Most éjjel pedig örömmel meséltem neki, hogy éreztem rugdalódzni a babát. Nagyon szépen mosolygott rám, megölelt. Erre ébredtem. Sóhaj.

Vasárnapról hétfőre olyat álmodtam vele, hogy reggel a sajogó fogfájásom is elmúlt. Csak hevertem az ágyban, meredtem az illanó álomba, néztem és rögzíteni próbáltam az eleven képeket, a tekintetét, a jeleneteket és közben arra gondoltam, hogy meg vagyok győződve arról, hogy egyszer mindaz valóra válik.

Egyébként ahogy már írtam, mióta gyereket várok, sok mindenkivel álmodom, akik már meghaltak. Így volt már álmomban az orosz tanárom, nagyapám, Dóra.

Ma pedig újra anyával álmodtam. Jött felém, fiatalon, könnyeden, átölelt és annyira jó volt az elevenségét érezni…

Mondom én, hogy nagyon dolgozik a tudatalatti. Megint anyukámmal álmodtam. Otthon voltam a szülői házban és az egész házban félhomály volt, pont olyan, mint ami nyári viharok előtti nappali elsötétedések alkalmával szokott lenni. Próbáltam lámpát kapcsolni, de nem volt áram, és csak azt néztem, hogy nem izzik az izzószál egyik égőben sem. Kezdtem magam rosszul érezni és gondoltam, kimegyek a teraszra. Ahogy haladtam át a konyhán, éreztem, hogy jobbra tőlem, a háttérben ott áll anya, és szeretne tőlem valamit, de én féltem, hogy valami csúnya látvány lesz, és teljesen elzárkóztam tőle lelkileg és gondolatban azt mondtam többször, nagyon határozottan, hogy “ne haragudj, nem tudok segíteni”, és így kívül is tudtam tartani magam az egészből. Aztán megszólalt anya: “Judithhhhhh”, olyan fáradtan, de végtelenül kedvesen, és akkor már nagyon bántam, hogy nem fordultam hátra.

3:38 volt, mikor felébredtem, anya csodaszép hangjával a fülemben…

Mióta terhes vagyok, sokat álmodom anyukámmal, távolabbi rokonaimmal. Most éjjel bandukoltam felfelé a Lővérekben, Sopronban. Gyönyörű őszi idő volt, csupa csend az erdő és tudtam, amint felérek a hegytetőre, ott lesz az iskola, ahol anya régen dolgozott.(A valóságban sosem dolgozott Sopronban.)

Fel is értem, beléptem a kis osztályterembe, ami inkább skanzennek nézett ki, mint mai tanteremnek, de minden tárgy anyukámat idézte. Régi osztálydíszleteit, a tolltartóját láttam, a falakból, tárgyakból mindenhonnan nagyon erősen az ő személyisége sugárzott. Aztán emberek jöttek, akik mind szerették anyukámat, majd egy udvaron sétáltam már, mellettem Jordán Tamás, aki hozzám hajolt és valami nagyon szép verset szavalt, amitől teljesen megrendültem, és nem csak anyukám miatt, hanem azért is, mert Jordán Tamás hangját egyébként is imádom, főleg, ha verset mond.

Aztán indult a busz vissza Budapestre, az ellenőr majdnem megbüntetett. Nagyon hiányzik az anyukám.

Amikor meghalt az anyám, ha jól emlékszem, anyám húga vette ki a füléből a fülbevalót. Azóta is irtóztam attól a darabtól, leginkább azért, mert mindig az anyám hullájához kötöttem, ahogy csak úgy lógott a fülében.

Aztán ma előjött a szó egy pont olyan fazonú fülbevalóról, mint amilyen ez. G. régóta szeretne egy ilyet. Gondoltam egy merészet: most elő kell vennem, hozzá kell érnem, látnom kell. Tudom, hogy minden le fog a szemem előtt zajlani, a halott anyám képe, a hideg teste, a leesett álla, a kendővel felkötött álla, az a nyirkos ridegség, amit éreztem, miközben felkötöttem az állát. De azt mondtam magamnak: ez csak egy ékszer, ránézek, megfogom, és a képeket, ahogy megjelennek az elmémben, tovább is küldöm.

