Hajnali ötig fenn voltam, nem tudtam aludni. A tv2-n láttam egy műsort a nemezelésről. Csodaszép szőnyegek, kalapok, táskák, sálak, állatok születtek. Az egész film nagyon dögös volt, az animált részeivel, a Makám zenéjével.

Itt látható pár műalkotása, kár, hogy nincs saját oldala.

Abszolút hólepte utca, és a távolból vidám gyerekek fojtott hangú játéka, amint a szánkózást élvezik.

Munka előtt és munka helyett, mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet, gömbölyödve és félig kinyúlva.

* * *

(Azért szeretnék egyszer élőben is látni egy olyan embert, aki ezeket a legalja, kapitális giccs klipeket gyártja, hobbiból. Mert sok időbe telik az tuti. Figyeled? A képek a dal tematikáját követik, fade in, fade out, időzítés, ehhez idő kell, na. Számomra felfoghatatlan. Sose, SOSE szeretnék a szerelemnek arra a fokára jutni, ahol megjelenik a kritikamentes, elbutult, parttalan giccs.) (Ez a szar klipp agyoncsapta egy pillanat alatt a szentimentális hangulatomat:) Nesztek:)

Itt volt délelőtt a pap anyánál, csak úgy, beszélgetni. Magukra csukták az ajtót, én feljöttem Kajtival.

Szerettem ezt a papot; régesrég, kiskoromban csüngtem a szavain. Szerettem, ahogy meséli a bibliai történeteket. Én akkoriban még nem ismertem úgy a Bibilát, mint most. Ő volt az insider (többször azt figyeltem, hogy tényleg úgy meséli, mintha ott lett volna), én pedig a tudatlan, de tudásra szomjas kislány. 

A hittanban minden jó volt. Míg másoknak egy szigorú nő tartotta az órákat, mi a tiszi kedvenc csoportja voltunk. Csodáltam, mert sosem volt rosszkedvű, este hatkor is úgy döcögött be a terembe, mintha előtte kelt volna. 

Szóval szerettem mindent. Kezdődött azzal, hogy legelőször is még a templomkertben várakoztunk a hittanra. Jó időben a gyönyörű vöröstéglafalak tövében, a bokrok közt bújócskáztunk. A fiúk megkergettek, és mi be a zöldbe. Ha esett, a bukszus tetejébe tűztük az esernyőinket, és lapulva hallgattuk az eső kopogását. És azt is vártuk, hogy talán aznap elmarad a hittan! Nem azért, mintha nem szerettük volna; ez csak a diákok váratlan örömre való hajlama volt bennünk. 

Aztán eljött az öt óra, és az egyik fiú rohanva jött a templomkaputól, ” Jön a tiszi!!!”, mi pedig irdatlan gyorsan összetömörültünk a sekrestyeajtóban: az sem volt mindegy, ki ér fel legelőször az oratóriumba. Itt voltak az órák. Nedves szagú csigalépcsőn spuriztunk felfelé, és miközben kapkodtam a lábaim, többször beflasheltem arra, hogy ilyen, pontosan ilyen szag lehetett a Szent Sírban is. De futni kellett tovább, beoldalazni a szűk padsorok között, lezuppanni, könyv elő, és lecsitulni, hogy jó helyet kaptunk. 

Ekkor lehetett elkezdeni csodálni a rózsaablakot. Odaát, az ablakon túl, lenn a mélységben a templom, sötéten, eseménytelenül. 

Kezdtük az imát, és az pont megfelelő volt arra, hogy a fogócskától kiizzadt fiúk haja a halántékuknál megnedvesedjen, és kicsit fázni kezdjenek. Ima közben sandítottam feléjük, épp, csak oda az oldalukra, szemmagasságban. Olyanok voltak, mint a lázas betegek. Eltűnt róluk a harc, a vagányság. Kisfiúkká szelídültek az ima idejére.

Mindenki máshogy tartotta a kezeit. Voltak a görcsösen összenyomók, a lagymatagok, az összekulcsolók. Finoman egyikük sem tartotta az ujjait. 

És jöhetett eztán a mese. A tiszi tök érdekes kérdései. Olyan felvetések, amiket az iskolában sosem hallottam, és annyira hiányoltam. Amiktől mindenkinek megjött a jelentkezhetnékje, és kikívánkozott belőlünk a nyiladozó értelem gyermeki filozófiája. Még a rosszfiúknak is volt véleményük!

