Milyen jó, hogy van szélessávú internet, pikkpakk letölthetek Élet az anyaméhben és hasonló filmeket. Nagyon megfáztam, és csak heverek és teázom, viszont holnap gyermekünket megtekintjük 4 dimenzióban.

Kellene írni évértékelot, de még van rá 2 napom. Míg A.-ra várok, épp jó elagyalgatni-youtube-ozni és zenéket keresni, amikre szülni lenne jó, habár fogalmam sincs, milyen lehet egy szülés-születés, tehát tanácstalan is lettem. Másrészt ha fájdalmam van, rendszerint néma csendet szeretek, és valahogy a fejemben összeegyeztethetetlen a szüloszoba és a meghittség (zene, félhomály, édes rosé, laza cigi, hihi:) ).

Az idei karácsony kevésbé volt elmélyült és komoly, mint a tavalyi. Ez volt a második karácsony, hogy anya nincs velünk.

23-át reggel fél hattól estig végigtakarítottuk öcsémmel. Estére konkrétan sírtam a fáradtságtól, de minden ablakot megpucoltam, függönyöket is kimostam, vasaltam, vissza, minden lebútorápolózva, stb. Katasztrofális állapotok voltak otthon és nem is tudom, hogy mi lesz, mert apám egy szemétdombot és kuplerájt csinál mindenből.

24-én reggeltől főztem, aztán csodaszép fa, karácsony. A fa körül nem énekeltük el anya énekét. Egyszerűen nem volt lelkierőm hozzá. Később mondtam anya húgának, hogy nem azért nem énekeltem, mert elfelejtettem, hanem mert nem éreztem hozzá erőt. Lassan kezdek a gyász olyan fázisába eljutni - sajnos vagy nem - hogy legszívesebben anya minden holmiját kidobálnám.

25-én kora reggeltől fél kettőig főztem a karácsonyi ebédet. Utána átmentem anya húgáékhoz, babaruhát válogatni. Előkerültek az én rugdalódzóim is.

26-án nem főztem, hanem egész nap olvastam, de a könyvről külön fogok írni. Ami a legtutibb, hogy a kicsi baba nagyon intenzíven elkezdett rugdalózni, de olyanokat, hogy feküdtem, és megijedtem, akkorákat rúgott!:) Nagyon különös, nagyon mély, megfoghatatlan érzés, de valami iszonyat jó. És ez ma is folytatódott, sőt, most is, ahogy írok, kaptam egy rúgást. Talán Cs. szomszédja, a bűbájos Anna néni töltött káposztája ért le a köldökzsinóron?:)

Szóval az idei karácsony a lelkiállapotomnak pont tökéletesen megfelelően felszínesbe hajló volt, de épp elég a zaklatottságból, nekem így volt jó.

Apám pedig külön fejezet. Egyszerre sajnálom mélyen és haragszom rá, amilyen és ahogy él. Tudom, hogy nagyon nehéz neki, és aggódom érte. Az “érted haragszom, nem ellened” tipikus esete.

Nagyon rugdalódzik a baba!:))

Mivel az a doki, akit szerettem volna, nem vállal el, felhívtam anya orvosát, hogy ajánljon nekem valakit itt Budapesten. Ahogy meghallottam a hangját, valósággá lettek újra azok az idők, amikor anya még élt. Alig bírtam sírás nélkül. Aztán miután letettük, bőgtem az irodában, mint egy kismajom, szerencsére már egyedül.

Akkor még jó ember voltam, akkor még minden egészen más volt, és mára mindaz elveszett. Ezt igazából nem tudom feldolgozni. Lehet, h. ez a téma itt már unalmas, de úgyse olvas senki, és ezt az egészet magamnak írom sowieso.

Nem találom a helyemet. Nem akarok haza költözni, mert ott mit dolgoznék? Ott nincsenek barátaim. Nem akarok Bécsbe költözni (ez 1000%), mert senkit sem ismerek és megutáltam egy életre.  Én nem akarok Bécsbe menni, A. nyilván nem akarna ide jönni. Hogy lesz ez? Még mindig ott tartunk, h. egyikünk sem akar semmit feladni a sajátjából. Már ott tartunk, hogy egyikünk sem akar semmit feladni a sajátjából.

Múlt pénteken voltunk 18 hetes ultrahangon, ahol kiderült, hogy már 20 hetes terhes vagyok, azaz lehetne tartani a felező bulit, már ha persze kóláznék és cigiznék. Azért érdekes volt, és A. meg is hatódott (eddig egyetlen egyszer láttam meghatódni, mióta ismerem).

