Kicsit jobban vagyok, de amikor a semmiből elő terem egy gondolat, akkor nem látom a fájdalom legvégét, mélyét. Ha itthon takarítok, úgy csinálom, ahogy anya szerette. Aztán amikor kész vagyok mindennel, arra gondolok, hogy mi lenne, ha nemsokára betoppanna? És örülne, hogy nincs rumli, hogy meg van főzve az ebéd. A ruhái is a helyén vannak. Meg ilyenek. És akkor az valahogy a felszínen tart, hogy bármikor haza érhet. Pedig nem fog.

Vagy az a mély fájdalom, mikor tényleg a semmiből a gondolataimba jön a kép, ahogy fekszik meghalva, és ott a jobb szeme sarkában a kövér, fel nem száradó könnycsepp. Valamiért ez a könnycsepp nekem annyira, de annyira fáj…Mert nem tudom, miért volt, és csak bízni tudok abban, hogy nem a fájdalom miatt. Ez a könnycsepp…nem is tudom leírni, kiírni magamból. Amikor eszembe jut, meg kell állni, és várni, míg megint kimegy belőlem a hasítás.

Egyébként meg, elköltöztem Bécsből. Budapesten találtam munkát is, és van egy cuki kis lakásom is.

Amikor ide írok, az terápia, akkor a jelenbe kerül rögtön az elmúlt négy évem. Talán egy icipicit kezdem magamon kívül látni ezeket az időket. Hátha tudok majd ide írni még.

Annak közepébe’ kinyílott a rózsa…

Magam alatt vagyok (kb. 10 méterrel).

Megvan az a jelenet az Amelie-böl, mikor a csajszikából hirtelen egy tócsa lesz?

Nem bírom. És mégis, persze.

Nincs más

Mennyire telibe talált ez a szám, ó, Isten…:)

Elgondolkodtam azon, amiket írtatok. Régóta ficereg bennem, és az utóbbi időben egyre erősebben, hogy fordítok a “technikáimon”. Azaz: ha szomorúság él, megélem. Ha csalódás él, csalódom, de igazán. Ha valamit bántónak érzek, akkor azzal is vajúdni szeretnék, ahogy kell.

Évekig nem tettem ezt. Mindig mindent megmagyaráztam, azzal a céllal, hogy azt képzeltem, az a túlélés kulcsa. És sok mindent magyaráztam meg magamnak… És rá kellett jönnöm, hogy mindez önbecsapás, hazugság, és a káromra van.

Mostantól, mindennek lemegyek az aljára. Lehet, hogy ilyen és durvább megnyilvánulások születnek itt vagy fejben, vagy a személyes beszélgetéseimben, de ÉREZNI AKAROK, nem pedig magyarázni, okoskodni. Meg akarom ÉLNI, ÉREZNI, ami velem történik. Mert velem történik! Nekem nem egy elemzőnek kell - elsősorban - lennem, hanem ÖNMAGAMNAK. És honnan tudnám meg, ki vagyok, ha nem érzek, csak okoskodom?

Hál’Istennek, olyanokkal már nem kell foglalkoznom, h. vajon mi is a tudatos figyelem, stb. Ki tudok lépni a szerepeimből, több-kevesebb sikerrel. (Ez az egész blog is egy figyelem-igény, valami, ami végre RÓLAM szól. Akkor mit is hiányolok el?) Szóval azért a legnagyobb cirkuszban is vannak jó pillanataim, amikor látom, hogy mi is történik épp velem. De CSAK FIGYELNI sem lehet!

Szóval én évek után újra ÉREZNI akarok, nem büntetni önmagamat. Az én érzéseim ugyanannyira fontosak, mint másoké. És csak akkor van esélyem az őszinteségre, egyensúlyra, ha végre mindennek az egésznek lemegyek a mélyébe, a pincébe, és ha szar, hát legyen szar. Annak is lehet örülni! De egy biztos: ÉREZNI akarok, és azt akarom, h. mások is tudják: ÉN IS érzek, nem csak figyelek. A látszat-mindent-és-mindenkit megértek csak önbecsapás volt, amit nagyon sajnálok, de próbálok fordítani rajta és tanulni belőle.

