén pap, aki évek óta üldözi az ördögöt, oké. Mindig kell egy nő is. Kísértésként, társként, újságíróként, ganz egal, megvan ez is. Hangzatos igazságok úgymint “attól, hogy nem hiszel a gonoszban, attól még létezik” szintén kipipálva, kb. öt perces fájásokban borítja ránk ezeket a film. A képi hatás, a hanghatás, a zene évek óta minden ilyen témájú filmben ugyanaz. Ideje lenne beújítani valahogy. Azon már meg sem lepődöm, hogy szinte állandóan minimum félhomály van, vagy a 21. század kellős közepén csak a gyertya ég. Nem baj, kell az, valamikor ki kell aludnia. Félárnyékban megvilágított szentek szobrai, naná! Aztán nézzük a helyszínt, persze, hogy Róma, mi más. Keverjünk bele némi bibliai utalást, úgymint sáskajárás helyett jöjjenek a békák. De hát erre még emlékszünk a Magnóliából. Ott valahogy jobban bejött.

A főszereplők személyes hátterén, ha lenne hozzá kedvem, ami nincs, teli pofával röhögnék: naná, hogy korán elhunyt anyuka némi életüzenettel egy szentképen (you will never be alone!), súlyos apuka, családi temetkezési vállalkozás, vagy ördögtől megszállt öccs, akivel már nem lehet rendezni a viszonyt. Mit tehet a user? Újságíró lesz.

Magyarok mindenhol vannak, naná, hogy itt is. Mint kiderült, a fiatal amerikai papjelölt called Michael Kovak (ez Kovács akart lenni?) csodálatosan emlékszik vissza, ahogy édesapja a családi hullaházban felesége feje fölé hajolva elmondja: “szerelmem, viráguom, djönjörUsegem”.  Az amcsiknak tényleg olyan lehet a magyar nyelv, mintha az ördög hörögne, köszönjük, igazán.

A történetben legyen ordítóan gagyi ív! Első páciens egy tizenhatéves terhes cssjszi, aztán jöhet a Hatodik érzék-karakterű kiscsávó, és vajon ezt hogyan lehetne überelni? Természetesen csakis úgy, ha magába Sir Anthony Hopkinsba menne bele az ördög. Nem árulok el titkot: így is lesz. És ki más úzi ki belőle, mint a hitetlen papocska, aki a procedúra között ébred rá, hogy ő mégis hisz Istenben, és olyan alakít, hogy majd híre megy az egész katolikus globálbagázsban. Csak mi lesz az újságírócsajjal? Nyilván az hiteltelen lenne, ha a procedúra után végre összejönnének. Nem-nem, snitt.

Először jöjjön a csúcspont utána elcsendesedés: Róma háztetői a felkelő nap fényében. A vihar elvonult. És csak jóval ezután jön az amcsi immár-pap, nyakába helyezvén a stólát, miután(!) megkapja postán az újságírócsaj cikkét, rajta egy cetlivel: Miss you. Szívem szakad meg.

Kurz und gut: bármilyen filmet el lehet adni, ha a moziplakátra felbasszák a Sir teljesen elmebeteg képét. Garantált a para, a borzongás, Hopkins teljesen hiteles az ördög szerepében, és köszönöm szépen, hogy ezen a semmilyen estén szétfikázhattam “figyelemreméltó munkássága” egy szeletét, de inkább vonuljon vissza (és mivel itt volt Budapesten, csak lett volna valami magyar cimbora, aki felhívja a figyelmét arra az apróságra, hogy a magyarban mindig az első szótagon vanik a hangsúly). Ne nézzétek meg.

Rég, rég, rég láttam annyira tökéletes filmet, mint tegnap. Igen, ez az “Ádám almái”.

“Az újnáci Adamot 12 hét közmunkára ítélik. A büntetést a jólelkű pap, Iván közösségében kell letöltenie. A csupa furcsa alakból álló társaság kíváncsian tekint a jövevényre, akinek célja felforgató jellegű - a paplak kertjének büszkeségét, az almafát veszi célba, almatortát akar sütni. Ám hiába Ádám eltökéltsége, az almafa termése ki van téve a madarak és a kukacok támadásainak, ráadásul villám is sújtja. Ivan úgy véli, az ördög packázik velük, Adam szerint viszont mindez Isten műve, hiszen a gonosz talán nem is létezik. ” - mondja a port.hu.

