Nem tudom, mi van apával, de nagyon rosszul van hajnal óta. Nagyon görcsöl a hasa, gyakorlatilag egész nap alszik, és eddig két cigit szívott el (ő, aki folyamatosan cigizik egyébként). Anyukám jól van, annyira igyekszik, együtt takarítottunk, pörög, de ott ült apa mellett, és annyira, jaj, szóval elsírta magát, hogy ő annyira aggódik apámért, és miért nem hajlandó orvoshoz menni, és hogy van, és olyan, mint egy aggódó kislány.

Reggel átmentünk Sopronba, hogy onnan induljak haza. Aztán kiderült, hogy aznap épp nem közlekedik a győri 11-es busz, így eléggé idegbajos lettem, végül úgy oldódott meg az egész, hogy A. elvitt Sárvárra, oda pedig eljött értem apa.

A.-val Sárváron lődörögtünk, ettem fagyit, ő pedig kókuszgolyót, aztán A. haza, én pedig várakoztam apára, aki meg is érkezett. Míg vártam, figyeltem az embereket a Fagylaltkertben. Ahogy jön egy terebélyes, 50-60-as asszonyság, és a bicikli hátsóüléséről lekapja fél karral az unokalányt. Az olyan érdekes volt. Egyből a karjaimban éreztem én is a mozdulatot, ahogy engem, régen, kislányként emeltek le az ülésről, és aztán ahogy én az öcsémet. Aztán a fagyizók sütizők ebben a békebeli cukrászdában, ahol nem flancos műsütik voltak, hanem mintha csak egy háziasszony készítette volna őket. Jöttek a vakációzók, akik fürdőznek a termálfürdőben, és most pedig uzsonnáznak. Olyan békés, kiszámítható, ártalmatlan délutáni hangulat volt a Városháza előtti téren. Olvastam közben az újságot, néha megnyaldosott a szökőkút vízpermete, megborzongtam, felnéztem a felhősödő égre, és arra gondoltam: én dél felé haladok, ott verőfény vár.

Aztán egyszercsak ott volt apa az utca túloldalán és indultunk hazafelé, mert várt a családi banzáj, bográcsozás, rétesezés, aztán majd kedd-szerda megint kemó. De ennyire nem szaladnék előre.

Sok-sok boldog, kikerekedett pillanatom volt útközben. Látni a Balatont, Badacsonyt, a Kőröshegyi-völgyhidat. Árválkodó csodaszép napraforgót az útszélen, dombos, lágy vidékeken autózni, közben beszélgetni (kicsit megint apám kicsilánya lettem), letérni az autópályáról, hogy néptelen, tüneményes falvakon hajtsunk keresztül, ahol még virágzanak azok a tipikus, régi időket idéző igazi virágoskertek.

Bekocsizni Bálványosra, a kis zsákfaluba, ahol, amint véget ér az út, kis fogatos, víg kedélyű lakó igazít minket útba Tab felé. Nézni azt a nyugodt süppedtséget, ahogy ebben a szerpentines (bizony! a faluban szerpentin van!) falucskában élnek szombat délután az emberek (és a történelem hülyegyerekként ténfereg az utcákon).

Megállni gyorsan az útszélén, kiszaladni a porba, hogy lefotózzam a Kőröshegyi-völgyhidat, rácsodálkozni a hídtól nem messze vágtázó lovakra, szívni magamba a balatoni dombok dorombolását, áthajtani Tengődön, meglesni Ági vállig érő, gazos házát, ami mégiscsak sok bulit idéz fel bennem, míg végül hazaérkezünk, ahol a teraszon az egész népes família már eszi a gulyást, tolja befelé a mákos-szilvás rétest, Kajti levakarhatatlan, én nagyon fáradt, de minden jó.

U.i.: És akkor rákeresek Bálványosra, és ezt találom: “Véget ért Bálványoson a 2008-as falunap. Elkelt a tombolán a rengeteg ajándék, köztük két malac és egy pónicsikó.” Hát nem tök jó?:)

Erdőkkel körülvett dombok között bújik meg a 600 főt számláló aprófalu a Balatontól 15 km-re. A Kaposvárt Szántóddal összekötő közútról 10 km-re a Balaton előtt Kőröshegynél kell elágazni Bálványos felé. A településen 629 fő él. Érdemes egy kis időt szakítani és letérni Bálványos felé, hogy megérezzük a múlt század hangulatát, melyet a szép tornácos házak és a két templom idéz fel. (forrás: balvanyos.blog.hu)

Azt hiszem, végre, több viharos korszak után végérvényesen, megbékélve, egymást szeretve visszataláltak egymáshoz. Olyan béke és összhang van köztük, mint amit eddig csak elvétve figyelhettem meg. Anyám megbékélt apám hibáival, apám pedig valamikor mostanában szeretettel beláthatta, hogy ők nagyon egymás társai. Olyan apróságokból látom, mint, hogy segítsége nem pillanatnyi felívelés, mert épp anya rosszabbul van. Vasal, segít, együttműködik. Neki ez nagy feladat, nagy kihívás, és nagyon jól veszi. Plus volt egy ügy, amibe nagyon nem akartam belefolyni és ideges is voltam, mert gondoltam, hogy bele akar majd vonni, de egyszercsak megtudtam, hogy egyedül lerendezte, nagy konfrontációval. Büszke vagyok rájuk. És nagyon szeretem őket.

Miután hazaértem a piacról, anya és apa ültek a teraszon, és nem én, hanem ők kezdtek bele a témába, hogy nyugodtan menjek, és ne feszítsem túl magam, és egyáltalán, ők átérzik a szitumat, és egész délelőtt erről beszélgettek. Nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk! És nagyon megkönnyebbültem.