Múlt héten beteg is voltam, nem volt hangom és úgy fájt a torkom/gégém/hangszálam, mint soha. Egy korty vizet lenyelni maga volt a Fájdalom. Jó, hogy egész héten itt volt velem A., főleg, mikor nagyon beteg lettem. Jött velem dolgozni is az irodába. Közben sokat gondolkodtam, hogy milyen volt régen az, amikor még együtt éltünk illetve azon, hogy milyen lenne együtt élni. Nem jutottam semmire, tehát passz.

Egy cumin, cumisüvegen és cumitartó dobozon kívül még semmit sem vettem a gyereknek, akiről a 12 hetes ultrahangon a doki azt mondta, fiú, a mostani ultrahangon pedig a másik doki azt nyilatkozta, hogy még nem is lehet tudni. Szóval még nem vettem semmit. Egyrészt babonából, másrészt szoknom kell a gondolatot, h. babaruhát veszek, harmadrészt teljesen bizonytalan vagyok (méret, motívum, mennyiség). Egy csak a biztos: Micimackó kitiltva.

A munkámban megy a cirkusz, és ma, miután Mary Sheperd pályázott, és a születési dátuma mellé azt írta, Russian Girl, úgy éreztem, a világ megérett a pusztulásra, én pedig asszem, a gyesre. Mindjárt itt van április 12, na és az utód. (Megoldás: Juhászné Marika pályázott egy állásra angolul, akinek születési helye Oroszlány.)

A dokim tüneményes, imádom. Sármos, kedves, és úgy árad belőle a szeretet, hogy minden nap tudnék hozzá menni. Mekkora esélye van annak, hogy a zuglói doki ismerje a falumat, ott embereket? Nem sok, és tessék. Ez nekem égi ajándék, biztonság. Ma mesélte, hogy ismeri pl. XY Klári nénit.  Na ez a Klári néni volt anyukám elődje, mikor nyugdíjba ment, anya vette át tőle az igazgató-helyettesi posztot. És ekkor a doki oda hajolt a fejemhez, szeretetből. Kár, hogy nem lehet nála szülni.

Egyébként meg folyamatosan vissza kellett egész nap tartanom a sírást, amikor épp nem az irodában ültem. Nagyon hiányzik anya és már annyit sírtam, hogy szúr a szemem. Hol amiatt sírok, mert feljönnek az emlékek, hol amiatt, ahogy A. viselkedett velem nyáron, hol azért, mert gyökértelennek érzem magam.

Pénteken töltöm be a 18. terhességi hetet, megyek megint ultrahangra. Még mindig olyan fura ez az egész. A hétvégén volt olyan érzésem, hogy kezdek megbékélni az állapottal (erről majd írok bővebben), és ez egyre jobban stabilizálódik.

Nagyon szomorú vagyok.

A lassan két évvel ezelőtti találkozó óta talán egyszer jártam arra. És tegnap. Csak mikor már közeledtem a KK kocsma felé, akkor jött az érzés, hogy végülis itt randiztunk először, lenn, az alagsorban. Szemben, a piac előtt találkoztunk. Messziről jött és valami elképesztő béna kabát volt rajta, ami miatt majdnem kicsit csalódott lettem, de amint látótávolságba érkeztek szemei, már nem számított a kabát.

Tökre féltem vele végigmenni az aluljáróban, szinte egymáshoz sem szóltunk és nem tetszett a profilja, és egyébként is: ODA nem randira mentünk, de randi lett belőle.

Valahogy születésnapja arra vitte tegnap az utam és azon a pár méteren ugyanúgy fergetegesen boldog voltam, mint régen. Néztem be az ablakon, odabenn emberek a boxokban. Arra gondoltam, hogy semmit sem tudnak se rólam, se róla, mégis, az a hely nekem olyan, mint a bolygó szívcsakrája, valami Bermuda-háromszög, dimenziókapu, feketelyuk, csillagkapu.

Hazafelé már esett a hó és emlékszem, szinte hajnal volt már, és néztem, hogyan csillan az orrán a hópehely. Akkor se szóltunk egymáshoz, csak másnap írt a skype-on, hogy mikor jössz újra.

