Apa ma hatvankét éves. Hétvégén otthon voltunk. Szombaton halászlé és ünneplés. A teraszon trécseltünk, és kollektíve vízipipáztunk, titkon, és miközben szivárogni kezdtek az öcsém barátai, apukámat figyeltem. Sokszor elkaptam, amint valahol egészen máshol jár. Nem tudom, mi mindenen merenghetett el, de azt érzékeltem, hogy lelki szemeivel régmúlt dolgokat scannel. Én is elgondolkodtam, hogy milyen lehet neki az ő születésnapja. Gyökerei illetve a felmenői már mind kivonultak a világból: nem él se apja, se anyja, se nagyszülei, ő a rangidős a családban. Ő már senkinek sem a gyereke. A testvéreivel nem tartja nagyon rég a kapcsolatot. A legközelebbi “rokona” anyukám volt, de már ő sincs itt. Vagyunk neki mi, a gyerekei, anyukám testvérei és azok gyerekei. És ült ott az apám az asztalfőn és gyerekebb volt bármelyik gyereknél.

Szerintem van a születésnapokban (ha épp nem ez a leglényegesebb bennük) egy jó adag ártatlanság-, és újrakezdésfaktor. Hogy minden születésnap egy új lehetőség a megtisztulásra, megszületésre, újjászületésre, és ehhez annyira kellenének a szülők, nagyszülők, akik minket mint új jövevényeket ünnepelnek. Mert a családunk, azok, akik szeretnek emelnek fel minket ezen a napon. És ahogy ezen elmerengtem, azon agyaltam, vajon az én apukámat ki emeli fel? Ki tartja a felszínen? Senki. A gyermekei élnék a saját életüket, ő pedig igyekezne fenntartani azt a régi állapotot, amikor még anyukámmal dupla bástya voltak, kősziklák, toronyőrök, ikertornyok h úgy tetszik. De ma? Egyedül védeni a várat már nagyon nem mókás.

Aztán mikor oszlani kezdett a társaság, pakolni kezdte apa azt asztalt. Tányérokat, poharakat. Szalvétákat gyűrt össze, eltette a halászlé maradékát. Régen ilyet sose csinált. Régen trónolt a széken, anyukám pedig pakolt. Most ő pakol. Nincs, aki elpakoljon utána/helyette.

Szóval ki ünnepli a szüleinket? Ki emeli meg őket? Ki néz rájuk legalább a születésnapjukon gyerekként? Csillog-e a szemük, vagy nekik a hatvan valahányadik már nem nagy kunszt? Kiveszett-e belőlük a csodavárás? Milyen lehetett ő csecsemőként, kisgyerekként? Ha most látnám őt, kicsi gyerekként mondjuk egy babakocsiban, hogyan tudnám belé képzelni azt az életet, amit immár maga mögött tud?

Tegnap este sörözés közben apukámmal olyat játszottunk, hogy meg kellett mondania egyes országok fővárosait. Gyakorlatilag nem tudtam fogást találni rajta. Ilyenkor mindketten nagyon pezsgünk, és ha úgy adódik, kommentárokat is fűz az egyes városokhoz. Equador-ral indítottam, és rögtön rávágta, hogy Quito:) Aztán megbeszéltük, hogy a Holdnak miért mindig csak az egyik oldalát láthatjuk, és, hogy mi történik majd akkor, amikor a Földön megtörténik a póluscsere, valamint részletes beszámolót hallgathattunk meg arról, hogy 1980-ban Kanadában micsoda kitörése volt a St. Helen-nek, és, hogy Truman-nak is ott volt háza és ő maga is ott halt meg, valamint, hogy “brit tudósok” megállapították, hogy mennyire jót tett a tatárjárás a Föld klímájának, és ma is valami ilyesmi lenne szükséges, mivel túl sokan vagyunk, túl sok szén-dioxidot bocsátunk ki, valamint, hogy a Holdon hogyan kellene légkört teremteni, azaz befásítani az egészet, és, hogy Északi-sark nincs is valójában, és, még a Kon Tiki expedíciót is tudta, de még arról is szó volt, hogy 10ezer méter mélyen is élnek halak, és ki kellett számolni, hogy ezek a lények hány atmoszférát bírnak ki, és mi történne velük, ha felúsznának a felszínre:)

Nem voltam itthon, régóta. De mikor megáll a busz, és a butító hőségben hazafelé gyaloglok, elfut a sok régi emlék. Az egész gyerekkorom kocog mellettem a gazos kis ösvényen, van, vagy negyven fok, ég a bőröm a dunántúli nap alatt. Aztán befordulok az utcába. Kell jó ötven méter, hogy élesen lássam a házat. Sugárzik. Anyukám tölti ki szívemet-lelkemet. Ott az erkély, a virágok, a tekeredő kis járda, hátra az udvarba. Minden ugyanúgy, és egészen máshogy.

