Most, hogy ilyen lázban ég az egész ország, és mindenki úgy várja ezt a 10-20 cm havat, mint a Földet megtámadó aszteroidát, én arra emlékezem vissza, hogy anya mennyire szerette a hóesést, a hó illatát, a fehér tájat. Mondta mindig: “hosszú foga nőtt a télnek” (=jégcsapok).

Ma épp betöltöttem a 29. terhességi hetet, azaz a 30.-ba lépek. Most már csak 10 hét és itt a gyerek. A tíz hét ugyanannyira hosszú, mint amennyire rövid. Sokat érzem, ahogy mocorog és már nagyon örülnék, ha meglenne a kiságya, pelenkázója, fürdőkádja is. Napról napra egyre nagyobb a hasam, most már tényleg olyan, mint egy hordó. Elvileg a gyermek most már kb. 35 cm hosszú és 1,2 kg. (!) A terhességgel most jól elvagyok, és a munkában azt érzem, h. nagyon élvezem, és miért nem lehet egyszerre dolgozni majd és gyereket nevelni? Az biztos, hogy nagyon fog hiányozni a munkám.

Életem második legnagyobb szerelméről nagyon rég hallottam, viszont hosszú idő után éjjel vele álmodtam. Jött felém és átölelt, összeölelkeztünk és az ölelése pont olyan volt, mint anno a színház előtt. Aztán láss csodát, mit látok? Felfedeztem ma egy ismerősömnél a facebook-on. Megnéztem a fotóját és még mindig olyan gyönyörűek a szemei, mindkettő egészen más, amit annyira szerettem benne:) Bejelöltem.

Nagyon, nagyon-nagyon rég írtam verset, és ez nem jó. Több okból kifolyólag sem, viszont egy nagyon erőteljes indikátor. Überleben.

Az valami földöntúli boldogság, mikor azt álmodom, hogy anyát látom, kezében a bébivel, és anya arca nagyon szép, a baba tökéletes, és anya azt mondja nekem, hogy most még ő vigyáz rá, aztán utána majd én, tehát velem van, és tudja, h. gyereket várok.

Már többedszerre álmodom ezt, és csoda-csodaszép ez.

Ilyen jókat, mélyeket sosem tudtam eleddig aludni:) Gondolom, a gyerek ilyenkor nő aktívan, én pedig belealszom a növesztésbe.

“A legszuperebb anya a nem túl boldogtalan, önazonos anya.” - ezt egy blogban olvastam mint komment és tényleg:)

Megvettük a babakocsit. A sztorit azért írom le, hogy meg legyen örökítve a gyermeknek. Szóval, kinéztem a neten egy fekete kombi/travelsystem babakocsit. Az üzlet a Nagykőrösi úton található. Szombaton fogtuk is magunkat és útra keltünk, csakhogy a Nagykőrösi úton kétszer indul a számozás és csak egy oldalon fut. Mire megtaláltuk az üzletet, A. már kurva ideges volt én pedig azért, mert ilyen esetekben szokta azt csinálni, h. csikorgó kerekekkel megfordul az úton és egyszerűen haza megyünk és lefújja az akciót.

Most nem fújta le. Legalábbis egyelőre. Az üzlet egy családi ház alja. Utálom az ilyen 100 m2-re 1000 m2-re való árukészletet felhalmozó bababoltokat. Lépni nem lehetett, zárás előtt fél órával voltunk ott, az üzlet tele balfasz terhes nőkkel és mégbalfaszabb férjeikkel. Szörnyű, hogy mi is a halmaz részét képezzük. Nagy nehezen megnézegettük a kocsikat, de amikor A. elkezdte feltenni a kérdéseit, h. valójában meddig is kell egy babakocsi? (”kell ez nekünk egyáltalán?”), ez itt a legdrágább babakocsi?, mi az a mózeskosár?, hogy vesszük meg? (mire én: fizetem a felét…), akkor erőst gyűlni kezdtek a könnyeim és hagytam volna a picsába az egészet, de akkor azt mondta, félhangosan, hogy “képes lennél normális hangon válaszolni?”, amitől már arra kellett gondolnom, h. én vagyok a Terminátor és nekem nincsenek könnyeim, különben tényleg elbőgöm magam.

Aztán kiderült, hogy nem lehet kártyával fizetni. Elmentünk 2 saroknyira, ahol az automatán nem tudtam pénzt levenni, mert kevés volt a napi limitem. A. pedig tettette a hülyét, h. az euros kártyájáról nem lehet levenni itt. Ezen basztam fel magam végérvényesen és megmondtam neki, h. mondja azt, h. nem akarja most megvenni, de hülyének ne nézzen, valamint, h. nem vagyok hajlandó visszamenni az üzletbe, húzzunk a halálba.

