Amióta terhes vagyok, anyukám úgy van a gondolataimban állandóan, mintha a fejem lenne a Szaturnusz és anya lenne a gyűrű. Nagyon hiányzik. A félelmeimből adódó kérdések kifogyhatatlanok és nyilván nincs válasz TŐLE egyre sem.Megkérdezhetném persze Csillus barátnőmet, vagy anya húgát, vagy Évi barátnőm anyukáját, de igazából nincs kedvem. Mert akkor csak mégjobban azt érezném, hogy elárvultam.
Tegnap hazafelé a villamoson eszembe jutott, illetve egy pillanatra nagyon élesen tudatosult bennem, hogy én gyereket várok, pedig magamat még gyereknek érzem, az anyukám 52 évesen (!!!!!!!!) halt meg, ami nagyon-nagyon korán volt, és hogy lehet ez, hogy ő, aki anyuka volt, nem várta meg, hogy a gyereke anya legyen?! Tudom, hogy teljesen buta kérdés ez, de abban a pillanatban ott a villamoson ez annyira belém nyilalt, hogy csak úgy nyeltem a könnyeimet.
Sokszor elnézem a 23 éves öcsémet is. Ő 18 éves volt, mikor anya megbetegedett. Pont a műtét után volt a gimiben a ballagása és anya nem tudott elmenni, mert még lábadozott. Nem tudom, kinek lehetett nagyobb fájdalom: öcsinek vagy anyának? És 22 éves volt, mikor meghalt az anyukája. Én 33 éves voltam, de ha anya 22 éves koromban halt volna meg, szerintem minimum ott hagyom az egyetemet és totál elkallódom. Ehhez képest az öcsém eltartja saját magát, rendezi az életét, egyetemre jár, dolgozik 6 órában, ruhát vesz magának, ellátja magát, szóval sokkal felnőttebb, mint az átlag 23 évesek, vagy akár én anno 23 éves koromban. De vajn mennyire nehéz ÍGY élni és vinni az életet? Sosem beszéltünk erről, de meg fogom kérdezni. Meg fogom kérdezni, hogy néha nem fél-e? Hogy nem esik-e neki rosszul, hogy nincs neki anyukája, aki megfőzi neki a kedvenc kajáját és mindig minden ruháját kivasalja neki? Aki mellett GYEREK lehet, akárhány éves is. Pl. mostanában randizgat egy lánnyal, és mindig arra gondolok, hogy az olyan idősek körében, mint ő, teljesen természetes, hogy otthon van az anyuka, és nem tudom, mit mondott a lánynak, ha egyáltalán erről beszéltek már. Szóval kurva kemény dolgok ezek.
Aztán ott van a fogorvos. Voltam múltkor fogorvosnál. Tényleg minden tökéletes volt, kedves volt az asszisztens, aki a fogkőleszedést végezte, nem is fájt semmi, de amikor rám nézett, és megkérdezte, fáj-e, mert annyira rémülten nézek, alig tudtam visszatartani a sírást, mert minden, ami fehér köpeny, az nálam para az anya betegsége óta.
Annyi minden más, mióta ő nincs. Nem tudom tökéletesen meghatározni, mi veszett ki az életemből, de érezni tudom. Méghozzá akkor, mikor valami kapcsán vissza tudok helyezkedni azokba az időkbe, amikorő még élt. Olvastam akkoriban, mikor már folyamatosan otthon voltam vele, két blogot. Azóta rájuk se néztem. Tegnap valahogy eszembe jutottak, és ahogy ott voltam és olvastam az új és régi bejegyzéseket, hirtelen azokba az időkbe sodródtam vissza. Az volt újra a valóság, hogy anya él, hogy még van remény, és amíg itt van, addig még bármilyen csoda megeshet. Hát, mit mondjak. Jó volt abban a valóságban lenni, és ha tök őszinte akarok lenni, sokkal jobb volt, mint most. Azóta szerintem én sokkal rosszabb ember lettem, sokkal kitettebb, sokkal pogányabb, ahogy azt már korábban is megírtam. Végülis az a baj, hogy mióta meghalt az anya, azt érzem, hogy rajtam nem foghat ki semmi, mert semmi sem lehet akkora veszteség, mint az anyám elvesztése. Tudom, hogy erre azonnal rácáfolnának sokan, de én ilyen vagyok. Nekem mindig az első, ami igazán számít. Nem tudok mások kisebbnek vélt veszteségében osztozni, mert leértékelem azokat. És nem félek semmitől, legalábbis így érzem. AKKOR féltem, mikor vártam egy CT eredményt, vagy egy vérképet. Annál kisebb félelmeket rutinosan veszek és mindent leértékelek. Ez, gondolom, nagyon nem jó.
Az új lakásban az a legjobb, hogy nagy a csend és nagyon jókat tudok zavartalanul gondolkodni egymagamban. Pár napja azon agyalok - mert még csak most kezd tudatosulni bennem - hogy nekem épp olyan Biztonságnak kell majd lennem a gyerekemnek, mint amilyen nekem volt anyukám és apukám.
Nálunk mindig rend volt és tisztaság. Rendszer és következetesség, megspékelve kultúrával, humorral és szabadsággal. Ezek voltak együtt a szüleim. Nekem minden ruhám tökéletesen volt kivasalva, mindig pontban délben volt az ebéd, és mindig azt főzte anya, amit kértem. Amit kérdeztem, arra mindig tudtak válaszolni, és nem hazug módon. Példamutatók voltak: mindig dolgoztak, szerették a szépet, a sajátot. Az egész életük egy fejlődés volt. Mindig csináltak valamit a házon, a kerten. Mindig mentünk nyaralni, akkor is, mikor csórók voltak, mert házat építettünk. De akkor se hagytunk ki egyetlen évet sem a Magas-Tátrában. Sorolhatnám tovább is, de félelmetes. Hogy fogom én ezt nyújtani a gyerekemnek? Vagy együtt A.-val? Képesek leszünk-e rá? Én ettől nagyon félek (hogy nem).
Hogy lesz valakiből JÓ ember? A minap elolvastam Imi barátom anyukájának halálára írt búcsúztatót. Maga Imi írta. Példaértékű életet élt az anyukája, annyi mindenben jó volt: a munkájában, a sportban,emberségben, szerette és járta a természetet, értette a kertészkedést, vagy ahogy Imi írta: “Évának surányi kertje volt Isten földi temploma”. Nem voltak haragosai és nem lehetett róla rosszat mondani. Hogy lesz valakiből JÓ ember? Hogy lesz a gyerekemből JÓ ember és nem olyan suttyó kis köcsög, mint amilyeneket a Határ úti metrónál látok?
És hogy lesz belőlem jó anya? Ha majd anyukámra és Éva nénire gondolok, és ők adják a példát? Olyan kár, hogy nincsenek már itt…
Elmesélek egy titkot. Anyukám írt nekünk, a családnak búcsúlevelet. Van benne egy mondat, ami két naponta eszembe jut. A levél így zárul: “Két vágyam volt csak. Az egyik, hogy az öcsi lediplomázzon, a másik pedig, hogy nagymama lehessek, de ez már az elérhetetlen jövő. Remélem, apátok még megéri, és akkor én is ott leszek abban a pillanatban. Csók a családnak!”
Ezt már nagyon régóta készültem kiírni magamból.
