Tízkor kötötték be anyának, este fél hatig folyt neki, közben egy allergiás roham, nem részletezem, mert már elmúlt, mindenesetre percek alatt olyan külső változáson ment át, hogy hihetetlen, konkrét mérgezés volt, mert csak úgy zubogott belé a carboplatin….de a lényeg, hogy hazafelé már megkívánta a jó hideg citromfagyit, és mire hazaértünk, öcsém bundáskenyérrel várt minket, abból is evett. Legközelebb szeptember 16-án kell mennie, de már most tudjuk, hogy el fogjuk tolni egy héttel.

Nehéz lesz megbocsátani azt, amit ma az anyámmal műveltek.

Beszéltem ma egy növel, akinek a férje daganatos beteg, immár négy éve. Egy fórumon talált rám a nagymamám kúrája kapcsán. Elképesztö volt hallgatni, mi mindent ismer-tud ö is, mint mindenki, aki huzamosabb ideje benne van ebben a betegségben. Szép hit áradt a szavaiból. Az ö lánya is Bécsben él, aki velem pont egyidös.

És most, hogy ezt feljegyzem, eszembe jut Györgyike. Lassan egy éve, hogy meghalt. Anyát rendszeresen hívta, sorstársa volt, a közelünkben lakott. Úgy tudott csilingelni a telefonban, a legnagyobb bajok közepette is, hogy mindig ámultam (és dicsértem). Késöbb a lányától tudtam meg, hogy meghalt. Anyának nem mondtam el, és azóta sem beszéltünk róla. Nagy ritkán megemlíti Györgyikét, de már úgy beszél róla, mint aki fényév távolságra van. Gondolom, hogy anya ezt önmagában mélyen-titkosan megbeszélte.

Miután hazaértem a piacról, anya és apa ültek a teraszon, és nem én, hanem ők kezdtek bele a témába, hogy nyugodtan menjek, és ne feszítsem túl magam, és egyáltalán, ők átérzik a szitumat, és egész délelőtt erről beszélgettek. Nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk! És nagyon megkönnyebbültem.

És ha már itt nagyon analizálom magam, akkor ki kell írnom magamból, hol is volt a fordulópont.

A múltkori kemó során a nővér betelepedett a szobába, és finom utalásokkal, de végig arról filozofált, hogy a beteget nem kell sajnálni, anyám, ha beteg is, főzzön csak meg minden nap, vegyenek neki bárszéket a gáztűzhelyhez, és nem szabad a családtagoknak az anyám feladatait komplett át- ill. ELvenni tőle, mert akkor megszűnik önmagát fontosnak tartani, és belesüpped abba, hogy “én már semmire nem vagyok alkalmas, le vagyok írva, undsoweiter”.

Ahogy ezeket mondta, kezdtem meglátni, és később anya is mondta, hogy ez a nővérke, azért, mert én az anyát minden kemóra elkísérem, és ott vagyok vele végig, azt képzelheti, hogy anyám három éve játssza a hattyú halálát, és még a kaját is a szájába tesszük, annyira elhagyja magát a betegségében.

Na ez kurvára nem így van, sőt. Pont az ellenkezője. Anyám kemó utáni napon is képes volt menni dolgozni, és ha már egy kicsit is jól volt, az első dolga a főzés, takarítás, vasalás volt. A betegsége három éve alatt össz-vissz, ha pár napra “állt meg az élet”, de akkor is én, vagy öcsém barátnője besegítettünk, de amint jól volt anya, folytatta a feladatait ott, ahol abbahagyta. Szerintem ő sokkal erősebb, mint az átlag, a felelősségtudata meg enyhén szólva túlfejlett, szóval egyáltalán nem az az elhagyom-magam típus.

De ez az észosztás azóta sem megy ki a fejemből és nem hagy nyugodni. És például most arra koncentráltam, bárcsak ne ez a nő lenne a beosztott nővér. Tegnap nem is ő volt, viszont ma egész nap igen. És valahogy érzem rajta, hogy nem tetszik neki, hogy ott lebzselek, hol a szobában, hol a folyosón, engem meg bánt, hogy anyámról totális fals képet alkothat.

Erre az én reakcióm mi? Nagyon nehéz ám nem belecsúszni abba a VÉLT elgondolás kompenzációba! Éreztem ma magamon, hogy csak azért, hogy az a kurva nővér ne gondolja anyámról, hogy egy elhagyós, sokkal restebb volt a segítésben. És ez nagy feszültség volt bennem: egyrészt anyám helyzetét ahogy csak tudom, szeretném megkönnyíteni a kórházban, másrészt nem akarom, hogy balfasznak gondolják, mert attól fényévnyi távolságokra van. És ahelyett, hogy kiállok az igazság mellett, elbizonytalanodom, és kezdek belecsúszni a nővér VÉLT felfogását KISZOLGÁLÓ szerepbe.

