Voltam kétszer egy pasinál, aki állítólag megtanít engem és a gyereket is, hogy a szülés rendben menjen. Közben masszírozta a talpam és a főtávról beszéltünk. A második alkalommal lett elegem, mikor próbálta számon kérni rajtam, miért nem élek egy háztartásban a férjemmel. Kurvára berágtam rá, mert természetesen felteheti a kérdést, de nem ítélkezhet, mivel kb. semmit nem tud rólam/rólunk.

Ezenkívül két alkalom elég volt ahhoz, hogy felfedezzem: mindig ugyanazt a három példát hozza, miközben én úgy teszek, mintha pofára esnék az okosságaitól, viszont az igazság az, hogy kurvára untat. Nem megyek többet. Szerintem én magam is le tudom beszélni a drága gyermekemmel, hogy hogyan lenne ideális megszületni, nekem pedig szülni és ezerszer jobban bízom magunkban, mint ebben a fasziban.

Ez az eset továbbá elgondolkodtatott azon, hogy kibaszott sok lélekrestaurátor lehet ebben a városban. Biztos legtöbbjük jóindulatúan végzi a munkáját, de köszönöm, én ebből kimaradok. Ahogy ezen gondolkodtam, arra is rájöttem, hogy nagyon nehéz igazán érdekes emberekkel találkozni. (Ezen el is szomorodtam.) Ezt mondta nekem Á. is, de akkoriban nem is értettem teljesen. Most már sokkal jobban. Szóval nem lesz sámánkodás a gyerekkel.  Okos ő magától is, nem kellenek közvetítők.

De most tényleg. Egy magát spirituálisan magasan fejlett lénynek tartó lény hogyan veheti a bátorságot, hogy konkrétan lebasszon azért, mert nem élek a férjemmel? (Ami a gyakorlatban tényleg úgy néz ki mostanában, hogy péntektől keddig itt van, szerda-csütörtök Bécs, aztán megint itt.) A legnagyobb bajom, hogy valahogy be kell neki adnom, hogy többet nem megyek (többek között emiatt, és amiatt, mert kispályásnak tartom), de kamuzni sem akarok. Javaslatokat a szerkesztőségbe.

Ma látogatást tettem az új (kerületi) védőnőnél. Nagyon kedves és közvetlen nőci. Szívhangnézővel meghallgattuk a kiZsbaba szívveréseit és rendben van (nagyon dobogott:) ). A legutóbbi mérés óta három kilót fogytam.

Este végre Cs-nál voltam és jól kibeszélgettük magunkat. A költözés és egyebek miatt már nagyon rég találkoztunk. Várom már, hogy a kiZsbabával menjünk hozzá, nyár legyen és pizsipezsi kóla:).

Miközben Csillánál ültem, hívtak a zuglói rendelőből, hogy nagy valószínűséggel egy nevemmel teljesen azonos másik nő vércsoport-meghatározását tűzték a kiskönyvembe. Csekkoljam, és ha úgy van, holnap vigyem be. Hát, úgy is lett. A másik nevemmel azonos kilenc évvel fiatalabb nálam:) Kiváncsi lennék, mikorra van kiírva, de holnap megkérdezem.

Most már vannak olyan pillanataim, amikor egyedül vagyok, és mondjuk utazom a metrón, hogy elfut a boldog türelmetlenség, és már nagyon vágyom arra, hogy a kezemben tartsam a bébilisszt.

Ami még jó mostanában, az a feszes munkatempó. Teljesen élvezem a munkámat és az öcsémmel nagyon jól össze tudunk dolgozni.

Már akkor olvastam chiliésvaníliát, amikor még nem volt ilyen überhíres gasztroblogger. Nem főztem az oldaláról, de egzotikumként szerettem időről-időre ránézni. A napokban hallottam vele beszélgetést és kb. egy évébe telt az átállás a diplomataságból fa őállású gasztrobloggerségbe. Az első évben jóval kevesebbet keresett, mint Brüsszelben, de most már kb. ugyanannyit. Na én ezen nagyon meglepődtem. Vagy nem igaz (de miért ne lenne az?) vagy én vagyok nagyon hülye és még mindig bennem van a szegénységtudat és nem tudom eléggé elképzelni, hogy a gasztrobloggerség ma Magyarországon ennyire jövedelmező is lehet.

