A Második Legnagyobb Szerelmem olyan elbűvölően üzent a facebook-on és meghívott márciusra Bécsbe kávézni, mert épp arra fog járni, és évek után is utalt egy közös titkunkra, hogy azóta is el vagyok olvadva tőle és napközben a rég elfeledett illatát érzem az orromban, az Első Legnagyobb Szerelmem pedig tegnap szólt végre maga is, hogy jövő héten jön haza. Na most én kb. a nyolcadik hónapban vagyok, és természetesen nagyon félek a találkozóktól, ill. attól, hogy ezek a csodálatos férfiak engem ilyen állapotban lássanak, másrészről legszívesebben most azonnal lefeküdnék a sötét szobába és semmi mást nem csinálnék, mint rég elfeledett történeteinken álmodoznék, de JÓ SOKÁIG!:) Bíztató, hogy ez a fajta teljesen hülye attitűd még mindig bennem van!:) Vigyorgok, mint egy vadalma.

Hát nagyon magam alatt vagyok. Összevesztem A.-val. Kb. egy hete nagyon hülyeségeket álmodom. Gondolom azért is, mert úgy alszom el, hogy megy a tévé és a sok baromság megy az elmémbe. Azért megy a tévé, mert nem akarok elalvás előtt magamba mélyedni, inkább fél füllel a tévét figyelem…

Tanácstalan vagyok az anyósommal kapcsolatban is, mert rettenetesen zavar a politikai elvakultsága, és hogy csak erről szól az élete, de hogyan hozzam a tudtára? Megbolondulok, hogy a facebookon is csak a politikai linkjeit látom, plusz azt, hogy mocskolódik.

Aztán itt van az egész családom is. Pl. milyen érdekes, hogy az anyósom engem sosem kérdez meg, hogy hogyan vagyok (nem hív fel, nem találkozunk, pedig itt lakunk egymástól 10 percre), hanem mindig a fiától kérdez rólam, áttételesen. Ha nem jönne gyerek, teljesen leszarnám az egészet, de így meg teljesen elszomorít, hogy neki nem lesz majd olyan környezete és családja, mint amilyen nekem volt. Nem hogy nagy családja nem lesz, de még az apja és az anyja se tudnak együtt élni, egy országban, egy lakásban.

Szóval szomorú vagyok. Gondolom ezért is van, hogy már egy hete nem tudok kijönni a náthából, semminek nem érzem az ízét, illatát, nem vagyok képes levinni a szemetet, stb. Ma reggel arra is gondoltam, h. talán érzem megint azt, hogy lassan itt lesz március 1., mikor anya meghalt (tavaly is pont ilyenkor voltam tök rossz passzban).

Aztán ha már anya, nagyon sok mindent úgy látok, hogy teljesen úgy történik velem és A.-val, mint anyámékkal és az nagyon gáz.

Nagyon meg vagyok fázva és pár napja itthon vagyok, de már mutatkoznak rajtam a becsavarodás jelei. Remélem, a gyest jobban fogom bírni. Nyilván akkor majd lefoglal a gyerek, valamint lehet majd csavarogni, nem úgy mint most, full megfázva, a hóban. Minden évben egyre jobban várom a tavaszt, most meg aztán főleg.

Biztos többször lenn leszünk a szülői házban is, de erre még gondolni sem merek, mert akkor arra kell gondolnom, hogy az apám által teljesen összeb*szott lakást minimálisan olyan szintre kellene hoznom, hogy jól is érezzem magam ott, ez pedig hatalmas kihívás. Minimum azt a szobát, amit magunknak mint vendégszobának kinéztem, ki kellene festeni, kicsit felfrissíteni. Apám szerintem még mindig nem szedte elő se a kiságyat, se a bölcsőt, ettől idegrohamot kapok mindjárt (ennyire el van tunyulva…). Arra pedig gondolni sem akarok, h. az egyik padlásszobában még mindig ott vannak anyám ruhái, amiket jó lenne eladni vagy elpakolni, de olyan sok munka lenne abban a kurva házban, hogy inkább rá se gondolok. Épp ezért (is), karácsony óta otthon sem voltam, és a szülésig maximum egyszer megyek haza. Berágtam és kész. Megértem, h. az apám gyászol (immár 2 éve), de elhagyni magát azért nem kellene, ráadásul úgy nem, hogy arra appellál, hogy én úgysem bírom elnézni a koszt, kupit és majd megcsinálom. Hát nem. Inkább nem megyek haza, viszont ha erre az egészre gondolok, irtózatosan idegbeteg leszek.

Már elhagytam a 30. hetet! Ez azt jelenti, h. már lassan befordulok a finisbe, atyaég:) Érik egy nagyon csúnya poszt a védőnőkről. Múlt héten simán kijelentette ránézésre, h. szerinte császár lesz, mivel még nem fordult be a gyerek, valamint annak is hangot adott, hogy csodálja, hogy nem vagyok terhességi cukros..