“A szívem akár a láng, amely fordítva ég.”(Appollinaire képverse)

Amióta terhes vagyok, anyukám úgy van a gondolataimban állandóan, mintha a fejem lenne a Szaturnusz és anya lenne a gyűrű. Nagyon hiányzik. A félelmeimből adódó kérdések kifogyhatatlanok és nyilván nincs válasz TŐLE egyre sem.Megkérdezhetném persze Csillus barátnőmet, vagy anya húgát, vagy Évi barátnőm anyukáját, de igazából nincs kedvem. Mert akkor csak mégjobban azt érezném, hogy elárvultam.

Tegnap hazafelé a villamoson eszembe jutott, illetve egy pillanatra nagyon élesen tudatosult bennem, hogy én gyereket várok, pedig magamat még gyereknek érzem, az anyukám 52 évesen (!!!!!!!!) halt meg, ami nagyon-nagyon korán volt, és hogy lehet ez, hogy ő, aki anyuka volt, nem várta meg, hogy a gyereke anya legyen?! Tudom, hogy teljesen buta kérdés ez, de abban a pillanatban ott a villamoson ez annyira belém nyilalt, hogy csak úgy nyeltem a könnyeimet.

Sokszor elnézem a 23 éves öcsémet is. Ő 18 éves volt, mikor anya megbetegedett. Pont a műtét után volt a gimiben a ballagása és anya nem tudott elmenni, mert még lábadozott. Nem tudom, kinek lehetett nagyobb fájdalom: öcsinek vagy anyának? És 22 éves volt, mikor meghalt az anyukája. Én 33 éves voltam, de ha anya 22 éves koromban halt volna meg, szerintem minimum ott hagyom az egyetemet és totál elkallódom. Ehhez képest az öcsém eltartja saját magát, rendezi az életét, egyetemre jár, dolgozik 6 órában, ruhát vesz magának, ellátja magát, szóval sokkal felnőttebb, mint az átlag 23 évesek, vagy akár én anno 23 éves koromban. De vajn mennyire nehéz ÍGY élni és vinni az életet? Sosem beszéltünk erről, de meg fogom kérdezni. Meg fogom kérdezni, hogy néha nem fél-e? Hogy nem esik-e neki rosszul, hogy nincs neki anyukája, aki megfőzi neki a kedvenc kajáját és mindig minden ruháját kivasalja neki? Aki mellett GYEREK lehet, akárhány éves is. Pl. mostanában randizgat egy lánnyal, és mindig arra gondolok, hogy az olyan idősek körében, mint ő, teljesen természetes, hogy otthon van az anyuka, és nem tudom, mit mondott a lánynak, ha egyáltalán erről beszéltek már. Szóval kurva kemény dolgok ezek.

Aztán ott van a fogorvos. Voltam múltkor fogorvosnál. Tényleg minden tökéletes volt, kedves volt az asszisztens, aki a fogkőleszedést végezte, nem is fájt semmi, de amikor rám nézett, és megkérdezte, fáj-e, mert annyira rémülten nézek, alig tudtam visszatartani a sírást, mert minden, ami fehér köpeny, az nálam para az anya betegsége óta.

Annyi minden más, mióta ő nincs. Nem tudom tökéletesen meghatározni, mi veszett ki az életemből, de érezni tudom. Méghozzá akkor, mikor valami kapcsán vissza tudok helyezkedni azokba az időkbe, amikorő még élt. Olvastam akkoriban, mikor már folyamatosan otthon voltam vele, két blogot. Azóta rájuk se néztem. Tegnap valahogy eszembe jutottak, és ahogy ott voltam és olvastam az új és régi bejegyzéseket, hirtelen azokba az időkbe sodródtam vissza. Az volt újra a valóság, hogy anya él, hogy még van remény, és amíg itt van, addig még bármilyen csoda megeshet. Hát, mit mondjak. Jó volt abban a valóságban lenni, és ha tök őszinte akarok lenni, sokkal jobb volt, mint most. Azóta szerintem én sokkal rosszabb ember lettem, sokkal kitettebb, sokkal pogányabb, ahogy azt már korábban is megírtam. Végülis az a baj, hogy mióta meghalt az anya, azt érzem, hogy rajtam nem foghat ki semmi, mert semmi sem lehet akkora veszteség, mint az anyám elvesztése. Tudom, hogy erre azonnal rácáfolnának sokan, de én ilyen vagyok. Nekem mindig az első, ami igazán számít. Nem tudok mások kisebbnek vélt veszteségében osztozni, mert leértékelem azokat. És nem félek semmitől, legalábbis így érzem. AKKOR féltem, mikor vártam egy CT eredményt, vagy egy vérképet. Annál kisebb félelmeket rutinosan veszek és mindent leértékelek. Ez, gondolom, nagyon nem jó.

