Az idei karácsony kevésbé volt elmélyült és komoly, mint a tavalyi. Ez volt a második karácsony, hogy anya nincs velünk.

23-át reggel fél hattól estig végigtakarítottuk öcsémmel. Estére konkrétan sírtam a fáradtságtól, de minden ablakot megpucoltam, függönyöket is kimostam, vasaltam, vissza, minden lebútorápolózva, stb. Katasztrofális állapotok voltak otthon és nem is tudom, hogy mi lesz, mert apám egy szemétdombot és kuplerájt csinál mindenből.

24-én reggeltől főztem, aztán csodaszép fa, karácsony. A fa körül nem énekeltük el anya énekét. Egyszerűen nem volt lelkierőm hozzá. Később mondtam anya húgának, hogy nem azért nem énekeltem, mert elfelejtettem, hanem mert nem éreztem hozzá erőt. Lassan kezdek a gyász olyan fázisába eljutni - sajnos vagy nem - hogy legszívesebben anya minden holmiját kidobálnám.

25-én kora reggeltől fél kettőig főztem a karácsonyi ebédet. Utána átmentem anya húgáékhoz, babaruhát válogatni. Előkerültek az én rugdalódzóim is.

26-án nem főztem, hanem egész nap olvastam, de a könyvről külön fogok írni. Ami a legtutibb, hogy a kicsi baba nagyon intenzíven elkezdett rugdalózni, de olyanokat, hogy feküdtem, és megijedtem, akkorákat rúgott!:) Nagyon különös, nagyon mély, megfoghatatlan érzés, de valami iszonyat jó. És ez ma is folytatódott, sőt, most is, ahogy írok, kaptam egy rúgást. Talán Cs. szomszédja, a bűbájos Anna néni töltött káposztája ért le a köldökzsinóron?:)

Szóval az idei karácsony a lelkiállapotomnak pont tökéletesen megfelelően felszínesbe hajló volt, de épp elég a zaklatottságból, nekem így volt jó.

Apám pedig külön fejezet. Egyszerre sajnálom mélyen és haragszom rá, amilyen és ahogy él. Tudom, hogy nagyon nehéz neki, és aggódom érte. Az “érted haragszom, nem ellened” tipikus esete.

Nagyon rugdalódzik a baba!:))

Mivel az a doki, akit szerettem volna, nem vállal el, felhívtam anya orvosát, hogy ajánljon nekem valakit itt Budapesten. Ahogy meghallottam a hangját, valósággá lettek újra azok az idők, amikor anya még élt. Alig bírtam sírás nélkül. Aztán miután letettük, bőgtem az irodában, mint egy kismajom, szerencsére már egyedül.

Akkor még jó ember voltam, akkor még minden egészen más volt, és mára mindaz elveszett. Ezt igazából nem tudom feldolgozni. Lehet, h. ez a téma itt már unalmas, de úgyse olvas senki, és ezt az egészet magamnak írom sowieso.

Nem találom a helyemet. Nem akarok haza költözni, mert ott mit dolgoznék? Ott nincsenek barátaim. Nem akarok Bécsbe költözni (ez 1000%), mert senkit sem ismerek és megutáltam egy életre.  Én nem akarok Bécsbe menni, A. nyilván nem akarna ide jönni. Hogy lesz ez? Még mindig ott tartunk, h. egyikünk sem akar semmit feladni a sajátjából. Már ott tartunk, hogy egyikünk sem akar semmit feladni a sajátjából.

Mióta szívinfarktust kapott, és ötször élesztették újra, most először találkoztam anya bátyjával. Én a teraszon csipkedtem a muskátlikat, mikor egy jellegzetes füttyszót hallottam. Azt hittem, jött valaki, de úgy tűnt, mégsem.

Aztán vagy majd’ fél óra múlva meghallottam a hangját, amint a szomszéd kutyájával beszélget lenn a kertben.

Az öcsémék felállították hátul a medencét. Benne víz, mellette napernyő, a tollasháló is kihúzva, végre használatban van a kert hátsó része is. Lementem.

