Csalóka napfény

Archive for the 'Álom' Category

Matek

Dienstag, Dezember 27th, 2011

Most már mosolygok rajta, de ébredés után nem így volt.

Álmomban egy terembe tereltek minket, mert matek dolgozatot, ráadásul ÉVZÁRÓT kellett írni. Egy idegen matek tanárnő jött be, és én azt hittem, ez milyen jó, de pár perccel később megjelent az általános iskolai matek tanárnőm, akit utáltam…

Néztem a feladatokra, számokra, és SEMMIT nem értettem. Nem tudtam felismerni a számokat, nem ismertem a matematikai jeleket, nem értettem a feladatokat. Iszonyat  érzés volt, pedig az álomban nagyon nagy tétje volt ennek a dolgozatnak.

Teljesen felkavartan ébredtem, és kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy ez csak egy álom volt.

Álom vele

Mittwoch, November 9th, 2011

Vasárnapról hétfőre olyat álmodtam vele, hogy reggel a sajogó fogfájásom is elmúlt. Csak hevertem az ágyban, meredtem az illanó álomba, néztem és rögzíteni próbáltam az eleven képeket, a tekintetét, a jeleneteket és közben arra gondoltam, hogy meg vagyok győződve arról, hogy egyszer mindaz valóra válik.

Egyébként ahogy már írtam, mióta gyereket várok, sok mindenkivel álmodom, akik már meghaltak. Így volt már álmomban az orosz tanárom, nagyapám, Dóra.

Ma pedig újra anyával álmodtam. Jött felém, fiatalon, könnyeden, átölelt és annyira jó volt az elevenségét érezni…

Csak zárójelben

Montag, Februar 8th, 2010

(Délutáni álmomban Müllert láttam, szívinfarktust kapott.)

Gyermekké tettél

Mittwoch, Januar 27th, 2010

Ebéd utáni csendes pihenő. Anya talán tud szundítani, pihenni, elernyedni. Én addig írok. Nem lesz kellemes, de muszáj leírnom, hogy könnyítsek a lelkemen. Le kell írnom, mert az életem része, a tapasztalataim fontos pontja. Így, akit ez az egész téma érzékenyen érint, navigáljon most tovább.

Szóval, tegnap este nagyon kimerült anya, mind fizikailag, mind lelkileg. Olyankor suttogva könyörög folyamatosan, és ahogy egyre jobban kiborul, közeledik ahhoz a témához, hogy jó lenne egy pisztoly, egy kötél, “kislányom, valahogy oldjuk meg”. Én ilyenkor csak nézek rá, és nem szólok semmit.

Aztán ezek után valahogy elcsendesedett. Ültünk a televízió kék fényében, és hallgattam, ahogy suttogva mondja a gondolatait. Mesélt arról, hogy milyen legyen a temetése, arról, hogy neki már nincs mondandója, mindenkivel mindent elrendezett. Megkérdezte, hányadika van. - Anya, huszonhatodika. - Huszonhatodika? - Az jó nap. Most lenne jó elaludni. Szerinted sikerül? Attól félek, huszonnyolcadika lesz. Tudod, ez itt hagyomány. (Nagymamám és az utcában szinte mindenki huszonnyolcadikai napokon halt meg.)

A szemei nagyon kábák voltak, de mégis, amikor rám tekintett, egészen más volt, mint szokott. A túlvilágról nézett, valahogy az Isten szemeivel. Mintha fókusztalanságával mégis átlátott volna az egész arcomon, testemen.

Aztán már nem fordult felém, hanem magának mondta csak. Elkezdett a nagymamámmal beszélgetni. Először csak szólongatta, - Anyukám, anyukám, vigyél oda magadhoz. Anyukám, anyukám…

És ez nekem nagyon betett. Mert soha, soha nem hallottam anyát így beszélni. Úgy beszélni, mint egy kisgyerek. És ő azokban a pillanatokban az a kislány lett, akit én csak fényképekről ismerek. Sokszor próbáltam elképzelni őt kislányként. Miféle vágyai lehettek? Milyen lehetett ártatlan kis huncutnak? Hogyan játszhatott? Hogyan bújhatott a mamához? De nem tudtam igazán sosem magam előtt látni. Mert én csak a karakán, vad szépségű, nagyonnő anyámat ismerem. És tessék, most itt, összetöpörödötten az anyukáját hívogatta.

Gondolkodtam rajta, felálljak? Hagyjam magára? Mert annyira intim pillanatok voltak ezek, közte és az édesanyja között, ahol én feleslegesnek, betolakodónak éreztem magamat. Az is eszembe jutott közben, hogy lám, ilyen az, mikor nem értjük, két ember miért ragaszkodik annyira egymáshoz. Mert nem látuk bele a köztük fennálló vonzásba. Nem látjuk az erőviszonyaikat, vonzalmi vonalaikat, csupán azt, amit a külvilág felé engednek.

Bennem nagyon sok az én-én-én-én, és mindig is meg voltam róla győződve, hogy a mamámnak is, és anyukámnak is (és apámnak, nagyapámnak is stb.) én vagyok az Első, a mindenki fölött álló Kivételezett.  Ezért tettem is mindig, intenzív kapcsolatom volt/van mindegyikükkel, és ki is követeltem magamnak a figyelmüket kiskorom óta.

