A szülinapi buli után A. és öcsémék unszolására elmentünk az utca végén lévő kocsmába koncertre. Kicsi hely, élőzene, bennem pedig hatalmas szorongás, hiszen évek óta nem voltam otthon sehol szórakozni. Aztán ahogy beléptem, szinte minden arcot ismertem. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a nők, akik már 18 éves koromban is jelen voltak. Ha blues kocsma, ha koncert, ha akármilyen buli. Álltam a falnak támaszkodva, és miközben azon szorongtam, hogy utálom magamon a farmert és szorít a cipő, és végre hasson már az alkohol, azon gondolkodtam, hogy mióta elmentem otthonról, 15 éve, ők azóta is itt vannak. Ők nem mentek sehova. Én úgy érzem, mintha a fél világot megjártam volna, mire ide érkeztem ebbe a kocsmába. És ők? Velük mi történt másfél évtized alatt? A frizurájuk ugyanolyan, ugyanúgy táncolnak, és valószínű, ugyanabba a házba mennek majd hajnalban haza.

Egy lány, gyerekkori bandatársam oda jött hozzám. Csicseregni kezdett és ömlött belőle a szó, én pedig erőltetett kérdéseket tettem fel neki, és ahol úgy éreztem, érdeklődést mímelve kérdeztem vissza. Mindeközben végig kívülről láttam magamat, végig utáltam magam, amiért nem merek olyan lenni, amilyen vagyok, azaz, hogy valójában cseppet sem érdekel a mondókája, és már megint meghasonlok önmagammal, egy vadidegen, régi gyerekkori játszótárs kedvéért. Amikor ezt már nem bírtam, hirtelen elnézést kértem, hogy öcsém után kell mennem, de aztán három lépéssel arrébb megálltam és láttam, hogy a gyerekkori játszótárs furán néz rám, hogy miért nem megyek tényleg az öcsém után, de ekkor már nem érdekelt, mit gondol.

Gyűltek a népek, lehetett nézelődni. Jöttek a lányok, és mindenkin fekete kabát volt, csak rajtam volt fehér, és egy Presser-szám alatt azon gondolkodtam, vajon ha hajnalban kimosom a kabátomat, megszárad-e délutánra. A falusi bulihelyeken a lányok egymást is és minden fiút-férfit is erősen kihangsúlyozott puszikkal köszöntenek. Ha ezt kevésnek vélik, még össze is ölelkeznek, de úgy, mintha a másik a héten épp egy krokodil szájából menekült volna, és a felkavaró esemény óta most látnák viszont egymást először. A lányok feszülős pólóban vannak és kipakolják a melleiket. Nem szégyellnek rögtön táncolni, hiszen ezért jöttek, bulizni. A gitárosra nyíltan vigyorognak és a legvagányabbak direkt a mikrofon előtt rázzák.

A fiúk nem veszik le a kabátot, legalábbis a soványabbak biztos, hogy nem, talán mert így vállasabbnak tűnnek. Mindenki sört iszik, üvegből, és copf lóg a nyakukból. Partifotós is van, megfelelően “rám nem hat a ti bulitok” flegma pofával. Ahogy gyűlik a tömeg, úgy érkeznek a falu másik végén található kocsmáról szóló aktuális hangulatjelentések.

Minden buliban van egy főbulis. Ő, ha megérkezik, mindenkivel lekezel és ha táncol, a kezével inti a “tömeget” a jobb hangulatra. A lányok kontrollálatlanul mosolyognak rá, és mégjobban rázzák, a haverok pedig megveregetik a vállát.

Én vagyok a legbalfaszabb. A kabátom nem merem levenni, mert utálom a pulcsit, ami rajtam van, és túl sok halászlevet és őszilomb tortát ettem és azon szorongok, hogy hogyan dudorodik a hasam. Rég látott buszsofőrt látok meg, aki szemérmetlenül pásztázza a női felhozatalt (pedig szerintem mindenkit ismer). Én nem nézek senkire, engem hagyjanak békén, én csak csendesen le akarok részegedni, engem ne ismerjetek fel, ne kérdezzétek meg, hogy vagyok, mit csinálok, ne vegyetek észre, ne gondoljatok arra, ha láttok, hogy anyukám tanította nektek a derdiedast.