Arra gondolok: anyukám itt van. Ő ITT van jelen. Itt ragadt - ha azért, mert ő teremtett meg itt mindent, hát azért - itt is lesz örökre, az emléke, a valósága, a keze, munkája nyoma.

Bejövök az előszobán keresztül, és mintha valami mágneses térbe lépnék: megelevenedik keserű és édes emlék. A mellkasomban hála a teljes gyerekkorom iránt. Anya egy kis óvó szellemmé nemesedett a hónapok során a falak közt. Vele él apukám, többnyire egyedül. Öcsém is, én is, messze. Ő itt maradt, és anyukám, mint valami hűséges angyal, itt tölti mellette, más dimenzióból a napjait. Apukám is megszelídült, talán épp ezért, mert ő a gyászban él, intenzíven, láthatatlan társával. Neki takarít, neki rendezi a házat, neki locsolja a virágokat, én tudom, pedig nem mondja. És anyukám, a gyermeki kis angyal pedig szó nélkül, de figyel, itt van.

Este halászlevet főzött apa, összeült a család. De anya minden mondatban felbukkan. Nem kesergünk rajta, hanem a szeretet miatt, a régi emlékek szitázzák ide közénk az asztal köré.

Olyan jó itthon lenni. Ahol csönd van, és nem zörög erőszakosan a villamos. Ahol tiszta a levegő, és béke üli meg az udvart, a térséget. Látom, apukám máshol jár, minden gondolata félig anyukám tenyerében. Az ő kristálytiszta jelenlétét úgy őrzi, mint valami hű lovag. Mi, többiek, hűtlenek vagyunk, éljük a saját életeinket, máshol, külön, de apukám, ő itt strázsál anyukámmal.

Nem engedem, hogy fájjon, mert leteperne, inkább csak figyelek, és vasárnap újra útra kelek innen. Nem engedem, hogy fájjon, pedig a hiány itt ólálkodik körülöttem. Hova mehetnék, hogy megengedhessem, hogy sírjak, hogy fájjon, hogy kipergessem magamból azt, ami sose jön már vissza, az anyám sima arcának érzése, ha megpuszilom, az ételei íze, a vonásai, a gondolatai szavaiban, a csinossága a szemem csodálatában, a szépen ívelt szemöldök, a csókos, dús szája? A humora. Még mindig csak azt látom, ha rá gondolok, hogy elsüvített a testéből, és kong az a test, az ezüst fülbevaló céltalanul függeszkedik egészen a nyakáig, majd ki kell venni, én nem merem, apától kapta karácsonyra, akkor még sütött-főzött, a ruhái ugyanúgy a szomszéd szobában, rajta még az illata, a kórházi táska ugyanúgy bepakolva, mennyi minden történt azóta is, de nekem már sose lesz anyukám.

Kajti puszta jelenléte már egy olyan energiabomba nekem, hogy teljesen kifáradtam. A kis okosság ma megérkezett apukámmal, és annyira ügyes, hogy simán végigfeküdte az utat a kocsi hátsóülésén, négy órán keresztül. Nagyon jó, hogy most is itt horkol a lábaimnál. És apával este dvd-ztünk, és jahj, olyan jó volt, ahogy ott feküdt a kanapén, a nyakában Kajti, én mellettük….

Apa holnap megy is vissza, Pesten felveszi öcséméket, aztán Kajti marad, mert apa jövö héten Stuttgartba megy ismerösökhöz. Remélem, jót fog tenni neki. Sírdogáltunk együtt, és nagyon-nagyon nehéz neki otthon, egyedül.

És az orromba égett az öblítö illata, ami szállt, körbelengte anya ágyát mindig, és most ezt az öblítöt megéreztem apa ruháin, és hát…nagyon vegyes, mert jó is, ez az OTTHON illata, de a fájdalmas emlékeké is.

Remélem, sokat jön apa hozzánk, több napra is, mondta is, hogy tervezi, szépen bepattannak Kajtival a kocsiba, és itt is vannak, szobája van, wifi-je lesz, és fözöm neki a jó kis otthoni ízeket.

Feldíszítettük a teljes lakást karácsonyra, és a házon kívül is égtek ma este már a fények. És ez olyan jó…és az, hogy mindenki csinált valamit, apa, anya, öcsém, Anita, és én is. Kajti nyakába öcsém csengőt kötött, és nagyon édi volt, ahogy járkált és csilingelt:) De a legjobb az, ahogy lopva anyát figyelem, hogy csillog a szeme, és tetterős, rendezkedős-dirigálós, és mindeközben önmagán nevet:)

(Később a garázsban, a szőnyegen ülve Anitával kreatívkodtunk: ő készített nekem Bécsbe egy csodaszép adventi koszorút az étkezőasztalomra, én pedig alkottam egy nagyon-angyalt, akinek a drótszárnyain fenn akadt két csillag, miközben a kezeim közt született az égből. A fotó pocsék, de azért megmutatom.)