Az új lakásban az a legjobb, hogy nagy a csend és nagyon jókat tudok zavartalanul gondolkodni egymagamban. Pár napja azon agyalok - mert még csak most kezd tudatosulni bennem - hogy nekem épp olyan Biztonságnak kell majd lennem a gyerekemnek, mint amilyen nekem volt anyukám és apukám.

Nálunk mindig rend volt és tisztaság. Rendszer és következetesség, megspékelve kultúrával, humorral és szabadsággal. Ezek voltak együtt a szüleim. Nekem minden ruhám tökéletesen volt kivasalva, mindig pontban délben volt az ebéd, és mindig azt főzte anya, amit kértem. Amit kérdeztem, arra mindig tudtak válaszolni, és nem hazug módon. Példamutatók voltak: mindig dolgoztak, szerették a szépet, a sajátot. Az egész életük egy fejlődés volt. Mindig csináltak valamit a házon, a kerten. Mindig mentünk nyaralni, akkor is, mikor csórók voltak, mert házat építettünk. De akkor se hagytunk ki egyetlen évet sem a Magas-Tátrában. Sorolhatnám tovább is, de félelmetes. Hogy fogom én ezt nyújtani a gyerekemnek? Vagy együtt A.-val? Képesek leszünk-e rá? Én ettől nagyon félek (hogy nem).

Hogy lesz valakiből JÓ ember? A minap elolvastam Imi barátom anyukájának halálára írt búcsúztatót. Maga Imi írta. Példaértékű életet élt az anyukája, annyi mindenben jó volt: a munkájában, a sportban,emberségben, szerette és járta a természetet, értette a kertészkedést, vagy ahogy Imi írta: “Évának surányi kertje volt Isten földi temploma”. Nem voltak haragosai és nem lehetett róla rosszat mondani. Hogy lesz valakiből JÓ ember? Hogy lesz a gyerekemből JÓ ember és nem olyan suttyó kis köcsög, mint amilyeneket a Határ úti metrónál látok?

És hogy lesz belőlem jó anya? Ha majd anyukámra és Éva nénire gondolok, és ők adják a példát? Olyan kár, hogy nincsenek már itt…

Elmesélek egy titkot. Anyukám írt nekünk, a családnak búcsúlevelet. Van benne egy mondat, ami két naponta eszembe jut. A levél így zárul: “Két vágyam volt csak. Az egyik, hogy az öcsi lediplomázzon, a másik pedig, hogy nagymama lehessek, de ez már az elérhetetlen jövő. Remélem, apátok még megéri, és akkor én is ott leszek abban a pillanatban. Csók a családnak!”

Ezt már nagyon régóta készültem kiírni magamból.

Búcsúzom kis lakásomtól, holnap költözöm, már a város másik felében fogok lakni. eddig pakoltam, hatalmas halmok mindenhol. Szerettem itt lakni, annak ellenére, hogy hangos. Nagyon cuki kis lakás volt, az enyém volt, jó volt ide hazajönni és mégjobb volt, amikor hozzám jöttek. Volt pár feledhetetlen vendég(ség)em.

Amikor ide költöztem, egész nap az Erdő, erdő szólt a Holdviolától. Az a zene most már mindig az a kezdeti időszak lesz: az egyedül-újrakezdésé: új munkahely, új város, új élet. Ez volt akkor, és most valami egészen más következik, és ugyanannyira nem tudom elképzelni, hogy mennyire fogok tudni helyt állni, mint annó a mostani munkahelyem első napján.

Ebben a lakásban telt életem legboldogabb, mindentől különböző és mindenek felett álló három hónapja. Nyár-nyárutó volt, és minden reggel azt olvastam az Állatkert úti trolimegállóban az óriásplakáton, hogy “A megtett úttól válsz különlegessé.”, és imádtam bemenni dolgozni.

A gyermekáldást bejelenteni ugye nagy öröm, bővül a család, stb., mindenki ujjongjon, ujjongunk mi is. Na nálam ez sem teljesen így van. Már nagyon régóta húzom, hogy - mintha életbevágóan fontos lenne - bejelentsem a tényt a kb. 16.811 (!!!) km-re leledző Valakinek. Megírtam neki emailben, ő pedig sok felkiáltójellel visszagratulált. Én annyira szomorú is vagyok.