Úgy érzem, lassan beleőrülök ebbe a kibaszott örömtelenségbe, kilátástalanságba. Abba, hogy a világ, amiben élek, semmi másról nem szól, csak a betegségről. Se tervek, se örömök, se vidám pillanatok, se perspektíva, se távlat. Egymilliószor jut eszembe nap mint nap, hogy nem bírom. Menekülök fel a szobámba, de semmit nem segít. Úgyse tudom magamat belevetni semmibe, és ráadásul még lelkiismeretfurdalásom is van, amiért nem anyám mellett ülök, és próbálom tartalmassá tenni az ágyhozkötöttségét.

Nem tudok semmit tervezni. Nem tudom tanulni, amit akarok, nem tudok munkát keresni, nem tudok önfeledten örülni, egyszerűen azt érzem, hogy saját magam  kezdek belülről kifogyni, eltűnni. Minden és mindenki csak idegesít, irritál. Legfőképpen persze a saját gondolataim.

Hogy a picsába’ legyen jókedvem, ha reggel arra riadtam, hogy anya kiabál keservesen, és négykézláb találom a fürdőszobában?

Egyre mélyebbre süllyedek. Nem érdekel a világ, a politika, semmi sem érdekel. Nem motivál, hogy pénteken visszamegyek Bécsbe. Hiába olvasok valamit, nem érint meg. (Egyedül ez a Fliegauf-film volt, ami megmozgatott belülről.) Halálosan unom magamat, és szétfeszít a tehetetlenség érzése. Apám egyébként kb. ugyanilyen szinten van. Azt találtam ki, hogy ha visszajövök, elküldöm pár napra Stuttgartba a barátjához. Biztos jót tenne neki is kiszakadni.

És az anyám szájából még egyszer sem hallottam, hogy arról beszélne, hogy nem csak neki, de a családjának is nehéz lehet. Kontroll, kontroll, kontroll. Ha nincs kontroll, akkor az felbassza. Végülis erről szólt mindig is az élete. A kontroll biztonság, kapaszkodó.

Mikor lesz nekem munkám? Mikor mehetek el végre egy kurva tanfolyamra? Mikor nem tölti ki majd az életemet a betegség? Most már ott tartok, hogy a Másik Élet egyre inkább elképzelhetetlenebb és irrális. Tuti, hogy valamikor mostanában össze fogok omlani. Még tartom magam a szociális baszakodás miatt, de tudom jól, hogy ez sem vihető el a végtelenségig.

Úgy érzem itt magam, mint a világ végén, valami lakatlan szigeten. Beszűkültem, nincs tervem, nincs célom, szó szerint aktívan szenvedek, és mindenki egyre távolabb van tőlem. Belül meg szétfeszülök.

Más verzió volt, mint amit én ismertem, így épp húsz másodperc telt el, mire leesett, hogy mit is mutat nekem Attila. És a huszonegyedik másodpercben, leomlott az idő körülem, és visszaérkeztem tíz évvel ezelőttre, oda, a pécsi lakásba. Az orromban az ottani illatokkal, szememben az asztalterítő és a függöny képével, a pléd érintésével, amivel délutánonként takaróztam, és a szívemben-lelkemben az akkori érzetekkel. Akkori remények újra megelevenedtek, akkori vágyak kísértettek meg, még nem ismertem sok mindenkit, akik ma olyan közel állnak hozzám. Csak az lehettem újra, aki akkor voltam.

Attilának köszönhetem a rai zene iránti rajongásomat. Az unokatestvérem meg muszlim és már Mekkát is megjárta.

Sütöm a fasírtot, megy a rádió, és ilyenek: “szerelmi szentháromság” vagy “lírai lobogás”.

Az volt a nagyon nem mindegy, hogy beszálltam a kocsiba, becsatoltam magam, benyomtam a rádiót, két másodperc, és indult az Enigma-tól a Return to innocence. Tudtam, és tudom.