Pénteken edzőcipőben mentem haza, így csak anyukám egy számmal kisebb cipőjét tudtam felvenni, amiben viszont már lüktet a lábfejem, annyira szorít. Félek, hogy koszos lesz a wc, vagy hogy annyira elgondolkodom, hogy kicsúszik a sörösüveg a kezemből.

Ezek az emberek tényleg 15 éve még mindig ugyanazt nyomják vagy csak nekem van üldöztetési mániám? Egy valamit viszont sokkal jobban tudnak nálam: szórakozni és jól érezni magukat.

Fél kettőkor hazamentünk, A. is elunta a zenekart, aztán még felkeltettük apát, majd A. bezuhant az ágyba, én feltettem a fejemre a hiperszuper fülhallgatót, beindítottam a youtube-ot és hajnalig telitorokból énekeltem a saját szórakoztatásomra, és azt hiszem, többet kellene szeretnem magamat.

Ígértem, hogy írok az izlandiak névképzéséről.

Egy ember neve a keresztnevéből és az apja keresztnevéből képzett apai névből áll, például egy képzeletbeli Jón Stefánsson fia, aki az Erik nevet kapta, teljes néven Erik Jónsson (Jón fia Erik) lesz. Jón Stefansson Katrín nevű lányát pedig Katrín Jónsdottir (Jón lánya Katrin) néven nevezik majd. Ha egy férfinak két keresztneve van, akkor dönthet arról, hogy melyik nevéből képezi gyermekei apai nevét.

Az izlandiak nagy többsége az apja nevét viseli, de családi okokból, vagy a divathoz alkalmazkodva, lehetséges az anyai név használata is.

Az izlandiak elsősorban a személynevüket, keresztnevüket használják, ez „a név”. A telefonkönyvben is ez szerepel elől, eszerint rendezik a névsorokat abc-rendbe.

Az izlandi nevek rendszere miatt egy családon belül teljesen eltérő nevek lehetségesek, sőt gyakoriak. A férj neve legyen például Jón Stefánsson, felesége Bryndís Atladóttir, gyermekeik ekkor Fjalar Jónsson (fiú) és Katrín Jónsdóttir (lány). Anyai nevek használata esetén a gyermekek nevei Fjalar Bryndísarson és Katrín Bryndísardóttir:) (forrás: wikipédia)

És a képhez passzoló zene.

Egyrészt nem tudtam semmi normálisat felvenni, másrészt elottem tornyosult egy nap, amikor végig egyedül leszek az irodában. Nem szeretek már csizmában járni, és nagykabátban. Napot akarok, a Városliget hasas lombjait, fényt a szemembe, szoknyavédos biciklit és balatoni hétvégéket a Haászék vitorlásán.

És akkor ma reggel felszálltam a trolira és épp megerosíteni készültem, hogy mivel nincs ülohely, így csakis rossz lehet a mai nap, megszólalt a troli kormányosa: “Derüs reggelt kívánok az új felszállóknak, a Kassai tér következik.” Nocsak. Kis somolygás, na jó, kap még esélyt a mai nap. Aztán leszálláskor: “Búcsúzom a leszállóktól, vigyázzanak magukra.” Vagy “Jó reggelt kívánok, indul a nap.”

És egyre többen somolyogtak.

Péter barátom honlapjára posztolt az ő nagymamája. Ez már önmagában teljesen megejtő számomra. Péter verseket ír, zenét szerez, és ott a nagymama, aki mindezt elolvassa, meghallgatja. És azok az írások, azok a zenék valahol az a nagymama is. A nagymama egyenesági következményei. És ez valahogy olyan befoghatatlan csoda, amivel én nem is tudok mit kezdeni.