Így az egész napom el volt cseszve. Utána benéztünk az Ecseri piacra, ami érdekes és nagyon lepusztult volt,  és zárt, így abban maradtunk, h. másnap visszajövünk.

Másnap egy másik üzletben vettünk egy másik, sokkal jobb babakocsit, az ecserin meg egy halálosan jó esernyőtartót, de én akkor se tudom a lelkemből ezeket a szarságokat kitörölni. Pontosan ugyanúgy éreztem magamat akkor ott, mint régen, amikor nem volt állásom és egy másodrangú szar voltam, és azóta már azt gondolom - SAJNOS - hogy tényleg minden a pénzen múlik.

Ha lennének olvasóim, most megkérdezném őket, hogy ennyi csalódás és pofáraesés után mit tanácsolnak nekem: hogyan teremtsek közös háztartást a Bécsben élő férjemmel úgy, hogy őt a munkája Bécsbe, engem pedig a szívem és a bécsutálatom ide Budapestre köt.

2011 úgy indult, hogy kb. 2010. december 31-én 23:30 körül beesett Évi, és éjfélig még volt időnk, hogy feszített tempóban még berúgjunk, de min. jó úton legyünk affelé, hogy lemenjünk a garázsban zajló öcsémféle buliba, és csak az a zene szólhasson, amit mi beteszünk. Ki gondolta volna akkor, hogy az idei szilvesztert már terhesen unom végig? Én biztos nem…

Szóval, milyen is volt 2011 nekem? Kurz und gut: szar. Az év eleje azzal telt, hogy nagyon magamba voltam fordulva, egyrészt munkahelyi hercehurcák miatt, másrészt ez volt anyukám halálának első évfordulója. Az évforduló környékén nagyon kész voltam. A.-val is egy rakás szar volt a kapcsolatnak sem nevezhető viszonyunk, papíron házasságunk. Kövér voltaum és csúnya, és masszívan utáltam magam, sokat cigiztem és kóláztam és a titkos szerelmem több ezer kilométerre volt tőlem.

Aztán jött a húsvét és elmentünk Trieste-Velence-Padova-Rovinj-Porec-be, erre a kis hosszú hétvégére délre, ami jól is sikerült, de akkor is kövér voltam és A. pedig tudom, hogy ugyanezt gondolta. Az évek jöttek-mentek, véred kihulló harmatával irgalmazz nékünk Jézus herceg…Sehol se találtam a helyemet.

Aztán jött a május, a 2. anyák napja, anya nélkül. Ez sem volt könnyű, de elmúlt. És innentől kezdtek beindulni a hardcore események. A. csaja, aki 2×1 hetet töltött nála Bécsben, miközben én itthon halálmenetet hajtottam végre. Hol bőgtem, hol ittam, hol szimplán hisztériáztam és azt képzeltem, összedől a világ. És valójában össze is dőlt. Nyugtatón és altatón éltem és ma már csodálom, hogy be tudtam járni dolgozni. A poklokon mentem keresztül. Aztán az utolsó kollégám is felmondott és egyedül maradtam a cégnél. Ezt az időszakot azóta sem hevertem ki és elevenen él bennem minden.

Aztán augusztusban mégis elmentem A.-val a Balti-tengerhez, ha már egyszer kaptam a cégtől egy all inclusive tök jó nyaralást. És jó is volt, és lefogytam pikkpakk kb. 10 kilót, és azt éreztem, hogy még az is lehet, hogy újra élvezhetem az életet. Aztán a nyaralás után először negatív lett a terhesteszt, de csak nem akart megjönni és másodjára már pozitív lett. Éreztem én, de nagyon váratlanul ért. Szóval egy újabb éles helyzet. Az első három hónap kurvára megviselt, mind lelkileg, mind testileg.

Október végén elköltöztem a kis lakásomból, úgy, hogy mindenemet eladtam és be a másik lakásba. Az új lakás nagyon tündéri,  tiptop, de kb. egy gyémánt a szemétdomb tetején, amely szemétdomb esetemben Kispest és Pestszentlőrinc határa.

Lassacskán beleszoktam a terhességbe is. De a nyári időszak nem veszett ki belőlem, és nagyon rossz, hogy a valószínűleg egyetlen terhességemet ilyen lelkiállapotban élem végig. Próbálok meditációra járni, de a szívemben valami végérvényesen eltört, annak ellenére is, hogy A. kedves, aranyos, az újfent közös jövőnket tervezné. Én meg csak állok és félek.

Persze tanultam sokat is. A főnököm miatt rengeteget idegeskedtem, de mára sok minden megváltozott bennem vele kapcsolatban. Nagyon sok mindenben, amivel régen hadakoztam vele, most már teljesen igazat adok neki. Ehhez kellett pár tucat idióta munkavállaló, akikkel kapcsolatba kerültem. És igazából nagyon jó érezni, hogy teljes mellszélességgel ki tudok állni a cégért.

