Anyával most beszéltem, pilleg, pihenget, és lelkizik szegénykém. Kicsit átrágtuk magunkat megint azon, hogy az egészben a bizonytalanság, az örökös bizonytalanság a legrosszabb. Hogy nem tudja, mi van, és mi zajlik a testében. Néha jó egyedül lenni, mikor kimerült, és csak fekszik a Kajtival, de egyedül is nehéz, neki, akit egész nap majd’ ezer ember zsibongása és ötven kolléga vett körül, és ö volt középen. De azért föz, és ebéddel várja az öcséméket haza Peströl.
Nagyon rossz és nehéz éjszakám volt. Le voltam zsibbadva, és mindenféle csodaszép, türkizzöld fénylények (összesen) hat darab úszkáltak felém. Csak meresztettem a szemeimet, és az egész sötét háló ilyen furcsa, északi-fényes foszforeszkálós színben játszott, mintha egy millió szentjánosbogár világított volna. Nem tudtam megszólalni, sem egyetlen végtagomat sem megmozdítani, csak meredtem, és annyira voltam képes, hogy a nyelvem hegyével szépen lassan a szájpadlásomat megérintsem, abból a célból, hogy még érzem magamat. Csak meredtem, meredtem, és jöttek ezek a türkiz lények, úszkáltak felettem, és olyan formájuk volt, mint egy királyi palástnak, de folyamatosan változott az alakjuk.
Mindeközben féltem is, de a félelemmel párhuzamosan végtelen, hatalmas nyugodtság voltam saját magam. Nem éreztem a határaimat, és arra gondoltam, olyan végtelen vagyok, mint egy óriási rét, vagy fennsík. És közben éreztem azt is, hogy süppedek. A gondolataimban ez egyrészt nagyon kellemes érzés volt, de azt a késztetést is éreztem, hogy nem szabad hagynom, hogy ez tovább menjen, mert akkor meghalok. Közben voltak olyan szakaszok is, hogy azt éreztem, mintha a fejem búbján keresztül húznának, vonszolnának ki a testemböl. Épp, mint ahogy a harisnyát húzzák le a gyerekek, hogy vonják, hozzák, vagyis az anyukájuk: a kisgyerek félig ül, félig elfekszik az ágyon, anyuka pedig hátrál a nagy harisnyakígyóval.
Aztán egyszercsak véget ért az egész, de még nagyon sokáig ébren voltam, kb. négy órakor aludhattam el.
Eléggé zavar, hogy kb. egy hete folyamatosan, minden éjjel rémálmaim vannak. Nem szoktak rémálmaim lenni egyébként, most pedig minden alkalommal azzal ébresztem magamat és A.-t, hogy azt mondogatom nyomatékkal: “rémálom, rémálom, rémálom”.
Az álmaimban elhunyt családtagjaim bukkannak fel. Nem tudok nekik örülni, csak a viszontlátás elsö pillanatában, mert miután jobban szemügyre veszem öket, meglátom, hogy hiába, hogy itt vannak, akkor is halottak, élö halottak, akiknek csak a teste mozog, de a lelkük kongó, illetve nincs is lelkük, se érzelmeik. Nem tudják, miért kötödnek hozzám, csak emlékeznek, hogy közünk volt egymáshoz, ezért hát itt vannak. De nem szeretnek, nem is beszélnek hozzám. Csak létezünk, ott, együtt. Nekik is, nekem is ezekben az álomszituációkban valami szürreális és bolond valóságunk van: nem tudunk okozók lenni, csak tompán létezünk.
Például, mikor imádott nagymamám jelent meg a régi lakásban, nem találkoztunk egymással: ha én a hálóban voltam, tudtam, ö a konyhában ül. Ha kimentem a konyhába, már nem volt ott. Aztán visszamentem a hálóba, de csak a bontott ágyat láttam: onnan tudtam, hogy az elözö percekben ott fekhetett. De a jelenléte beszötte az egész házat, az utolsó sarkig. És nagyapámra vártunk. Ha kigondoltam az utcára, tudtam, hogy néptelen és az összes szomszédos ház elhagyatott.
Máskor a nagyapám jelent meg a házban. Ott feküdt, de valami infantilis módon mutogatni kezdte nekem különbözö testrészeit, amik mind ki voltak sebesedve, és hiába mondtam neki, hogy én nem tudom meggyógyítani, csak nem akarta abbahagyni a mutogatást.
Máskor a volt fiúm apja jött. Kérte, hogy keressük meg Petit, mert mondania kell valamit. Én csak néztem rá, és arra gondoltam: hogy gondolhatja, hogy meg fogjuk találni? Innen (ahol mi akkor voltunk) nagyon messze van Peti, és nem is örülne neki, ha zavarnánk. Szomorúan nézett rám, éreztem belöle a csalódást, mert úgy tünik, bízhatott bennem.
Aztán ott volt egy álmomban Dóra is. Ült egy székben, és arról beszélt, hogy most már unja, hogy mindig egyedül van, és hiányoznak neki a húga gyerekei, menjek és kísérjem el hozzájuk. Rá is csak néztem, és nem tudtam semmit sem csinálni. Nagyon sovány volt, és beteges.
És volt az apai nagyanyám is. A régi kiskertjében találkoztam vele. Állt a kis bungaló elött, és panaszkodott, hogy senki nem gondozza a kertjét, minden csupa gaz, ö pedig nem tudja megcsinálni. Néztük a hagyma sorát, és tényleg, ötven centis gazszálakkal volt elvadulva az egész kert. Én csak arra tudtam gondolni, hogy ne haragudj, én nem tudok kijárni a kertbe, és ez már nem is a miénk.
De a legdurvább álmom Kajtival volt. Alapvetö parám, hogy a kutya elszökik, nem találom meg soha, és elüti egy autó, és örökre tudatlanságban vagyok, hogy mi történhetett a kutyámmal. Az álmomban csak egy nyitott kaput láttam, és azon nyomban összeállt a kép, hogy a Kajti ELTÜNT. Kimentem az útra, és jött a sok kamion egymás után, az én kis Kajtikám pedig az út közepén ült és várakozott. Én pedig nem tudtam, hogy hogyan tudok elindulni, be a kocsik közé. Ha rá kiabálok, felpattan, és akkor vége.
Azt hiszem, be fogok dilizni. És nem csak az álmoktól.