Pisti ott ült a vízben, és bámult el a semmibe. - Na szia, te túlélő! Hogy vagy? - kérdeztem, de rögtön láttam, hogy nincs jó kedve. - Nem vagyok jól. Szúr megint a mellkasom és zsibbad a bal karom.

Locsolta magára a vizet, forgolódott a medencében. Aztán feltérdelt a közepén és csak nézett el, a kertszomszédok irányába. Lassan mosogatta a mellkasát. Én ültem a székben, nem szóltam, hanem őt figyeltem. Mint valami keresztelőmedencés jelenet. Felé nyújtottam a törölközőt.

Teljesen erősen éreztem körülötte a megváltozott atmoszférát. És tudtam, hogy mindjárt meg fogom kérdezni tőle, milyen élményei voltak, ha egyáltalán voltak, mikor meghalt.

Felmentünk a teraszra. Ketten voltunk, még nagyon meleg volt, a többiek odabenn hűsöltek. Örültem, mert így terveztem vele az első találkozást. Hogy nyugalomban, csakis kettesben beszélgetünk, és egészen máshogy, mint eddig.

- Na mesélj, milyen élményeid voltak. És mesélni kezdett. Nem írom ide le, mert túl intim, de nagyon mélységes, tiszta beszélgetés volt. Nem én beszélgettem a nagybátyámmal, hanem két halhatatlan lélek. Eddig sosem beszélgettem így vele, soha.

Sok mindent mondtam neki én is. Alig nézett a szemembe. Mindig el, a távolba, de tudtam, hogy issza a szavaimat. És tudom, hogy ezeket senkinek sem mesélte el.

-Nem vagy jobban? - kérdeztem. - Nem - felelte. - Elviszel az ügyeletre? Mégis jobb, ha nappal megyünk, mintha éjszaka történik valami.

Kaptam a ruhám, be a kocsiba, és mentünk. Bement, aztán engem is behívott az orvos. Elvitték mentővel, most benn van a kórházban, és remélem, hogy holnap reggel hazajön.

Mielőtt beszállt a mentőbe, megpusziltam, zavarban volt. Odaadta a szemüvegét és a lakáskulcsát, hogy hazafelé adjam be a családjának. - Délután grillezés, addig érj haza - mondtam neki, így búcsúztam el tőle.

Itthon, a szülői ház teraszán. Összegyűlve a teljes rokonság és a német barátaink. Nyár este, tömény jó levegő, békabrekegés, Kajti a lábaimnál. Aztán ahogy besötétedik, öcsémék feállítják a terasz közepére a vetítővásznat, jön a beamer, és kezdődik az össznépi képnézegetés, miközben beszélgetünk. Régi fényképek, főleg az unokaetstvéremék gyerekkorából, de hát annyira összefonódott mindig is az életünk, hogy persze mindannyiunkról vannak fotók. Balra a félhold, az enyhülő meleg, a csillagos ég, ez a közösség a teraszon.

Elnézem, milyen édes kis gyerekek voltak az unokatesómék. Figyelem, most először, a képek alapján, hogy milyenek voltak mint fiatal család. Ahogy jött a két gyerek egymás után. Az ünnepeket, ahogy mindig is megadtuk a módját. A születésnapok, torták, nyaralások, családi projektek. Nézem a képeket és őszintén azt érzem, olyan jó lenne, ha nekem is lehetne saját családom.

Aztán hajnalig beszélgetünk G-nal a konyhában. Fél éve nem láttuk egymást, és nagyon szeretem őt. Mindig is tudtam, hogy különleges képességekkel rendelkezik ez a nő. Aztán ahogy ebbe belerévedek, egyszercsak elkezd arról mesélni, hogy ne nézzem hülyének, de ő ki szokott menni a testéből, látja fölülről magát. Hatalmas pillanatok, és mindig is tudtam róla ezt. De ahogy elmeséli, az nagyon nagy élmény. Egyivásúak vagyunk valahol. Tudtam, tudtam.