Megcsináltam.

Miután átvette anya a kiváló pedagógusi díjat, volt még egy műsor is. Fogyatékosok zenéltek. Aztán egyszercsak felhívták a színpadra. Anya utált szerepelni, de muszáj volt felmenni a művház színpadára. És akkor azok a gyerekek és a zenekar vezetője elkezdtek zenélni. Nem tudtak semmit anyukámról. Nem tudták, hogy súlyos beteg, nem tudták, hogy négy éve súlyos beteg. És elkezdtek zenélni. Először csak az ütemeket. De rögtön mindenki felismerte a zenét.

Ott ültem a családommal a leghátsó sorban, anyukám a zenekar tagjai közt. És akkor azt hittem, hogy nem bírom ki a szituációt és elbőgöm magam. Aztán arra is gondoltam, hogy anya most mit érezhet, mit gondolhat. És szerintem mindenki, mindenki ott a teremben ugyanazt gondolta. Hogy pont ez a szám. Pont ez a szám. És ott énekeltek a gyerekek, és mindenki a teremben, és tapsoltak ütemre. 

Csukás István: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Pfú, nagyon rosszul vagyok. Küzdök az emlékezéssel. Kegyetlen. Minden kép, minden tekintet, illat, fény, jelenet itt van. Úgy tudok belenézni, mintha csak egy filmbe néznék.

Egyszer karácsonyra kaptam anyától egy szép képkeretet, benne Kajtiról egy fotóval. A fotó hátoldalán ez áll: “Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével. (G. G. Márquez)”

És ezen nagyon el kellene gondolkodni.

Azt hiszem, dél körül valami kegyetlen aszpektusom lehetett, mert eléggé a mélyére néztem a dolgoknak. Aztán délután Csillánál, miközben a magánnyugdíjas papírjai után kutattunk, találtam egy könyvet az egyik dobozában, ami a gyászmunkáról szól. Eddig semmi ilyet nem olvastam. Még régen, nagyon régen, mikor meghalt Polcz Alaine, akkoriban kihoztam pár könyvét a könyvtárból, de valahogy nem kötött le.

Átnéztem a könyv tartalomjegyzékét, és mérlegeltem kicsit magamban. Végül elkértem Csillától. A metrón hazafelé beleolvastam, de kicsit úgy, mint (ide egy hasonlat kellene, mondjuk vámpír-napfény, vámpír-szenteltvíz stb.), hogy hát óvatosan.

Szóval én igazán még nem is gyászoltam az anyukámat. És a téma eléggé aktuális, mert ha belegondolok, napokon belül egy éve lesz, hogy meghalt.

Elgondolkodtam ma a metrón azon is, hogy én ettől ennyire félek, hogy teljesen elszigetelődöm a fájdalomtól? És csak az fáj/frusztrál, hogy tudat alatt tudom, hogy foglalkoznom kellene az üggyel, belemenni, átélni, nem pedig hárítani?

Például érdekes, hogy nem hiányzik anyukám. Mert nem merem őt felidézni. A lényét, a mosolyát, a humorát, a szigorát. Hiányozna ő, ezért is nem szeretek hazajárni. Az érkezés előtt kb. 60 km-rel teljesen intenzíven kezdek szorongani, könny szökik a szemembe, jönnek a régi képek. Aztán belépek a házba, akkor is nagyon erős. Aztán jön negyed óra, amikor nem beszélek senkivel, csak vagyok a házban, és tudatosan bekeményítek, és akkor elmúlik, és otthonosan mozgok. Aztán abban a szobában szoktam otthon aludni, ha A. is velem van, amelyik nagyon régen anya hálója volt. Itt vannak anya ruhái, ugyanúgy, nem volt még energiám elpakolni. Ha a ruháira nézek, akkor sem érzek semmit, mert annyira megtanultam nem-érezni. “Ezek csak ruhák.”