Aztán olvastam sokat is, nagyon jó könyveket, Ulickaját, Grecsókat, Heyerdahlt, és már nem is tudom, mi mindent. Elkezdtem spinningelni, amit imádok, és amit sajnos abba kellett hagyni a baba miatt.

Igazából nagyon zaklatott év volt, talán eddigi életem legzaklatottabbja. Néha pillanatokra voltam nagyon boldog, de sokkal inkább komor, szorongó voltam. Sajnos ez most sincs másképp. Továbbra sem tudom, lesz-e családom, tudok-e családot teremteni, tudom-e majd úgy nevelni a gyereket, ahogy mindig elképzeltem. Tudok-e egyáltalán szeretni vagy már csupa szorongás, félelem és bizalmatlanság vagyok már csak? Mert ez is 2011-hez tartozik: a pofáraesés, a csalódás, és a bizalmatlanság.

Sokkal kevesebbet találkoztam azokkal, akiket szeretek, nagyon zárkózott lettem. A munka halad, remélem, egyre jobban fog menni, már az öcsém is itt dolgozik és nagyon sokat segített nekem, amiért nagyon hálás vagyok neki. Sokkal többet idegeskedtem idióta embereken - ez egészen új az életemben. Mindent mellre szívok és személyes sértésnek veszek - ez lehet a hormonok miatt is, de sokkal inkább amiatt, hogy nagyon sértődékeny, türelmetlen, arrogáns és pofázós lettem. Fő célpontjaim az anyósom és Cs. barátnőm elnyomó pasija, akit ki nem állhatok.

Apám egyre jobban elhagyja magát és év végére összeszedett még egy cukorbetegséget is. A ház egyre lelakottabb és az a hiú ábránd, hogy a gyerekkel, míg kicsi, leköltözünk vidékre, egy csapásra szertefoszlott. Képtelen lennék vele és mellette élni, sajnos ez az igazság. Szóval nehéz volt. Remélem, a jövő év csupa boldogság lesz, és a gyermekágyi depressziót gyorsan túlélem, és le is tudok fogyni és hosszú forró nyár lesz (ez itt egy titkos üzenet).

Az év filmje: Womb (Anyaméh) Fliegauf Benedektől
Az év zenéje: Metróhuzat
Az év könyve: Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

A mai napig elevenen él bennem, amikor Péter átküldte a Metróhuzat c. számot, beharangozva úgy, hogy nekem ez a zene sorsfordító lesz. Azóta is felkavar és az orromban érzem az akkoriban használt parfümöm, tusfürdőm illatát. És a kisföldalattit, mert ez a zene nekem a Mexikói út, végállomás. Újra Zuglóban szeretnék lakni, rühellem Kispestet és a környékét, az ottani embereket, és magamat is, mert egyre fasisztábbnak érzem magam.

Hosszú idő után újra beszéltem vele ill. leginkább róla. Ma, harmadikán vettem észre, hogy szilveszterkor írt smst a világ másik végéről. Tíz percre rá már beszélgettünk is. Egészen más volt, nekem, érzetre. Talán túl fegyelmezettebb vagyok, vagy szimplán csak félek, hogy kismamaként bárki is feldúljon (saját magamon kívül), de egész jól viseltem. Lehetséges, hogy hamarosan személyesen is találkozunk és elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz viszontlátni. Persze a bogár beindult: szülés előtt már ne, mert túl bálna vagyok, de szülés után se, mert még mindig bálna vagyok. Mikor fogok helyrerázódni, szalonképes verzióra?

Aztán ma este hallottam egy riportot vele, amiben a magányról beszél. Nagyon szeretem a hangját.

Közben babaruhákat veszek a neten. A hasam ma hirtelen óriási lett, és valahogy nem is érzem jól magam, de szerintem azért, mert két napja A-val nagyon direkt beszélgetésünk volt, ami fél éjszakán keresztül tartott és leginkább kettőnk viszonya volt a topic.

A baba rendesen rugdos, ami változatlanul nagyon különös, szinte idegen, de egyben nagyon jó és semmihez sem hasonlítható érzés. A terhesség mint olyan nekem még mindig nem ez a madonna-állapot. Most már szinte biztos, hogy nem leszek egy elborult terhes kismama, és sose fogok olyanokat mondani, hogy életem végéig szeretnék terhes lenni. Arra koncentrálok inkább, hogy ne legyen semmi baj, szépen szülessen meg, és utána miénk a világ. De így terhesen? Csupa víz vagyok, nem tudok cipekedni, ha nem eszem két pofára a magnéziumot, húz a hasam, és olyankor félni kezdek, nem mehetek úszni és szaunázni,  egy csomó minden változatlanul hiányzik az életemből.

Amit a legjobban rühellek, az a rendszeres orvoshoz és vérvételre járás, a védőnők sovinizmusa, a tél, a szar ruhák, panaszkodjak még?:)