Hajnalban, a hír, hogy anya bátyja szívinfarktust kapott. Ötször élesztették újra. Aztán beérni az irodába, ahol Péter azzal a hírrel fogad, hogy hajnalban meghalt a nagymamája. Nézni a Margitszigetet az üvegen keresztül. Nézni befelé. Az a legnehezebb.

De ami a legrosszabb, h. holnap lesz a születésnapja. Tudom, h. nem szereti a hajcihőt a születésnapja körül, meg nem is beszélünk. De gondolok rá, egész nap majd, és az anyukájára. Arra a kis lényre, aki akkor 16:15-kor a világra jött. Aki nem tudja, hogy szeretem, de attól én még úgy szeretem, mint emberek a sót.

Túl a szombat hajnalig tartó bulin, beszélgetésen Évivel, túl az esti halászleves szülinapozáson, már fenn a szobámban. A könyvet már tetettem, mert olvasni már nem tudok, de szeretnék még kicsit a sötétben, csak úgy lenni.

Hangosan brekegnek a békák, ciripelnek a tücskök, szólongatnak a madarak, villog az éjszaka, közeledik a vihar. Végre tavasz van, végre jöhetnek a gyors lefolyású, intenzív záporok. Fekszem a szoba mélyén, és végre, itthon meg tudom tenni, hogy nem gondolok semmire. És elalszom.

Nagy csattanásra ébredek. Elhallgattak a békák, a tücskök, a madarak, figyelik ők is, mi fog történni. Kajti az ágy lábánál nyüszög, felsegítem magam mellé. Kicsit fészkelődik, keresi a helyét, de hamar megtalálja. Feje a lábamon. A szobában hirtelen nappali fényesség, villámlik. És már esik is. Látom, Kajti is figyel. Ketten figyelünk az ágyban, miközben én arra gondolok, ne félj, kiskutyám, de azért mindketten izgalommal veszünk részt az égzengésben.

Percenként fehér fény, nemsokra rá reccs, közben végig csatornahangú éjszakai eső. Minden tökéletes, gondolat nincs, jól fekszem, jól esik Kajti súlya a lábamon. A friss levegő folyamatosan befelé törleszkedik. Mióta Budapesten élek, sokkal jobban értékelem az itthoni levegőt is. Mozdulnék, de inkább ne, csak, hogy ne zökkentsem ki a kiskutyát. Itt jó. Itt jó, a csendben, a régi házban, a kiszámíthatóságban, az éjszakai békében, a legaranyosabb és legokosabb hunddal egy ágyban, az anyám megnyugtató hamvaival egy szinttel lejjebb, a töpörödött apámmal a teraszon, a rokonsággal az utcában, ahova bármikor visszatérhetek. Ahova nem kell beilleszkedni, ahol én is az egész része vagyok, kitörölhetetlenül, megmásíthatatlanul, mindörökre. 

Azt hiszem, dél körül valami kegyetlen aszpektusom lehetett, mert eléggé a mélyére néztem a dolgoknak. Aztán délután Csillánál, miközben a magánnyugdíjas papírjai után kutattunk, találtam egy könyvet az egyik dobozában, ami a gyászmunkáról szól. Eddig semmi ilyet nem olvastam. Még régen, nagyon régen, mikor meghalt Polcz Alaine, akkoriban kihoztam pár könyvét a könyvtárból, de valahogy nem kötött le.

Átnéztem a könyv tartalomjegyzékét, és mérlegeltem kicsit magamban. Végül elkértem Csillától. A metrón hazafelé beleolvastam, de kicsit úgy, mint (ide egy hasonlat kellene, mondjuk vámpír-napfény, vámpír-szenteltvíz stb.), hogy hát óvatosan.

Szóval én igazán még nem is gyászoltam az anyukámat. És a téma eléggé aktuális, mert ha belegondolok, napokon belül egy éve lesz, hogy meghalt.