Lehet, hogy azért is, mert az én nagyszüleim már nem élnek. És, hogy a nagymama kommentel:

“Honlapodat olvasgatva feléledt bennem néhány gyerekkori emlék, melyek hangulata nagyon összevág a Tieddel. Azzal a különbséggel, hogy én sem szóban, sem írásban nem tudtam azt kifejezni. De ahogy visszagondolok rájuk, ma is érzem azt a különös hangulatot, vagy érzést, amit kiváltottak. Például egyik nyáron - lehettem 8-10 éves - bucsu volt a falunkban, ahol laktunk. Én elmentem, és leültem kicsit távolabb egy padra, egyedül, csak a “muzsikát” hallgatni. És belőlem az az egyszerű falusi zene is VALAMI olyan érzést váltott ki, hogy sírni kezdtem. De nem szomorúságból, hanem az a VALAMI túlcsordult bennem. A másik képek azok a csodálatos nyári éjszakák - ugyanabból az időből - amikor aludni nem tudtam, hanem valamire feltérdelve, a szúnyoghálós, nyitott ablakban könyököltem, és néztem a gyönyörű holdvilágos éjszakákat, hallgattam a csendet, és közben folytak a könnyeim. Hogy miért, nem tudtam volna szavakkal kifejezni, és ma sem tudom. De azt hiszem, ez is ettől a VALAMI - számomra - megnevezhetetlen érzéstől van, hogy az egész családomat beleértve, Téged érezlek legközelebb magamhoz, ahogy ezt már a múltkor is írtam. Ezért érzem sokszor úgy, hogy jó lenne Veled beszélgetni - persze valószinű, hogy én akkor is “megnémulnék”. “

Napok óta ezen gondolkodom. Ahogy olvastam őt, pillanatokra belé tudtam helyezkedni. Abba a régvolt kislányba, aki a csillagokat lesi, és előtte a nagy ismeretlen (és ebben a Nagy Ismeretlenben ott létezik a még ki nem kristályosodott Péter is), szinte az egész sorsa, más korok, más szokások, rendszerek.

Az írásában pedig az a finom szemérem, hogy egyszerre megnyíló és önmagát leplező-takargató. A diszkréció, a báj. A mélység. És a mágia. Hogy egy nő, egy nagymama az ő fiú unokájának feltárulkozik. Hogy megosztja, hogy hasonlóak. Hogy akit ott az ablakban állva, vagy a muzsikahallgatás közben még nem is tudott, most itt van egy emailnyi távolságra tőle, és a lelkeik érteni vélik egymást.

Régen sokat beszélgettem Szőke Györggyel, a híres József Attila-kutatóval. Habár nekem ő nem is SZGY volt, hanem “kulcs”. Ő mutatta nekem azt a román verset, amit JA fordított, és ami kicsit olyasmi nekem, mint amit Péter nagymamája érezhetett. Nagy kedvencem:

Elena Farago: Egy ember

Egy ember ment az úton este,
ment, dalolt csendben az úton.
Dalolt, talán hogy így elvesse
nagy útja gondját - nem tudom.
Dalolt, talán mert szép az este,
vagy mert anélkül rosszul esne,
hogy egymagában van úton.

A kapuban, csak álltam ottan,
ő ment, amerre útja tért.
És egyszercsak fölsóhajtottam,
nem tudnám megmondani, mért.
Elment s elfogott engem ottan
- a kaput elhagyni nem tudtam -
a vágy az egész életért.

Talán úgy van, hogy minden ember
áll egy este a kapuban
s a vándorról, ki arra ment el,
nem tudja, bús-e csakugyan -
s tán sóhajt egyet minden ember
s míg elborong, azon mereng el,
hogy az ő útja messze van.

Este fél hat volt, sétáltam hazafelé (majdnem). Semmire sem gondoltam, csak mentem, mentem. Hideg volt, behúztam a nyakam. Az egyik kocsma (nem kocsma, kiülős) bejáratánál nagy üst forralt bor gőzölgött, és jó volt beleszippantani a tél édesíz illatába. Benéztem a kávézókba. Lányok sálban, asztalokon kávéscsészék, félhomály, ráérősség. Aztán beugrottam a boltba, cigit venni, és kivételesen nem vettem meg a Turista Magazint, mert spórolok. A pénztárnál előttem egy német fizetett, és ahogy megszólalt, az én agytekervényeim is rögtön németre váltottak, aztán örülni kezdtem, hogy nem kell németül beszélnem, az egésznapos agyvérszegénység után.