Én pedig azt mondom, hogy ebben a filmben minden, minden grammra pontosan ki van mérve, meg van csinálva. A fények, az arcok, a szimbólumok, a poénok, a dramaturgia, a mondanivaló, a sztorik, a helyszín, a teljes mondanivaló és cakkumpakk a HOGYAN. Hajrá skandinávok, csináljatok még ilyen filmeket!

Csak áh-áh-ozni tudtam, miközben ment a stáblista, és arra gondoltam, hogy igen, vannak még, akik TUDNAK eredeti filmet, sztorit kitalálni, azt meg is csinálni, mély dolgokról kiváló humorral mesélni, pont úgy, hogy a humor nem csapja agyon a lényeget. Sőt: megemeli.

Egy szó, mint száz: kötelező darab, és alig várom, hogy lássam az In a better world-öt, amit szintén Anders Thomas Jensen rendezett.

Én tényleg bírom a Nathalie Portman-t, de nem értem, ezért az alakításért miért kapott Oscart.

A Man from earth c. film egy férfiról szól, aki kvázi egy ősember és életeken, időkön túl él a Földön. Az egész film egy vidéki házban játszódik, ahol az épp tanárember kollági kérdezgetik, és próbálják leellenőrizni, vajon igazat állít-e magáról ez a valaki.

És valóban: hogyan is tudná valaki megmondani, hogy 1500 évvel ezelőtt merre járt és mit csinált, mikor azt sem tudjuk megmondani, egy éve pont ezen a napon mi mit csináltunk.

Anyukám két hét múlva lesz egy éve, hogy meghalt. Tegnap, ahogy autóztunk hazafelé apukámhoz, ezen merengtem, hogy vajon tavaly február 11-én mit csináltam, mit érezhettem. Nem tudtam megmondani. Csak annyit tudtam, hogy anya már nem volt jól, feküdt, de, hogy épp mi történt, azt már nem tudom visszaidézni.

És ilyenkor örülök, hogy itt van nekem ez a blog, és vissza tudok lapozni 2010. február 11-re, hátha volt valami bejegyzésem. És habár fájdalmas, de visszaolvastam, és rögtön újra elevenné vált az a 2010-es nap.

Kicsit félek a március elsejétől. Biztos vagyok benne, hogy amikor este fél hétkor az órára fogok nézni, minden érzésem ugyanaz lesz, mint egy éve. Látni fogom az árnyas szobát, anyukámat, az apukámat, az egész jelenetet, ami itt zajlott a házban. Időomlás.

Csütörtökön egész éjszaka anyukámmal álmodtam. Álmomban egy üveg fal mögött meredtem rá. Nyitva voltak a szemei, mint amikor meghalt, én pedig csak bámultam és bármennyire is bámultam, nem tudtam befogadni a tudatát, hogy ő már meghalt. Pénteken alig tudtam rávenni magam, hogy bemenjek a munkahelyemre, mert ebbe a totális irracionális jelentbe voltam beleragadva szinte egész nap. A szeme, a bőre érintése, a könnycsepp a szeme szegletében.

A. eléggé kiosztott tegnap a kocsiban útban hazafelé. Azt mondta, hogy nem szabad ezt a gyászt így dédelgetni, mert rajtam kívül ez senkit sem érdekel. Ez nagyon rosszul esett, de nem olyan értelemben értette, ahogy én, hanem, hogy meg kell értenem, hogy ez másoknak valójában átérezhetetlen, miközben én mindenkitől teljes megértést várnék el. Igaza van…, de akkor is nehéz letenni. Nehéz átállítani az agyamat, úgy, hogy az örömre koncentráljak, ne pedig a saját veszteségeimre. Pedig nagyon szeretném. És nincs annál undorítóbb érzés, mint mikor a saját elmém csapdájában érzem magamat.