Ezek mennek. Meg a bárányfelhők. Messze még a Nirvana:)

Az elmúlt három év legeslegnehezebb napját éltem ma meg. Reggel hatkor már a kocsiban ültünk, és most este, fél tízkor értünk haza. Talán ennyi elég is lenne. Mást nem is kellene mondani.

Napközben, ahogy lejártam elszívni egy-két cigit, fejben minimum tíz posztot írtam. Nagyon-nagyon nehezen viseltem az egész napot. Fizikailag, lelkileg, szellemileg, mindenhogyan.

Nézzük: azt hittük, hogy mint szokásos, a reggeli vizit után bekötik az infúziót, és olyan egy-kettő felé - mert gyorsan megcsinálják a zárójelentést - húzunk is haza. Aha. Először is: anyám Z-portja megfordult, így nem lehetett azon keresztül adni a kemót neki. A nővér kitalálta, hogy menjünk le a négyszázágyasba, a fájdalom ambulanciára, és majd ott megfordítják neki. Jaja, persze, ötszáz fokban, mikor anyám bal lába totál feldagadva, és kb. 10 lépés után teljesen kimerült. Így gyalogoljunk le a hegyről a kánikulában egy másik helyre, majd FEL a hegyre, vissza. Hogyne. Ígyhát várakoztunk.

Egyszercsak mondja a nővér, hogy menjünk le a másik onkológiai részlegbe, keressük ott a főnővért, ő jobban ért a Z-porthoz, hátha ő meg tudja fordítani. Jó, ez olyan 100 méterre van anya helyétől.

Csak volt ezzel más gond is. Utoljára ott tizenöt éve jártam. Ez az a hely, ahol a nagymamám is volt, ő ott kapta a kemót. Ott volt, mikor már iszonyatos fájdalmai voltak, és ott történt meg, hogy mivel éjjel annyira szenvedett, mit csinált a nővér? Milyen látvány fogadott minket reggel, mikor mentünk hozzá? Egyrészt a nővér köcsög pofája, másrészt a nagyanyám, egy ágyban, aminek az oldala ki van deszkázva, és ő meg csuklójánál fogva kikötve, hogy ne vagdalódzon.

Most, tizenöt év után oda bemenni, hát az nekem olyan volt, mint egy kriptába alászállni. Egy hajszál választott el fizikai rosszulléttől. Attól, hogy ott helyben összecsuklok, és kész. Mert ahogy beléptem, minden, minden, amit régesrég eltemettem magamban, előtört. Tizenötéves jelenetek vibráltak a szemem előtt. A nagyanyám illatát éreztem, a hálóingjét láttam, tudtam, milyen ruhában voltam aznap, és milyen íze volt a számnak, és milyen meleg volt, és hol volt csík a padlón a felmosástól.

Álltunk ott lenn anyámmal, egy kurva szót nem szóltunk. Gondolom, ő is a saját démonaival küzdött. Közben köröttünk rengeteg beteg, szobákban, mint a méhkas, székeken egymás mellé ültetve, és ott ambuláncan lóg felettük az infúzió. Öregemberek pizsamában, kopaszon. Az egyiknek olyan sérülés a homlokán, hogy csak egy századmásodpercre mertem oda nézni, mert már éreztem, hogy jön a hányás. Ha csak az embert láttam volna, azt mondom, halántékon lőtték, és nyílt sebbel mászkál.

Anya Z-portjával semmit nem tudtak kezdeni, visszamentünk, megmásztuk a dombot, és anyámnak nagy kegyesen azt mondták, miután ő maga kérte, hogy szúrjanak már neki egy vénát, hogy na jó. “Öltözzön gyorsan vissza, aztán jövök is, és szúrok” - mondta a kisdoki. Ezután HÁROM (bazmeg, HÁROM!!!!) óra telt el a SEMMIVEL. Már kiültem a folyosóra. A nővér és a doki sztoriztak az irodában. Azt hittem, hogy szétbasz az ideg. Aztán végül három óra elteltével a kisdoki próbálkozott, de nem jött össze, és végül egy aneszteziológus talált egy vénát, és délután fél kettőkor (!!!!) elindult az infúzió. Mondanom sem kell, kibaszott lassan. Máskor ilyenkor már útban vagyunk hazafelé.