Ma tizenegytől ismét nyüzsgött a ház: itt volt mindenki, főzte apa a halat, beszélgettünk egészen délután négyig a teraszon, keresztanyám a hintaágyban szundított, a szupercsajok (öcsém barátnője és unokahúgom) napoztak, és minden teljesen kerek-egész volt.

Most ünnepeltük a születésnapomat: és valami olyan csodálatos kőből faragott, cirkalmas, barokkos, ősi leletnek is beillő, vidám arcú békegalambot, és egy a keresztanyám szaporította extra kaktuszféleséget kaptam, hogy folyamatosan az elvarázsolódottság állapotában voltam. Imádom a családomat!

Tegnap délután volt idén először őszszaga mindennek. És már este nyolckor sötét van.

Azt úgy szeretem, mikor este kilenckor kitalálom, hogy mégiscsak kell nekem ide a lányos szobámba egy tévé, és öcsém és apám együtt kezdenek el szerelni, és zsinór, antenna, és mindkettő annyira műszaki, engem meg beletesznek ilyen teljesen béna életképtelen-ügyetlen szerepbe, de nem bánom, mert épp múltkor gondolkodtam el azon, hogy néha olyan jó a Nagyok (apámanyám) oltalmában kialudni magamból a nyűgösséget, felnőtteskedést, az egész mindent, ami épp megy bennem.

Apával a helyzet változatlan. Fekszik egész nap, nagyon gyenge, nincs jól, nagyon rossz a közérzete. A vérnyomása továbbra is 160 körül van, de úgy, hogy már két darab vérnyomáscsökkentőt is bevett. Nem cigizik, nem kávézik, ami tőle, hát nem is tudom, szinte hihetetlen. Hétfőn újra van a háziorvosuk, ahova mindenképp el kell mennie, és szerintem ki kell erőszakolni egy ekg-t, vagy vérvételt, vagy valamit, nem tudom, mit, mert ez nem normális, és szerintem, ha valakinek gyomorgyulladása, bélgyulladása van, annak nem általánosan van rossz közérzete, hanem iszonyatos konkrét fájdalmai vannak, hány, vagy hasmenése van, és egy falatot nem tud enni. Apa evett ma krumplifőzeléket és egy pudingot is.

Anyát nagyon rossz nézni. Ő jól van, hála Istennek, de nagyon-nagyon szorong, és fél. Azt mondta ma, ahogy ültünk a teraszon, hogy szerinte ő most fog összeomlani. “Mi sem omlottunk össze, mikor te voltál rosszul, kivoltunk, de csináltuk, és neked sem kell összeomlanod, és nem szabad a legrosszabb dolgokat vizionálnod” - mondtam neki. Könnyű pofázni, nem vagyok az ő helyében. Sok minden aggasztja. A betegségeken kívül az is, hogy mostantól ugye nincs szeptembertől iskolakezdés. Ez nagyon hiányzik neki, egy vezetőnek, akinek a lételeme az iskola. (Látnotok kellene, átjön anyám húga, elkezdődik az iskola-téma, és anyám, aki addig csöndben pihent, felpattan, felül, és ezer millió hőfokon beszél:) ) Aztán ugye szeptembertől öcsém sem lesz itthon, megy vissza Pestre az egyetemre, ketten maradnak. Másrészt a táppénz, amit kapni fog, nagyon kevés, a szerei pedig nagyon drágák.

Hát erre is sor került, kapott injekciót, megvizsgálták, én még nem vagyok nyugodt, a szívére gyanakszom továbbra is, a doki aszonta, bél-, és gyomorgyulladásra gyanakszik. Hát szárad a szája folyamatosan, gyomorszájnál fájdalom, mellkasi nyomás, 190-es vérnyomás vérnyomáscsökkentő mellett. Nagyon remélem, semmi baja nincs és nem is lesz, szörnyű látni, ahogy elhagyja magát és rosszul van, mellette anya sír, mert nagyon fél, egymást támogatják, hát szóval szól a gitár.

Nem tudom, mi van apával, de nagyon rosszul van hajnal óta. Nagyon görcsöl a hasa, gyakorlatilag egész nap alszik, és eddig két cigit szívott el (ő, aki folyamatosan cigizik egyébként). Anyukám jól van, annyira igyekszik, együtt takarítottunk, pörög, de ott ült apa mellett, és annyira, jaj, szóval elsírta magát, hogy ő annyira aggódik apámért, és miért nem hajlandó orvoshoz menni, és hogy van, és olyan, mint egy aggódó kislány.