Sose szerettem a bollywood-i filmeket, de most már tudom, hogy a bollywood-OS filmeket se szeretem:)

Ez a My name is Khan számomra egy kiló só és egy kiló cukor összeöntése, amiből semmi más nem sülhetett ki, csak valami okádék ponyva.  Akkor adtam fel a reményt végleg (pedig nagyon sokáig koncentráltam arra, hogy HÁTHA mégis jó film lesz ez), amikor a sok csúnya-csúnya muzulmánellenes amerikait az Emberek Vagyunk nevében végül megpróbálták kiegyenlíteni egy terrorista muzulmán dokival. Na akkor mondtam azt, hogy nem, nem, ez a film nagyon nem sikerült.

Beteg muzulmán faszi, már megint egy indiai csajszi a gyerekével, happy házasság, aztán közbe szól A Nagy Politika, muzulmánra áttért kisgyerek nyekk, házasság nyekk, de mindenki harcol azért, hogy mi az Igazság (My name is Khan and I am not a terrorist. My name is Gump. Forrest Gump.), végül persze minden kiderül, házastársak egymásra találnak, de legyen még egy kicsit csöpögősebb, jöjjön egy amerikai árvíz, Fehérek Közt Egy Amerikai…

Persze, tudom, még mindig jobb, ha ilyen filmeket csinálnak, mintha egy újabb értelmetlen agresszív filmet gyártanának, de ahogy a JúliaRomana-regényekben sem hihető el a szerelem, úgy ebben a filmben sem hihető el semmi. Abszolút direkt, abszolút klisé.

A főszereplő pedig egy asperger szindrómás (autizmus enyhébb formája) pasi. Ép ember természetesen túl kevés lett volna egy ilyen kapitális giccshez, nagyon kellett ő ide, ugyanis a filmben kb. annyi poénra futotta, amit épp a szerencsétlen Khan betegségéből bírtak kicsikarni, pfúj.

Ha angol szakos lennék, tuti, hogy az arab-amerikai ellentét ábrázolásáról írnék filmes témájú diplomamunkát.

Szerintem Julia Roberts-et be kellene tiltani. Nem tudom eldönteni, hogy ez a film egy undorítóan hazug gasztrofilm, sekélyes ezótrip vagy ezt valaki valóban komolyan gondolja?

A témaválasztás marhára trendi (Önmagunk Megismerése, Mindent Veszíts El, Találj Rá Az Igazra stb.), és akár még jó is lehetett volna, de csak akkor, ha ezt a filmet vagy a spanyolok vagy a svédek készítik el. De így, Brad Pitt producerkedése mellett, már bocsánat, de ocsmány egy film.

Julia Roberts - mint megszokhattuk - katasztrofális. Julia Roberts min-den-e-gyes filmjében hajszálpontosan UGYANOLYAN. Ugyanúgy sír, ugyanúgy érzékenyül el, ugyanúgy dühös, ugyanúgy szopja a saját száját és ugyanúgy lesz szerelmes. Ezt én marhára unom, de hála, nem sűrűn nézek JR-filmeket.

Az, hogy valaki midlife crisis-be kerül, kb. olyan általános, mint, hogy mindenki volt már legalább egyszer náthás. A filmben valóban az átlagember problémái, vívódásai jelennek meg, de könyörgöm, ha az átlagembert Julia Roberts testesíti meg, akkor én nem szeretnék átlagember lenni. Ez a nő annyira tenyérbemászó a maga kliséivel, hogy a filmet csak három részletben voltam képes megnézni, és csak azért, mert a film alapjául szolgáló könyv bizonyos körökben kvázi-bibliaként üzemel. Nem akarom Julia Roberts-et még egy filmben veszekedni, táncolni, összeomlani látni, mert kibbbbaszottul unalmas.