Viszont a legutóbbi posztjai egyikében láttam ezt a videót a kajálós, holland szervezésű, roma nőkkel folytatott performanszról és szerintem ez már annyira intim, hogy tényleg zavarbaejtő. Az ötlet zseniális.

szólj hozzá: Marije Vogelzang ételdesigner

A kalauzok, retró pénztárosok, gyógyszerésznők mellé mától (kissé megkésve) beveszem a védőnőket is. Míg kb. másfél órát várakoztam - az időpont ellenére, amit kedves KISMAMA betetszik majd mindig tartani!!! - és a végén már nem tudtam nyugalomban olvasni, kifejtős posztot írtam fejben a védőnőkről, de mivel megdícsérte a fiam képét, és nem küldött vizsgálatra, megkegyelmeztem neki (most).

Spirótól olvasom a Tavaszi tárlatot. Már az első pár mondat után elkap a gépszíj, nagyon jó könyve lesz ez is, úgy érzem, holott, ahogy K-val már korábban megbeszéltük, nem érdekelt minket annyira ez az 56-os téma, viszont, lehet, h. most már fog. Na és nekem, mint vidékinek külön érdekesség, h. most már tudom, hogy az oktogont, körutat, jászaimariteret, rákócziutat hogyan kell elképzelni, hihi.

Ma vagyok 15 hetes terhes várandós. Nemsokára érezni fogom, hogy lakik bennem valaki, plus a mai infó, hogy megörökítsem az, hogy a védőnő szerint (újfent) a szülés várható időpontja 2012. árpilis 20. Azt mondta: “Ha szerencséje van, BIKA lesz.“, én pedig arra gondoltam, hogy anyámnak anno ilyet tuti, nem mondtak volna, és hogy mintha kurvára tudná mi a különbség a Kos és a Bika között.

De én persze megjátszottam a bazári mackót, miszerint “Bízom benne, hogy Bika lesz!!!”. Ettől aztán tök jó kedve lett, és mindketten úgy éreztük, hogy legalább MI tudjuk a világegyetem titkát. A második trimeszterben valóban megtáltosodom:)

Az ügyeleten Pistit az afrikai doki látta el. Ő volt kinn anyánál az utolsó éjszakán, talán írtam is róla, hogy reggel fél ötkor, mikor kikísértem, a kapuban mennyire szívhezszólóan beszélt velem és arról, hogy a civilizáció átka, hogy az emberek már nem otthon, a családjuk körében halhatnak meg.

Ma ott az ügyeleten emlékezett arra az éjszakára. Annyira jó kisugárzása van, hogy direkt jól esett a mentőkre várva beszélgetni vele a rendelőben.

Cs. barátnőm ikonfestő, és csodaszép művei vannak. Amíg nem ismertem Csillát, egyáltalán nem érdekeltek az ikonok, az ortodoxiától egyébként is irtózom. Most sem érdekelnek, de Cs. ikonjait nagyon szeretem. A nappalija hatalmas falán majd’ 20 ikon van. Megfestette a Szent Korona képeit, egyenként egy-egy ikonban.

Az ikonok alatt van egy kanapé. Ha Cs.-nál éjszakázom, mindig ezek a faképek alatt alszom el, és minden másnap olyan kipihenten és kicserélve ébredek, mint sehol máshol. Pedig éjjel is zajos az Üllői út. Sokszor elgondolkodtam már, mi teheti ezt? A kanapé? A jó tájolás? Felettem a sok arany? Vagy ezek a gyermeteg szentek? Nem tudom, mindenesetre mindig különös álmokat látok azokon az éjjeleken, így ha nagyon kimerült vagyok, időről időre bekéredzkedem a szentek alá.

Tegnap is így történt.

Álmomban egy alakot láttam, de az arcát nem tudtam kivenni. Éppen olyan volt, mintha hátulról lett volna egy nagyon erős reflektorral megvilágítva. Aki ott volt, éreztem: ismerem. Na de honnan? Sokáig kellett az ismerőseim között kutatnom, míg végül ráleltem, hol éreztem ezt a lényt? I. barátom mamája volt.

Megtisztulva, immár minden földi bánattól, fájdalomtól, vétektől, szomorúságtól és hívságtól mentesen. Ott ragyogott velem szemben és én annyira örültem neki! Lényének minden porcikáját éreztem. Benne voltam, ő pedig bennem. Azt mondta: - De jó, hogy hozzád elérek!

Gyönyörű volt, és nekem talán méggyönyörűbb volt megtapasztalni az ő tökéletesebb lényét. Aztán megkérdeztem, miért keres? És ilyen tulajdoni lap-szerúségeket mutatott, amiből én egy kukkot sem értettem. (Majd megkérdezem I.-t.)

Aztán kérdeztem tőle én is valamit, de azt megtartom magamnak.

Reggel óta itt rezeg bennem nyomokban Éva néni. Olyan sűrű, tömény, letisztult, vegytiszta, bölcs szeretetet tapasztaltam meg benne, amit már nagyon rég.