Sokáig jártam misére is, aztán miután mama meghalt, elmaradoztam, és kikoptam tiszi holdudvarából. Máshogy kezdtem látni a világot, olyan kérdések születtek a fejemben, amiket neki már nem tudtam feltenni. Pedig olyan volt ő nekem kiskoromban, mint valami mélyen doromboló, beteljesületlen szerelem. Érte tanultam és mentem hittanversenyekre, és még ma is az orromban érzem a kocsija illatát, és előttem a jelenet, amikor egy eredményhirdetés alkalmával a tömegből néz rám, az orrához emeli a kezeit, és megsúgja, hogy második lettem. 

Vagy a hittankirándulások. Hogy ő nem az a szigorú pedagógus volt velünk, hanem valóban egy fiatal, csélcsap juhait terelgető derűs pásztor.

És ma itt volt, és ma is ugyanúgy néztem a szemeibe, mint egy nyolcéves, a világra folyamatosan rácsodálkozó kislány. A periférikus látásommal az őt körbevevő szent aurát próbáltam kilesni, mert szomjazom azt a fényt, azt a hétköznapoktól való elemelkedettséget, ami belengte a plébániát, az ő otthonát. Ahova ha ritka alkalmakkor beléptem, a testemmel éreztem a más közeget: először a szemeimnek kellett megszoknia a lakást elülő félhomályt, aztán az egész testem rándult össze a paplak különös, borzongató atmoszférájától, míg végül megnyugodtam. 

Abból, hogy katolikus vagyok/voltam - ma láttam meg évek óta újra, és először igazán - nem lehet kiszállni. A gyermeki lelkembe égett, valami fura részem biztonságos otthona. 

És ami a legjobb volt, hogy a tiszi arcán nem láttam, hogy csalódott volna bennem: ő is a nyolcéves kislányra nézett, ebben biztos vagyok. 

Hiányzik, hogy néha eljárjak egy misére, megpihenjek a szertartás kiszámíthatóságában, hallhassak más szájából felolvasva egy evangéliumi részletet. Hogy elvégezzek egy rituálét, a magam örömére, de mégis másokkal, egy csoportban. Sajnos nem megy, azt hiszem. A világlátásom nem tud elcsitulni arra a negyvenöt percre. Nem tudok belehelyezkedni egészen a misébe, pedig csak úgy lenne értelme. Meglátjuk. Talán egy próbát megér.

Kevés olyan filmjelenetet tudok, amitől évek múlva sem tudok lelkileg elszakadni, lecsatlakozni róla. Ez itt egy ilyen. Ismerni kell hozzá az egész sztorit, de azt hiszem, elég ennyi is, hogy a hangulat átjöjjön. Benne az az édes ismeretlen, a biztos beteljesedés előtti megpezsegtető várakozás. Egyensúlyozás az önmegtartóztatás és a teljes megadás között. A másik határainak kitapintható feszegetése, miközben saját magunkat kémleljük, egyszerre bentről és kintről. A small talk alatt meghúzódó, duruzsoló közeledés, a metakommunikáció semmihez sem hasonlítható bája és izgalma. Az érzékek, kihegyezve. You’re gonna really miss than plane. - I know…

A hétvégén még, vasárnap este a Dráva utcánál jártam. Találkozóra mentem, és Annácska ott tett ki.

Itt, a Dráva utca mélyén lakik Imi, az én régenvolt túratársam, kategorizálhatatlan emberem. Ő az időn túl van mellettem/velem.

Álltam ott, először csak a bejárati ajtót néztem, a kaput. Hányszor álltam ott vidám izgalomban? Talpig örömben, hogy húzhatok fel a másodikra, be a kakukkfű-illatú lakásba?

Aztán mentem tovább, át a zebrán. Aztán csak felnéztem az erkélyre. Égett nála a villany, de csak egy kislámpa. Abban a pillanatban megrándultak az inak, és egy másodpercre elhittem, hogy becsöngetek, a szívbajt hozom rá, és találkozom vele. A pillanat elszállt, és csak néztem a faragott kőerkélyt: láttam ott az ő kutyáját, és láttam az én Kajtimat is, délelőtti, bántó napsütésben. De láttam én  a Kajtimat tele bogánccsal is ott, hátán egy kopott rózsaszín törölközővel, amint az erkélyen neszez hulla fáradtan, egy öt napos mátrai túrázás után. Mi elheverve a szőnyegen, a függöny lebbenésén át figyeltük őt. A combjaink vásottan sajogtak, halkulón. Mély csend volt az egész lakásban. És kakukkfű-illat.