Elgondolkodtam ma a metrón azon is, hogy én ettől ennyire félek, hogy teljesen elszigetelődöm a fájdalomtól? És csak az fáj/frusztrál, hogy tudat alatt tudom, hogy foglalkoznom kellene az üggyel, belemenni, átélni, nem pedig hárítani?

Például érdekes, hogy nem hiányzik anyukám. Mert nem merem őt felidézni. A lényét, a mosolyát, a humorát, a szigorát. Hiányozna ő, ezért is nem szeretek hazajárni. Az érkezés előtt kb. 60 km-rel teljesen intenzíven kezdek szorongani, könny szökik a szemembe, jönnek a régi képek. Aztán belépek a házba, akkor is nagyon erős. Aztán jön negyed óra, amikor nem beszélek senkivel, csak vagyok a házban, és tudatosan bekeményítek, és akkor elmúlik, és otthonosan mozgok. Aztán abban a szobában szoktam otthon aludni, ha A. is velem van, amelyik nagyon régen anya hálója volt. Itt vannak anya ruhái, ugyanúgy, nem volt még energiám elpakolni. Ha a ruháira nézek, akkor sem érzek semmit, mert annyira megtanultam nem-érezni. “Ezek csak ruhák.”

Szóval ezeken gondolkodtam, aztán elolvastam a búcsúztató szövegét, amit anyukám búcsúztatóján mondtam. Azt sem érzem. Csak azok az érzések jönnek vissza, amit ott akkor megengedtem magamnak. Ki kell állni, el kell tudni modani. Az emberek senkik. Megígértem az anyámnak, hogy én búcsúztatom. Megfogadtam magamnak, hogy erős leszek, és én búcsúztatom őt, és ez sokkal fontosabb, mint, hogy esetleg én összeomlanék.

És kiálltam, és az emberek senkik voltak. És nem vétettem a szövegben. Nem csuklott el a hangom. Olyan voltam, mint egy kőszikla. Pedig féltem nagyon. Reszkettem. De addigra már nagyon megtanultam, hogy adott krízispillanatban hogyan kell fókuszálnom, és összeszedni magamat. Az egész búcsúztatón talán egyszer jött ki a könnyem. Leginkább a végén, mikor megláttam az én nagy apukámat a hosszú fekete szövetkabátban, elárvultan, meghajlottan, amint a bátyja részvétnyilvánítását fogadja.

Az anyukám hamvait tartalmazó urna sem rendített meg. Semmi mást nem éreztem, mint a töpörödöttséget. Inkább megejtő volt, hogy anyukám “földi maradványai” ilyen kis izében elférnek (a daganatos betegek nehezebben égnek el - ezt a neten olvastam, mert megőrültem a hamvasztás gondolatától, vagyis attól, h. hogyan öltöztették fel az anyámat? hullamerevség? vagy csak rá terítették a ruháit?).

Az megviselt, mikor mentem intézni a temetést, és emlékoklevelet kaptam a hamvasztásról. Beleírták, h. az anyámat egy szerdai napon, 11:25-kor hamvasztották el. Beültem a kocsiba, magam elé vettem az oklevelet, és csak néztem, hogy 11:25, és próbáltam elképzelni, hogy az én gyönyörű anyám pihés hajába hogyan kapott bele a tűz, hogyan olvadt le a húsa, hogyan vált enyészetté a csókos szája, és, hogy a combjai, amik nem voltak narancsbőrösek…ez borzasztó. Aztán gyorsan eltettem a papírt, mert sietni kellett haza, a sütőben sült a pogácsa, kellett a rokonoknak, akik ellepik majd a házat, és kizabálják magukból a zavarukat, és, hogy valójában lófaszt nem éreznek, de illendő két zserbó és egy fasírt között az elhalt családtag felett keseregni.