Aztán kifordultam a boltból, jobbra, tovább. Még jó, hogy nem előztem meg a párt, hanem mögöttük kullogtam. Fiatal, jól szituált, de nem elég magas férfi. Fiatal, csinos, jómódú nő - inkább lány. A lány karjait maga körül összekulcsolja, épp, mintha fázna, de én tudom, hogy azért, hogy ne kelljen a fiatal férfi kezét megfognia, illetve elhúznia, ha az kézen akarná fogni. Mert még nem történt semmi! Várjál, még nem tudom, mit gondoljak rólad. A nem elég magas, jól szituált férfi valamit szól a lánynak. Nem értem, hogy mit, nem is akarom hallani. Csak a férfi profilját nézem. Azt hiszem, csak egy szót mond neki, de úgy, hogy úgy halad, hogy végig a jobbján haladó lányra néz. A lány halad mellette, a járdába kapaszkodik, de azért csak nem bírja ki, és a végére csak a férfi szemébe néz, balra. És ekkor a nem elég magas, de jól szituált férfi olyan, de olyan mélyen néz a szemébe, annyi mindent mond a tekintete, minek ide az az egy szó is?  A tekintete csak kíséri, lépteti a a másikat. Hát persze, hogy már most (vagy csak még, egyelőre), de teljesen akarja, szeretné ezt a fiatal jómódú nőt (vagy inkább lányt). Ott a tekintetében, hogy már döntött: kell nekem, akarom, ezt a nőt akarom, (még gondolatban sem tegezi, ott még nem tart), kell, fel akarom fedezni, legyen az enyém, csak az enyém, kitartok, véghez viszem, kell.

Szóval azt hiszem, csak egy szót mond neki, de úgy, hogy úgy halad, hogy végig rá néz. A lány halad mellette, a járdába kapaszkodik, de azért csak nem bírja ki, és a végére csak a férfi szemébe néz, balra. Olyan, de olyan mélyen, olyan tisztán lobogó tekintettel néz a lányba (és nem rá! belé!), amilyet soha nem láttam még (egészen zavarba is esem, hogy szemtanúvá váltam), kivéve egyszer. Kivéve egyszer, mikor az én sandításom közepébe törleszkedett egy egész emberi lény, minden zugával, és nem maradt bennem rejtve egyetlen lényegtelen semmiség se.

Ráday utca, Budapest; én annyira drukkolok ennek a férfinak.  És boldogan, cinkosként drukkolok a lánynak, mindkettőjüknek.

És én sem tegezem őt magamban. Nem tegezem, pedig itt van. Csak messziről nézem. Van a Márai Vendégjáték Bolzanóban-jában egy rész. Kb. két oldalon keresztül semmi mást nem taglal, mint egyetlen (!) csókot. Évekkel ezelőtt olvastam, és évek óta vissza akarom olvasni ezt a két oldalt. “Látnom, kell, téged.” (3 szó) - ez volt a levélben, amiből a kiböjtölt csók született.

Különben meg nem tudok napok óta aludni, mert verset kellene írnom, csak nem megy.

Hajnali ötig fenn voltam, nem tudtam aludni. A tv2-n láttam egy műsort a nemezelésről. Csodaszép szőnyegek, kalapok, táskák, sálak, állatok születtek. Az egész film nagyon dögös volt, az animált részeivel, a Makám zenéjével.

Itt látható pár műalkotása, kár, hogy nincs saját oldala.

Abszolút hólepte utca, és a távolból vidám gyerekek fojtott hangú játéka, amint a szánkózást élvezik.

Munka előtt és munka helyett, mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet, gömbölyödve és félig kinyúlva.

* * *

(Azért szeretnék egyszer élőben is látni egy olyan embert, aki ezeket a legalja, kapitális giccs klipeket gyártja, hobbiból. Mert sok időbe telik az tuti. Figyeled? A képek a dal tematikáját követik, fade in, fade out, időzítés, ehhez idő kell, na. Számomra felfoghatatlan. Sose, SOSE szeretnék a szerelemnek arra a fokára jutni, ahol megjelenik a kritikamentes, elbutult, parttalan giccs.) (Ez a szar klipp agyoncsapta egy pillanat alatt a szentimentális hangulatomat:) Nesztek:)