Amikor megérkezett az email, hogy Döndönek megszületett a kislánya, felhívtam azon nyomban, hogy gratuláljak, és nagyon boldog voltam, hogy Döndönek (akit a mai napig az ÉN Döndömnek is tekintek, és ez így is marad már) gyereke lett, de amikor felvette a telefont, elkezdtem bőgni, mint a kurvaélet és meg se tudtam szólalni. És ő pontosan tudta, hogy egyszerre sírok a boldogságtól, hogy apa lett és azért is, mert elsirattam azt, hogy régen együtt akartunk gyereket. Akinek van füle, hallja. 

A múltkor, jó régen írtam, hogy legközelebb egy breaking news-zal fogok visszatérni, hát itt vagyok. Nos, gyereket várok, épp 14 hete.

Végtelen hosszú posztokat fogalmaztam már magamban egyrészt arról, h. a világ hogyan hazudja el a várandósságot (madonna-arc vs. minden a feje tetejére áll), aztán arról, hogy a kismama fórumokon az agyhalott nők száma milyen magas (”csaszi”, “pocaklakó”, “babás vagyok” stb.), és már elfelejtettem, még mi mindenről. Hasznosak a kismama fórumok, de kb. ugyanannyira, mintha arra keresnék rá, hogy légkeveréses sütőt vegyek-e vagy sparherd-et. Regisztrálni ellenjavalt, kommunikációba bonyolódni egyenesen tilos, így ezektől meg is kíméltem magam, van épp elég zavaró tényező egyébként is az életemben.

Az első trimesztert jeges limonádén, jéghideg fagyin éltem túl. Folyamatosan a torkomban volt a hányás és egy pillanat alatt kikapcsolta az agyam a kóla-cigi-kávé-minden-mennyiségben gombot. De nagyon várom, mikor újra rágyújthatok egy laza cigire egy jéghideg kóla társaságában, vessen meg, aki csak akar, a dohányzás akkor is életigenlő tevékenység, ezt még a pszichológusok is így mondják.

Mostanra már nem kell mindig hányni, viszont kezd fájni a hátam, de szerintem az a stressztől van, és már van kismama nadrágom is, és már enni is tudok, és a leglehetetlenebb dolgokat kívánom meg, szóval hozom a nagy átlagot.

A hormonjaimról szó se essék, csak annyi, hogy úgy baszdosnak pofán és lelken, ahogy az erejükből kifér. Ennek nem csak én látom kárát, de a környezetem is, de próbálok tenni ellene. Hogy hogyan? Megyek régi jó szokásomat felfrissítendő pránázni, és majd együtt rezgünk a gyerekkel:)

A gyereknek tuti, valami bátorféle, mert ha neki pont én kellek anyának, és A. apának, akkor nem az a nem bevállalós fajta. Maga a tudat, hogy nem vagyok egyedül ill. hogy van a testemben valaki más egyelőre szinte felfoghatatlan. A hasam hm, van, de volt eddig is, és összevetve magam a babanet fórum POCAKJAIVAL bőven kisebb a hasabb mindenkinél, viszont a gyerek legutóbb már 10 cm volt és súlya pedig pontosan 2 db Kinder Maxi Kinget (70 gramm) tett ki.

Ha este lefekszem, olyanokra gondolok, hogy úristen!, jézusmária!, valamint számolatlanul cikáznak a kérdések a fejemben pl. arról, hogy hogyan tálaljam neki jézust, a mikulást valamint a kamatrendszer visszásságát, mintha ez a magzati lét alatt olyan kurva fontos lenne, vagy például hogy folyamatosan magamra kötözve fogom-e cipelni vagy szigorú anya leszek-e, és alig merek arról ábrándozni, hogy szanaszéjjel fogom puszilgatni a talpacskáit és olyan fotókat fogok róla készíteni, amiken Kajti fekszik mellette és Kajti nagyobb lesz, mint a gyerek, és arról is alig merek, hogy megyünk a Tátrában a Tarpataki-vízesés felé, már halljuk a zubogást, de még nem látjuk (!) és már apró korában beoltom a Magas-Tátrára, hegyekre, kutyák szeretetére és hogy egyszer majd lesz akkora is, hogy először én olvasom fel neki a Pi életét, aztán pedig maga fogja már olvasni.

Szóval, úristen, ha van még, aki olvas, drukkoljon, csupa para vagyok, és akkor arról még nem is meséltem, hogy mi lesz ezzel a bécs-budapest vonallal, áh, mire vége a valóvilágnak, megszülök:D Legalábbis, ha április közepéig húzzák:)