Hogy mi hatott még meg? Az anyukám búcsúlevele. A kézírása. A kézírás elevensége. Minden kézírás életenergia. Ott van a kacskaringók közt a tollat tartó egész habitusa, lénye, életereje, eleven izmai, amivel mozgatja a tollat, amivel leírja eleven elméje eleven gondolatait. A kézírása meghatott. Ha elolvasom a levelét, abba bele tud sajdulni a szívem. És a szövegbe is. Emlékszem, amikor írta. Nem mutatta meg, nem is mondta, de tudtam, hogy a búcsúlevelét írta. Kivett a kézzel-lábbal festős csomagból, amit minden évben kifizetett, egy fehér borítékot, és ráírta: “Családomnak”, és azt mondta: “Kislányom, ezt akkor olvassátok el, mikor már meghaltam.” Elolvastam. Egyszerű levél, mindenféle manírtól és érzelgősségtől mentes, egészen olyan, mint amilyen az anyukám volt. És ezt is annyira csodálom benne, hogy nem csúszott bele valami nagy dramatizálásba, nem szórta tele életbölcsességekkel. Úgy zárta: “Csók a családnak.” - ez volt a szavajárása.

Lassan rájövök, hogy még csak most kezdem gyászolni az anyukámat, és hogy mennyire félek az ezzel járó fájdalomtól. Csak már annyira kezdek kiégni, hogy lassan megadom magam a gyásznak.

48 éves volt, mikor megbetegedett és 52 éves volt, mikor meghalt. Annyira keveset élt.

Ezt a zenét hallgatta sokszor.

Nem voltam itthon, régóta. De mikor megáll a busz, és a butító hőségben hazafelé gyaloglok, elfut a sok régi emlék. Az egész gyerekkorom kocog mellettem a gazos kis ösvényen, van, vagy negyven fok, ég a bőröm a dunántúli nap alatt. Aztán befordulok az utcába. Kell jó ötven méter, hogy élesen lássam a házat. Sugárzik. Anyukám tölti ki szívemet-lelkemet. Ott az erkély, a virágok, a tekeredő kis járda, hátra az udvarba. Minden ugyanúgy, és egészen máshogy.

Arra gondolok: anyukám itt van. Ő ITT van jelen. Itt ragadt - ha azért, mert ő teremtett meg itt mindent, hát azért - itt is lesz örökre, az emléke, a valósága, a keze, munkája nyoma.

Bejövök az előszobán keresztül, és mintha valami mágneses térbe lépnék: megelevenedik keserű és édes emlék. A mellkasomban hála a teljes gyerekkorom iránt. Anya egy kis óvó szellemmé nemesedett a hónapok során a falak közt. Vele él apukám, többnyire egyedül. Öcsém is, én is, messze. Ő itt maradt, és anyukám, mint valami hűséges angyal, itt tölti mellette, más dimenzióból a napjait. Apukám is megszelídült, talán épp ezért, mert ő a gyászban él, intenzíven, láthatatlan társával. Neki takarít, neki rendezi a házat, neki locsolja a virágokat, én tudom, pedig nem mondja. És anyukám, a gyermeki kis angyal pedig szó nélkül, de figyel, itt van.

Este halászlevet főzött apa, összeült a család. De anya minden mondatban felbukkan. Nem kesergünk rajta, hanem a szeretet miatt, a régi emlékek szitázzák ide közénk az asztal köré.

Olyan jó itthon lenni. Ahol csönd van, és nem zörög erőszakosan a villamos. Ahol tiszta a levegő, és béke üli meg az udvart, a térséget. Látom, apukám máshol jár, minden gondolata félig anyukám tenyerében. Az ő kristálytiszta jelenlétét úgy őrzi, mint valami hű lovag. Mi, többiek, hűtlenek vagyunk, éljük a saját életeinket, máshol, külön, de apukám, ő itt strázsál anyukámmal.