Ha hajnalig fenn voltunk, mindig ez volt a találkozás kicsúcsosodása: Imi  feltántorgott, és bakelitlemezen (!) prezentálta egyik közös himnuszunkat. Dübörgött a lakás, a szomszédokat kollektíve leszartuk, ittuk a málnapálinkát, ő pedig hatalmasat csapott a seggemre:) De jó is volt!

Régóta figyelem az útját, és csoda-embernek tartom. Ritka az olyan tiszta arcú ember, mint ez a hegymászó (nem véletlen, ugye..:) ), és hát szóval ö is egy Példa.

Gezemicelevest főztem, közben pedig egy nagyon aranyos Feri bácsit hallgattam az MR1-en (a konyhában bejön:) ), aki egy nyolcvankét éves sóskúti biovállalkozó. Meséli, hogy a szamóca mellé fokhagymát kell ültetni, mert az jól elkergeti a kártevőket, és így neki az első fagyig terem. Tele van biotermesztési szabadalmakkal, átlag napi hat órát dolgozik a kertben, a saját zöldség-gyümölcs kertészetében.

Azt is meséli, hogy nála még most is a kertből hozza a felesége a friss zöldséget, répát, januárban, ugyanis van valami technológiája (erről lemaradtam), és mert amit az ember a pincében tárol, folyamatosan veszíti el a beltartalmi értékét, tavaszra pedig el lehet felejteni. Január van, és nála saláta, káposzta, zöldség van a földben.

Látom magam előtt a kis öreget, és eszembe juttatja nagyszüleimet. Nekik is járt a”Kertészet és szőlészet” újság (én csak a Lakáskultúrát nézegettem), és hétvégeken, ebéd után a csendes pihenőkor papa és mama felváltva olvasták a szemüveg mögül.

Nyolcvankét éves, napi hat óra munka, fizikai sport, friss levegőn, csupa tervvel, várakozással, teremtéssel - nem csodálom, hogy jól van, és nem csodálom, hogy a másik oldalon meg azt hallom mindenhol, hogy menedzsereknek műnapot találnak ki, masszírozásra járnak, és nem értik, mitől is depressziósak és mitől is nem találják az élet értelmét.

A föld szeretete, a kertészkedés szerintem azt is megadta az embereknek, hogy tudtak várni, kivárni. Valahogy ösztönösen beléjük ívódott az a szemlélet, hogy mindennek megvan az ideje (vetésnek, szedésnek, szüretnek, stb.). Tudták, hogy attól, hogy valami még nem látszik (mert még nem bújt elő a földből), attól még ott a mélyben történik valami, aminek következménye lesz. És ez segíthette őket bölcsebben élni egész életüket. Arról nem kell írnom, hogy a mai ember erről alig tud valamit.

És Feri bácsi egyetlen mondatot sem kezdett azzal, hogy “úgy gondolom”.

Itt voltam eddig is, csak nem volt kedvem írni. Otthon (anyáéknál) mindig valahogy könnyebben írok, a legapróbb dolgokról is. Na szóval, hogy miken is gondolkodom? Nagy tisztelöje vagyok Eröss Zsoltnak, olvastam könyvét, követtem a csúcstámadásait, és mostani baleseténél is nagyon drukkoltam neki. Tegnap este mondja Annácska MSN-en, hogy amputálták a lábát. Gyorsan utána olvastam, és kiderült, hogy saját döntése volt, hogy mászhasson a továbbiakban is. Na most erröl jó lenne írni, de nem tudok. Mert nem lehet.

(Még annyit, hogy sokan lebecsülik a Magas-Tátrát - és itt most nem E. Zsoltra gondolok, hanem az átlagemberre - a Tátra az fika, az semmi, inkább az Alpok. Ajánlom mindenkinek a Krivánt, a Lengyel-nyerget vagy a Koprova-csúcsot…:) )