Szóval ezeken gondolkodtam, aztán elolvastam a búcsúztató szövegét, amit anyukám búcsúztatóján mondtam. Azt sem érzem. Csak azok az érzések jönnek vissza, amit ott akkor megengedtem magamnak. Ki kell állni, el kell tudni modani. Az emberek senkik. Megígértem az anyámnak, hogy én búcsúztatom. Megfogadtam magamnak, hogy erős leszek, és én búcsúztatom őt, és ez sokkal fontosabb, mint, hogy esetleg én összeomlanék.

És kiálltam, és az emberek senkik voltak. És nem vétettem a szövegben. Nem csuklott el a hangom. Olyan voltam, mint egy kőszikla. Pedig féltem nagyon. Reszkettem. De addigra már nagyon megtanultam, hogy adott krízispillanatban hogyan kell fókuszálnom, és összeszedni magamat. Az egész búcsúztatón talán egyszer jött ki a könnyem. Leginkább a végén, mikor megláttam az én nagy apukámat a hosszú fekete szövetkabátban, elárvultan, meghajlottan, amint a bátyja részvétnyilvánítását fogadja.

Az anyukám hamvait tartalmazó urna sem rendített meg. Semmi mást nem éreztem, mint a töpörödöttséget. Inkább megejtő volt, hogy anyukám “földi maradványai” ilyen kis izében elférnek (a daganatos betegek nehezebben égnek el - ezt a neten olvastam, mert megőrültem a hamvasztás gondolatától, vagyis attól, h. hogyan öltöztették fel az anyámat? hullamerevség? vagy csak rá terítették a ruháit?).

Az megviselt, mikor mentem intézni a temetést, és emlékoklevelet kaptam a hamvasztásról. Beleírták, h. az anyámat egy szerdai napon, 11:25-kor hamvasztották el. Beültem a kocsiba, magam elé vettem az oklevelet, és csak néztem, hogy 11:25, és próbáltam elképzelni, hogy az én gyönyörű anyám pihés hajába hogyan kapott bele a tűz, hogyan olvadt le a húsa, hogyan vált enyészetté a csókos szája, és, hogy a combjai, amik nem voltak narancsbőrösek…ez borzasztó. Aztán gyorsan eltettem a papírt, mert sietni kellett haza, a sütőben sült a pogácsa, kellett a rokonoknak, akik ellepik majd a házat, és kizabálják magukból a zavarukat, és, hogy valójában lófaszt nem éreznek, de illendő két zserbó és egy fasírt között az elhalt családtag felett keseregni.

Hogy mi hatott még meg? Az anyukám búcsúlevele. A kézírása. A kézírás elevensége. Minden kézírás életenergia. Ott van a kacskaringók közt a tollat tartó egész habitusa, lénye, életereje, eleven izmai, amivel mozgatja a tollat, amivel leírja eleven elméje eleven gondolatait. A kézírása meghatott. Ha elolvasom a levelét, abba bele tud sajdulni a szívem. És a szövegbe is. Emlékszem, amikor írta. Nem mutatta meg, nem is mondta, de tudtam, hogy a búcsúlevelét írta. Kivett a kézzel-lábbal festős csomagból, amit minden évben kifizetett, egy fehér borítékot, és ráírta: “Családomnak”, és azt mondta: “Kislányom, ezt akkor olvassátok el, mikor már meghaltam.” Elolvastam. Egyszerű levél, mindenféle manírtól és érzelgősségtől mentes, egészen olyan, mint amilyen az anyukám volt. És ezt is annyira csodálom benne, hogy nem csúszott bele valami nagy dramatizálásba, nem szórta tele életbölcsességekkel. Úgy zárta: “Csók a családnak.” - ez volt a szavajárása.

Lassan rájövök, hogy még csak most kezdem gyászolni az anyukámat, és hogy mennyire félek az ezzel járó fájdalomtól. Csak már annyira kezdek kiégni, hogy lassan megadom magam a gyásznak.

48 éves volt, mikor megbetegedett és 52 éves volt, mikor meghalt. Annyira keveset élt.

Ezt a zenét hallgatta sokszor.