Éva néni március 21-én halt meg.  Valahogy, akikkel valami fura közös lelki kapocs van köztünk és meghalnak, a letisztulásuk után mindig megtalálnak. Nincs célja ezeknek a találkozóknak, ha csak az nem, h. újra és újra megerősítsenek bizonyosságaimban.

A trolin utazó terhes nőnek már most gyerekszobaszaga volt.

Ma reggel egy eléggé vagány apuka mesélt kisfiának a trolin. Mögöttük ültem, így végighallgattam én is a mesét. Ausztráliában jártunk, és egyszer nagyon régen Ausztrália fölé szállt egy hatalmas denevér, és az egész földrészre sötétség borult. Az emberek nagyon féltek a pusztulástól, így elhívták a nagy vasembert, hogy megküzdjön a denevérrel. A vasember azt mondta, eresszenek egy hatalmas medencét tele olajjal, gyújtsák meg, és majd meglátják, hogy a vasember sokkal erősebb, mint a denevér, mert ő nem fog elégni. Így is tettek, a vasembernek semmi baja nem esett. Ekkor a denevérnek is ugyanezt kellett volna tennie, de hamar rájöttek, hogy a denevér olyan hatalmas, hogy egyetlen akkora medence sincs, amibe beleférne. Ekkor a ravasz vasember azt ajánlotta, repüljön el a denevér egészen a napig. A denevér így is tett, elrepült egészen a Napig, beborította a teljes napot és elégett, a Föld emberei pedig megmenekültek a pusztulástól.

Ekkor megállt a busz és mindketten leszálltak.

Tegnap elalvás előtt a gyászmunkás könyvet lapoztam át, elolvasni biztos nem fogom, ahhoz túl gagyi nekem ez a könyv, ráadásul rühellem az életvezetési könyveket, mert kicsit mindig azt érzem, hogy olyan, mintha könyvből szeretnék megtanulni biciklizni. Persze vannak jó könyvek is, ez viszont nem az, le sem írom a címét, íróját.

Viszont egy valamire újfent megint rájöttem. Sokszor szoktam mondani, ha szóba jön a reinkarnáció vagy különböző életek, hogy élet és élet, illetve inkarnáció és inkarnáció között szinte semmi különbség nincs. Az egyik élet olyan, mint a másik, MINDADDIG, amíg valamin nem fordítunk egy nagyon nagyot. Addig ugyanaz történik velünk, pepitában.

A gyászmunkás könyv kapcsán pedig újra rájöttem, hogy mindannyian ugyanolyanok vagyunk. UGYANOLYANOK. Mindenki minden szituban ugyanazokon a fázisokon megy keresztül, mindenkinek ugyanúgy működik a lelke, és a cselekedeteink pedig semmi mástól nem függnek, csakis az alapállapotunktól.

Ennyit arról, hogy mennyire különlegesek vagyunk:)

Munka közben az MR1-et hallgatom, a “Kitelepítési házasságok” c. műsort. Milyen jó, hogy készítettek ilyen interjúkat. Ez a jelenség, ha a nagyszüleink korabeli generáció kihal, megszűnik és tanúk sem maradnak. A legtöbb asszony odavalósi a környékünkre. Se a svábok nem örültek, ha a gyerek székellyel házasodott, se fordítva. Székely-sváb házasságban melyikük szokásait követték? A gyerekeket hogy nevelték? Megtanulták-e a svábot? Kár, hogy én papával és mamával nem készítettem ilyen interjút.

“Aztán téged sem került el a történelem forgószele, és többször mesélted: kétszer voltatok szekérre pakolva a kitelepítés idején. A jószerencse azonban mégiscsak megengedte, hogy B.-n maradj családoddal.(…) Pár napja, egy délután bevittem neked a kórházba kedves dalodat, hogy mosolyt csaljak arcodra. A füledhez tettem a fülhallgatót. Pár másodpercig várakozón figyeltél, aztán egyszer csak mosoly szökkent, és még ott, a kórházi ágyon is zengőn énekelni kezdted: Schön ist die Jugend – szép a fiatalság. A kedvenc dalod. Hányszor énekeltük együtt, papa. Be-behunytad szemeid, és megejtő volt részese lenni annak, ahogy átadod magad a melódiának. Én ezzel a dallal kívánok jó utat neked, papa, és hiszem, az örökkévalóság csilló, könnyű fátylán át, ha ide tekintesz, ugyanúgy mosolyogsz, mint pár napja, és ruhátlan lelked boldogan dúdol a végtelenségben. PX! Pleib’s gsund! – ahogy mindig is elköszöntünk egymástól.”