Nem engedem, hogy fájjon, mert leteperne, inkább csak figyelek, és vasárnap újra útra kelek innen. Nem engedem, hogy fájjon, pedig a hiány itt ólálkodik körülöttem. Hova mehetnék, hogy megengedhessem, hogy sírjak, hogy fájjon, hogy kipergessem magamból azt, ami sose jön már vissza, az anyám sima arcának érzése, ha megpuszilom, az ételei íze, a vonásai, a gondolatai szavaiban, a csinossága a szemem csodálatában, a szépen ívelt szemöldök, a csókos, dús szája? A humora. Még mindig csak azt látom, ha rá gondolok, hogy elsüvített a testéből, és kong az a test, az ezüst fülbevaló céltalanul függeszkedik egészen a nyakáig, majd ki kell venni, én nem merem, apától kapta karácsonyra, akkor még sütött-főzött, a ruhái ugyanúgy a szomszéd szobában, rajta még az illata, a kórházi táska ugyanúgy bepakolva, mennyi minden történt azóta is, de nekem már sose lesz anyukám.

Kajti puszta jelenléte már egy olyan energiabomba nekem, hogy teljesen kifáradtam. A kis okosság ma megérkezett apukámmal, és annyira ügyes, hogy simán végigfeküdte az utat a kocsi hátsóülésén, négy órán keresztül. Nagyon jó, hogy most is itt horkol a lábaimnál. És apával este dvd-ztünk, és jahj, olyan jó volt, ahogy ott feküdt a kanapén, a nyakában Kajti, én mellettük….

Apa holnap megy is vissza, Pesten felveszi öcséméket, aztán Kajti marad, mert apa jövö héten Stuttgartba megy ismerösökhöz. Remélem, jót fog tenni neki. Sírdogáltunk együtt, és nagyon-nagyon nehéz neki otthon, egyedül.

És az orromba égett az öblítö illata, ami szállt, körbelengte anya ágyát mindig, és most ezt az öblítöt megéreztem apa ruháin, és hát…nagyon vegyes, mert jó is, ez az OTTHON illata, de a fájdalmas emlékeké is.

Remélem, sokat jön apa hozzánk, több napra is, mondta is, hogy tervezi, szépen bepattannak Kajtival a kocsiba, és itt is vannak, szobája van, wifi-je lesz, és fözöm neki a jó kis otthoni ízeket.

Ma nem voltak anyának olyan görcsei, mint tegnap. Néha tekert-tekert, de messze nem olyan volt, mint tegnap. Gyenge, nehezen kászálódik ki a fürdőszobába. Itt volt ma a háziorvosa is, aki nagyon kedves volt. Megtapogatta a hasát, de puha, szemei is tiszták voltak. Ez azért volt fontos, mert a vizelet rozsdás színű tegnap éjszaka óta, és valószínű, hogy epefesték került bele. Széklet sajnos nincs, és ez probléma.

Apa sokat sír.

Aztán átugrottam a háziorvoshoz, mert adott neki egy morfintapaszt, a leggyengébbet, 0,25-öst. Ez a tapasz három napon keresztül van anyára ragasztva, és folyamatosan oldódik ki. Nem sok hatása volt, sőt, ha őszinte akarok lenni, semmi. Először ódzkodtam is tőle, hisz anyának nincsenek olyan fájdalmai, mint anno mamának voltak és morfiumot kapott, és úgy is voltam, hogy ha kibírja Nos-Pa fortékkal, akkor nem kell feleslegesen elkezdeni a tapaszt, de aztán ő maga végül úgy döntött este, hogy tegyem fel neki, hátha segít az ellazulásban, elalvásban is. A tapasz mellett azért bevette a két altatót+xanaxot. Nem jó, hogy egyáltalán nem tud enni, semmit sem kíván, és szedi közben a gyógyszereket. A gyógynövényes akármiket, a Culevitet ma be sem szedte.

Estére valahogy a gyomrában felgyülemlik az egész nap elfogyasztott folyadék, és iszonyatosan feszíti a hasát, ami ugye sérves is, és így a folyadéktól úgy kidudorodik a gyomorszájnál, mint egy csecsemőfej. Ilyenkor jön a hányás, de legalább megszabadul tőle. Nagyon fullad is, azt hiszem, ez a tüdőben lévő víztől van. Szedi erre a vízhajtó tablettákat, de az meg jól legyengíti (ezért is mozog nehezen).