Magyar egészségügy, bazmeg. Azt is elmeséljem, h. a szomszéd ágyon fekvő kis hölgy mit várt ki türelemmel? Tegnap 5 órát várt egy UH-ra, hogy három másodperc alatt rárajzoljanak egy X-et a hasára, mert ma leszívják a műtőben a hasüregben felgyűlt folyadékot. Ma reggel óta se innia, se ennie nem szabadott, tekintve, h. megy a műtőbe. Délután fél négykor derült ki, h. áááá, nem csinálják a műtőben, nem-nem, majd ott a szobában. (Ezért kellett szomjazni, éhezni.) És valóban, ott a többiek mellett beledugtak az X betűbe egy 20 centis tűt, majd bele a slagot, és az ágy alá tett vödörbe csorgott szépen a hasüregi folyadék.

Azt sem kellene részleteznem, hogy ez a nő mennyire félt, hol az altatástól, hol attól, hogy MÉGSEM altatják. És rögtön utána ment a gyomrába a kemó. De azt is meghallgattatnám visszamenőleg az összes kurvaokos minisztériumi döntéshozó fasszal, hogy a professzornak csak úgy sorolta a nővér: “az ambulancián őrjöngenek a betegek, h. miért nincs ott professzor úr rendelési időben, (ja, mert reggeltől fél kettőig műtőben volt), és itt lenne ez a hascsapolás, de a kismama, aki már szülőszobán van, még várhat, igen, ja, de most szóltak át, h. viszont most azonnal menjen vissza a műtőbe, mert egy nem várt császározás az első”. Kérdem én: hogy tud ez a szerencsétlen orvos FIGYELNI arra, amit csinál, meg a betegre? Magyar egészségügy, helószia.

És a kórtermekben ötven fok, szikrázó napsütés, és olyan mocsok, hogy okádhatnékom volt egész nap.

És akkor arról még nem is írtam, hogy valójában ma ha száz nagyhasú kismamát nem láttam, akkor egyet sem, akik már a saját lelki bajaim miatt jól oda tudnak baszni a lelkivilágomnak. Az is, mikor cigizek, és hallom, odafenn sírnak a cuki újszülöttek, meg az is, hogy állok a műtő előtt, hogy elcsípjem anyám orvosát, és ott tömörülnek az izguló apukák, nagymamák, népes családok, full édes-csodaváró izgalomban, beizzított fényképezőkkel, a turbékoló párocskák a kerti padokon, hassimogató megszeppent férfiak, és kikerekedett, telt kismamák. És én nem gyereket várok, hanem kemóról, meg esélyekről tárgyalok.

Ma nagyon-nagyon azt éreztem, hogy a tűrőképességem, toleranciám, türelmem határán táncolok hisztérikusan. Ültem anyám ágya szélén, és semmit nem tudtam mondani. Nem bíztattam, nem vidítottam fel, semmit nem csináltam, csak SZENVEDTEM, a látottak és a lelkemben rejtőző fájdalmak miatt. Ültem, bambultam ki az ablakon, és elfutották a szemem a könnyek, én meg visszaszorítottam őket, mert olyan erős vagyok, és azon gondolkodtam délidőben, hogy kurvára lett volna ma kedvem elmenni az onkopszichológushoz, úgyis déltől rendelt, és kibőgni magam ott, egy idegennek, lerakni a terheimet, és kiabálni, hogy egészséges, NORMÁLIS életet akarok, és hallani nem akarok betegségről!

Valami megoldásnak jönnie kell, mert ezt nem bírom már. Nem akarok három hét múlva megint buszozni vissza ide, és menni, és baszni az agyamat, a lelkemet, egyszerűen a saját életemet akarom.

Néztem múltkor egy interjút annak a szívbeteg kiscsajnak az anyjával, a Loráéval, és pontosan magamat láttam a nőben: azt a fásultságot, azt az elgyötörtséget. Az a nő is kurvára kész van. Gonosz vagyok, vagy sem: egyszerűen úgy érzem, jöjjön már valami jó, a SAJÁTOM, nem akarok elveszni, elmerülni, azt hinni, hogy csak tragédiákból áll az élet, nekem férjem van, vele akarok lenni, élni KETTŐNK életét. Ha szemét vagyok, hát az vagyok, akkor is így érzem.

Persze minden tisztelet anyának, ahogy tűrte a mai nap viszontagságait, én már kikúrtam volna az infúziós állványt az ablakon. Már alszik, és nagyon remélem, ezt jobban fogja viselni, mint a múltkorit. Drukkoljatok neki.

Most felkelt, és mondtam neki, hogy ő sokkal jobban viselte a napot, mint én.

Ma csak tiszteletünket tettük az onkológián, holnap reggel kezelés. Bízom benne, hogy ezt a mostanit már könnyebben fogja anya viselni. Jó látni egyébként, ahogy apám nagyon sokat fordított magán. Pozitív irányba.