Ezek után két napig ezen pörgettem magam és mindent elolvastam a császármetszésről. Közben újfent nagyon megfáztam és rengeteget tüsszögtem. A hátfői, 30. heti ultrahangon pedig azzal kezdett a nagyon kedves dokinő, hogy nahát, milyen ügyes ez a baba, máris be van fordulva, úgyhogy erről ennyit, az én gyerekem tudja szépen a dolgát, a védőnő pedig kapja be. A másik szuper hír, hogy a gyerek már 1850 grammot nyom! A méretei szerint már 32-33 hetes bébilissznek felel meg.  Legutóbb december 30-án voltunk ultrahangon, akkor még csak 633 gramm volt, tehát másfél hónap alatt megtriplázta a súlyát!:)

A lakástéma még mindig megoldatlan, voltunk lakásnézőben, de hát azt hagyjuk is….120ezerért egy kb. 55 m2-esnek tűnő állítólag 70 m2-es lakás. Két pozitívuma volt: egyrészt nagyon közel volt az irodához, másrészt pedig hatalmas terasszal rendelkezett. Viszont. Viszont…A lakásba lépve két csodásan szedett szemöldökű fiú köszöntött minket és az ingatlanügynököt. Mit hiszek én? Hogy tesók. Mi a valóság? Egy homokos párocskához érkeztünk. Amikor ez leesett, miután megtekintettük a hálót, az összetapperolt ágy feletti falat, stb.stb., konkrétan émelyegni kezdtem és nem volt kérdés, hogy nem fogok itt lakni soha. Szóval a lakáskérdés megoldatlan. A. megint elkezdte pedzegetni, hogy az első évben lakjunk Sopronban, de letisztáztuk (újfent), hogy én NEM VAGYOK HAJLANDÓ Sopronba költözni. Nem ismerek ott senkit és kibaszott messze van mindentől (kivéve Bécs, na persze).

A legideálisabb az lenne, ha Bécsben lenne megint egy jó kis lakás, és amit én bérlek itt Pesten, ez is megmaradna, és bármi van, itt lehetek, akármikor. Sajnos a múltra való tekintettel képtelen vagyok megengedni magamnak, hogy megint én adjak fel mindent annak érdekében, hogy együtt éljünk, azzal a kockázattal, hogy esetleg megint olyan durván pofára esek, mint anno. Most már plusz egy gyerekkel. És sokkal több vesztenivalóval. Kizárt.

Így most A. már most ingázik Budapest és Bécs között, ami látom rajta, hogy kezdi nagyon kifárasztani. Állandóan beteg, itt nem találja a helyét. Nem csodálom és tökéletesen együttérzek vele, én majdnem öt éven keresztül ingáztam Bécs és B. között.

Drága lakást itt Budapesten kivenni nem érdemes, mert olyan terveink vannak, hogy akár azt is megtehetjük, hogy nyár elejétől több hónapra kivegyünk egy kis lakást Nizzában és ott legyünk, vagy akárhol máshol. Végre újra utazni szeretnénk, sokat, mert most így terhesen ezt nem lehet és mindkettőnknek nagyon hiányzik a csavargás. Csavarogni pedig úgy, hogy közben fizetünk egy lakásért havi 150-200ezret, ráadásul úgy, hogy nem is tartózkodunk benne, lehetetlen, mert ezen idegelnénk magunkat. Kleiner Mann, was nun?

Szerintem a fészekrakás (a 2.) nálunk kitolódik majd akkorra, amikor a gyerek már óvodás lesz és kell egy fix bázis. Addig szerintem a bázis mi magunk leszünk és remélhetőleg szarrá csavarogjuk magunkat Európában. Van meghívásunk Blankenberge-be az Északi-tengerhez, mehetünk Hollandiába, Nizzába, és ha már válság, szerintem kipróbáljuk a görögöket is, habár én nagy fenntartásokkal vagyok feléjük, de ami a legfontosabb, hogy a gyerekkel, ha csak egy rövid hétvégére is, de már a nyáron elmenjünk a Magas-Tátrába.

Most, hogy ilyen lázban ég az egész ország, és mindenki úgy várja ezt a 10-20 cm havat, mint a Földet megtámadó aszteroidát, én arra emlékezem vissza, hogy anya mennyire szerette a hóesést, a hó illatát, a fehér tájat. Mondta mindig: “hosszú foga nőtt a télnek” (=jégcsapok).