Unokahúgom jár templomba és közelebbi viszonyban van a pappal, mint én, ezért anya őt kérte meg, hogy szóljon neki, hogy jöjjön el hozzá valamikor jövő héten. Én ettől nem rettentem meg, ez nem azt jelenti, hogy meghal, hanem anya ezt az egészet (is) teljesen tiszta tudattal szeretné letudni. Volt ilyen már több, mint fél éve is, mikor egy kemótól iszonyatos állapotba került.

Beszélgettem kicsit anya húgával, a keresztanyámmal. Úgy lopjuk az időt, mert azt se szeretném, ha anya azt hinné, a háta mögött sutyorgunk. Azt mondta keresztanyám, apámat félti igazán, hogy ha meghal anya, akkor ő ezt nem fogja tudni feldolgozni, és meghal ő is. Ettől én is félek. Apa tutira nem választana másik nőt, nagyon nem az a fajta, és míg mondjuk a nagyapámnak mama után lett élettársa, és aktívan éltek, addig apám az a fajta, aki magába roskad, és kettőt se szól, és csak belül emészti magát, de nagyon.

Aztán ugye ott van az öcsém is. Ő is ki van bukva, abban biztos vagyok. Így vizsgázni…és egyáltalán. Ő úgy nőtt fel, hogy anya már beteg volt, és csak ezt látta folyamatosan. Nagyon rossz erre gondolnom.

Magamról. Én úgy kezelem ezt az állapotot, hogy megpróbálok a Jelenben maradni. Nem gondolok arra, hogy mi volt a mamánál. Nem gondolok arra, mik lehetnek majd anyával. Nem gondolok se hátra, vissza, sem pedig előre. Itt és Most van. Azzal a feladattal foglalkozom, amit éppen csinálok. Azt oldom meg, ami közvetlenül előttem áll. Nem sírok. Akkor sírnék, ha előre vagy hátra gondolnék. Tegnap este feljöttem a gép elé, hallgattam egy pár zenét, és persze sírtam is. Nem pityergés volt, hanem fájdalmas, szaggató sírás. És annyira nem is könnyebbültem meg tőle. Nem tudom, a családom többi tagja mit gondolhat rólam, talán, hogy kicsit érzéketlen vagyok, habár ismernek ők engem teljesen, és inkább azt, hogy erős vagyok.

Lehet edzeni a gyászra, de ha most így blogírás közben belegondolok, szerintem hülyeség. Az egész élet egy edzés, és ha alapból jó állapotban vagyok, akkor az egyes állapotokat is a helyükön tudom kezelni. Persze most nekem speciális a helyzetem: egyrészt ugye mamával már végigéltem egy ilyen szituációt, másrészt az anyám lassan négy éve beteg, és sok hullámvölgyön van túl, és vele együtt én is. Edzettek a félelmeim, a szorongásaim, de velük együtt a hitem és a kitartásom is. Így talán “könnyebb”. És úgy, ha az ember részeire bontja az eseményeket, mert úgy könnyebb őket konfrontálni. Tehát: gyász akkor van, amikor valaki, akit szeretünk, meghalt, mi pedig itt maradtunk - nélküle. Az én anyám viszont él, tehát nem fogom életében elgyászolni. Nem engedek a félelmeimnek, a gyötrő emlékeknek, amik bekapcsolhatják bennem az idő előtti gyászolást.

Az én dolgom MOST, a Jelenben nem a sírás, nem a gyász, hanem ennek az állapotnak a lehető leghatékonyabb kezelése, megtöltve annyi szeretettel és odaadással, amire csak képes vagyok. Nem süppedek bele sajnálkozásba, mert akkor nem tudom hatékonyan végezni a feladatomat, de amennyire csak tudok, együttérzek az anyukámmal és segítem fizikailag, lelkileg és szellemileg.

Mindannyian, akik olvastok, kérlek titeket, hogy képzeljétek el őt fájdalmak nélkül, képesen arra, hogy pihenni tud.