És itt vannak a helyszínek. Róma - a szexi város. India - ahol mindenki megvilágosodik. Kb. ezzel a “rafináltsággal” operál az egész film.  Az olaszországi jelenetek simán elmennének valami Italy promófilmnek. Van itt minden: spagetti, pasta, kiülős helyek, toszkán tájak, tipikusan olasz família. Nem különben az indiai rész. Kolduló gyerekek, ashram faszfej nyugati emberekkel. Könyörgöm, az amerikaik már csak Indiában tudják kiheverni a válásaikat? Aztán Bali. Katalógusokból ismert nyaraló, és hogy kicsit bekontrasztozzunk: A Fogatlan Mester. Hurrá! Tégy a szájába néhány Coelho-idézetet, öltöztesd Julia-t indiai cuccokba, és a világ összes harmincas évei közepén járó nagyvárosi szingli csaja zabálni fogja az Igazságokat és azonnal elkezd egy indiai/bali útra spórolni. Naná, hisz ha eddig nem is, Balin mindenki megtalálhatja a saját Javier Bardem-jét.

Minden percben egy okosság, minden percben valami okádásig giccses kép, minden percben Julia Roberts juliaroberts-sége.

Aztán a történet kibontása. Nem nagyon kellett kinyitni a trükkdobozt. Ilyen sztorikat simán összerak bármilyen jobb fejű csajbanda egy kocsmázás során: színházi jelenet közben beleszeretni a pasiba kipipálva, New York után lepukkant római albérlet kibérlése kipipálva, ágyban rebegő szempillákkal szeretlek, de elhagylak békés megtárgyalása kipipálva, nyugati ember felbassza magát a meditáción kipipálva, mosolygós mester házsártos felesége kipipálva, ismerkedés baleset keretében, ahol is férfi elüti a nőt, aki biciklizik kipipálva, még aznap este véletlen összefutás egy bárban kipipálva, izmos agyatlan fiú mégsem jön be kipipálva, hajnalban hazavisz a javierbardem majd a kómából ő ébreszt kipipálva, megfutamodás FÉLELEMBŐL egy egy hetes romantikus  hajókázás előtt szigorúan közvetlenül az indulás előtt kipipálva, rohanás a pasi üres lakásába kipipálva, meet you a kikötőben naplementekor kipipálva, a mester amikor már minden veszve rádöbbenti Julia főhősünket a szerelemre kipipálva and so on.

Olyannyira hülyére vesz minden a filmes élményeire valamit adó embert ez a film, hogy az már kemény pofátlanság. Húsz perc után azt érzem, hogy ELÉG abból, hogy mindent direkt a pofámba nyom, semmit nem bíz rám, mindent a számba rág, és ha ki akarnám köpni, még repetáz is, FOLYAMATOSAN.

És a vicc az egészben az, hogy akár még így is történhetne minden az életben, mint ebben a genny filmben, csak a saját piszlicsáré életünket legalább mi magunk éljük át, nem pedig Julia Roberts játssza benne a főszerepet. Mert miről szól ez a film? Szeretetről? Boá. Önmegvalósításról? Boá. Önismeretről? Boá. Ez a film arról szól, hogy bizonyos leleményes rendezők, írók hogyan tömik be gennyel azt a piaci rést, amit manapság a nőklapjapszichológia, paulocoelho generálnak, ez a film arról szól, hogy komoly spirituális kérdéseket hogyan lehet rengeteg pénzen elbagatellizálni, hogyan lehet céltalan szingli csajokat Balira utaztatni és a habkönnyű ezotériának megnyerni.

Önismeretről, egóról, keresésről, konfrontációról, szeretetről, szerelemről majd mesél nektek hitelesen pl. a Szamszara című film, csak ahhoz nem pattogatott kukorica meg kóla dukál.

P.S.: Megnéztem ám a My name is Khan c. filmet, arról nem írok, vagy igen, de szintén lesújtó a véleményem. Éljenek a spanyol és svéd filmek!:)

Visszaadta a reményt, hogy a Kék lagúna végén (is) mindenki megdöglik. A hollywood-i Ádám és Éva, ölükben a Kijézussal. Csónak, nyílt víz, álomba szenderülés. Annyi, annyi kapitális giccskupac után minimum ennyi, ami kijár nekik. Én ezeket a filmeket tiltatnám be, hatóságilag, hozzácsapva még a Júlia-füzeteket is.