Ma épp betöltöttem a 29. terhességi hetet, azaz a 30.-ba lépek. Most már csak 10 hét és itt a gyerek. A tíz hét ugyanannyira hosszú, mint amennyire rövid. Sokat érzem, ahogy mocorog és már nagyon örülnék, ha meglenne a kiságya, pelenkázója, fürdőkádja is. Napról napra egyre nagyobb a hasam, most már tényleg olyan, mint egy hordó. Elvileg a gyermek most már kb. 35 cm hosszú és 1,2 kg. (!) A terhességgel most jól elvagyok, és a munkában azt érzem, h. nagyon élvezem, és miért nem lehet egyszerre dolgozni majd és gyereket nevelni? Az biztos, hogy nagyon fog hiányozni a munkám.

Életem második legnagyobb szerelméről nagyon rég hallottam, viszont hosszú idő után éjjel vele álmodtam. Jött felém és átölelt, összeölelkeztünk és az ölelése pont olyan volt, mint anno a színház előtt. Aztán láss csodát, mit látok? Felfedeztem ma egy ismerősömnél a facebook-on. Megnéztem a fotóját és még mindig olyan gyönyörűek a szemei, mindkettő egészen más, amit annyira szerettem benne:) Bejelöltem.

Nagyon, nagyon-nagyon rég írtam verset, és ez nem jó. Több okból kifolyólag sem, viszont egy nagyon erőteljes indikátor. Überleben.

Az valami földöntúli boldogság, mikor azt álmodom, hogy anyát látom, kezében a bébivel, és anya arca nagyon szép, a baba tökéletes, és anya azt mondja nekem, hogy most még ő vigyáz rá, aztán utána majd én, tehát velem van, és tudja, h. gyereket várok.

Már többedszerre álmodom ezt, és csoda-csodaszép ez.

Ilyen jókat, mélyeket sosem tudtam eleddig aludni:) Gondolom, a gyerek ilyenkor nő aktívan, én pedig belealszom a növesztésbe.

“A legszuperebb anya a nem túl boldogtalan, önazonos anya.” - ezt egy blogban olvastam mint komment és tényleg:)

Megvettük a babakocsit. A sztorit azért írom le, hogy meg legyen örökítve a gyermeknek. Szóval, kinéztem a neten egy fekete kombi/travelsystem babakocsit. Az üzlet a Nagykőrösi úton található. Szombaton fogtuk is magunkat és útra keltünk, csakhogy a Nagykőrösi úton kétszer indul a számozás és csak egy oldalon fut. Mire megtaláltuk az üzletet, A. már kurva ideges volt én pedig azért, mert ilyen esetekben szokta azt csinálni, h. csikorgó kerekekkel megfordul az úton és egyszerűen haza megyünk és lefújja az akciót.

Most nem fújta le. Legalábbis egyelőre. Az üzlet egy családi ház alja. Utálom az ilyen 100 m2-re 1000 m2-re való árukészletet felhalmozó bababoltokat. Lépni nem lehetett, zárás előtt fél órával voltunk ott, az üzlet tele balfasz terhes nőkkel és mégbalfaszabb férjeikkel. Szörnyű, hogy mi is a halmaz részét képezzük. Nagy nehezen megnézegettük a kocsikat, de amikor A. elkezdte feltenni a kérdéseit, h. valójában meddig is kell egy babakocsi? (”kell ez nekünk egyáltalán?”), ez itt a legdrágább babakocsi?, mi az a mózeskosár?, hogy vesszük meg? (mire én: fizetem a felét…), akkor erőst gyűlni kezdtek a könnyeim és hagytam volna a picsába az egészet, de akkor azt mondta, félhangosan, hogy “képes lennél normális hangon válaszolni?”, amitől már arra kellett gondolnom, h. én vagyok a Terminátor és nekem nincsenek könnyeim, különben tényleg elbőgöm magam.

Aztán kiderült, hogy nem lehet kártyával fizetni. Elmentünk 2 saroknyira, ahol az automatán nem tudtam pénzt levenni, mert kevés volt a napi limitem. A. pedig tettette a hülyét, h. az euros kártyájáról nem lehet levenni itt. Ezen basztam fel magam végérvényesen és megmondtam neki, h. mondja azt, h. nem akarja most megvenni, de hülyének ne nézzen, valamint, h. nem vagyok hajlandó visszamenni az üzletbe, húzzunk a halálba.

Így az egész napom el volt cseszve. Utána benéztünk az Ecseri piacra, ami érdekes és nagyon lepusztult volt,  és zárt, így abban maradtunk, h. másnap visszajövünk.

Másnap egy másik üzletben vettünk egy másik, sokkal jobb babakocsit, az ecserin meg egy halálosan jó esernyőtartót, de én akkor se tudom a lelkemből ezeket a szarságokat kitörölni. Pontosan ugyanúgy éreztem magamat akkor ott, mint régen, amikor nem volt állásom és egy másodrangú szar voltam, és azóta már azt gondolom - SAJNOS - hogy tényleg minden a pénzen múlik.