És ez az élmény akkor megtorpantott, és azt éreztem: “Judit, hátra az agarakkal!”. Meghajoltam, és megrendültem az a fura hangulat előtt, hogy igenis, az én kemény, vagány anyukámnak is lehet/van valakije, egy személyes Menedéke, az Édes Anyukája, akinek a testéből keletkezett, aki az ő Legközelebbije. (És milyen érdekes, ugye, hogy a haldoklók sosem az apjuk után szólnak. Mindenki az anyukáját hívja.)

És ez a Legközelebbi mindig felfelé helyezkedik el. Én, a gyereke, értelemszerűen UTÁNA születtem, egy folyománya vagyok az anyámnak. Lehetek támasza, védelmezője, fordíthatunk a szerepeinken (kiskoromban ő óvott, most én óvom őt), de vannak örök, klasszikus hierarchiák, amik elementárisan írnak felül ilyen törékeny, szent pillanatokban mindent. A hétköznapokat, a gyakorlatokat.

Ahogy fent, úgy lent. Ahogy a kicsiben, úgy a nagyban. A haldokló ember oda vágyik vissza, testileg, lelkileg, szellemileg, ahonnan IGAZÁBÓL ered. Testileg az anyjába (az ő közelébe), lelkileg és szellemileg a Teremtőhöz. Írtam valamikor nem rég, hogy a vízcseppet csak az mentheti meg a kiszáradástól, ha visszadobják a tengerbe.

* * *

Aztán éjszaka félig ébren, félig tudatlanul peregtek az álomképek a szemgolyóimon belül, és az utolsó kép, mielőtt felriadtam volna egy férfi képe volt. A távolból közelített felém, és mikor egészen itt volt, egyszercsak a teljes fogsorát kiöklendezte. Bekapcsolt az agyam. Ha foggal álmodunk, hulló fogakkal, az halált jelent.

Felpattantam, és lementem anyához. Szendergett. Vittem neki teát, aztán visszafeküdtem, megnyugodva, mert még mindig azt hiszem, hogy nem lesz semmi baj.

Álom, rajzok

Mittwoch, Dezember 30th, 2009

Nem szoktak direkt horrorisztikus álmaim lenni, általában csodaszépeket álmodom, kevés kivétellel.

Na ilyen volt a tegnapi éjszaka: egy hatalmas hangárban voltam, ami valami titkos kórházként funkcionált. Én próbáltam kimenteni az agymosott embereket (mind azt hitte, hogy valami csodát hajtanak végre rajtuk, pedig csak a szerveik kellettek nekik), és nagyon féltem, hogy kiderül rólam, hogy nem vagyok teljesen hülye.

És ki is derült. Kergettek szikékkel, miközben a műtőasztalok közt menekültem, ahol folytak a műtéti beavatkozások, az alanyok pedig buta mosollyal az arcukon várták, hogy de jó is lesz mindjárt. Nem részletezem, de undorító volt a látvány, kb. mint gyerekkoromban egy disznóvágás.

Madarak jönnek, madarak mennek

Dienstag, Dezember 8th, 2009

Álmomban az otthoni utcánk közepén álltam; elöttem a mi házunk, mögöttem a nagyszüleim háza. Néztem a kertünket és tele volt hatalmas, nagy hattyúszerü madarakkal, de koromfekete színüekkel. Kajti ugrándozott feléjük, de nem tudta öket elkapni, azok meg csak csapkodtak a szárnyukkal, mert próbáltak felrepülni, sikertelenül.

Ahogy néztem ezt a borzongató képet, hirtelen megfejtettem az álmon belül az álom üzenetét, a szimbólumokat. A következö pillanatban anya jutott az eszembe, és rohanni kezdtem volna már a mi házunkba, de valahogy jött egy sugallat, hogy anya a mamáék házában van, így oda mentem be. Ott is volt. Mögötte a háttérben eltávozott nagyanyám, nagyapám és még több öreg, akik - gondolom - az öseim lehettek.

- Anya, gyere szépen, megyünk haza - mondtam neki. - Nem, nekem már itt kell maradnom - mondta nekem. Nagyon kétségbeeestem,  mert tudtam, ez azt jelenti, amit. (De csakazért sem írom le!)

Aztán találkoztam P. doktorral, a volt háziorvosommal, aki csak ennyit mondott: “Juditkám, mondd meg nekik, hogy elmentem”.  (Gondolom, most tart ott, hogy “eltávozik”. Egy-két hónapja halt meg egyébként.)

Rossz álom

Samstag, November 28th, 2009

Álmomban Bécsben voltam, és anya barátnője, Margit néni hívott. - Margit néni, ugye nem azt akarod…. - De, Juditkám, anya meghalt.

Hát kész voltam, sírtam, zokogtam, így is ébredtem, majd a jeges rémület után hallgatózni kezdtem, hogy ugye ez már az ébrenlét? És anya már lenn szöszmötöl?

Hála Istennek, így is van:) Pucolja a sárgarépát, gyúrja a túrógombócot:)

Jegyzet

Freitag, November 6th, 2009

Anyával most beszéltem, pilleg, pihenget, és lelkizik szegénykém. Kicsit átrágtuk magunkat megint azon, hogy az egészben a bizonytalanság, az örökös bizonytalanság a legrosszabb. Hogy nem tudja, mi van, és mi zajlik a testében. Néha jó egyedül lenni, mikor kimerült, és csak fekszik a Kajtival, de egyedül is nehéz, neki, akit egész nap majd’ ezer ember zsibongása és ötven kolléga vett körül, és ö volt középen. De azért föz, és ebéddel várja az öcséméket haza Peströl.

Nagyon rossz és nehéz éjszakám volt. Le voltam zsibbadva, és mindenféle csodaszép, türkizzöld fénylények (összesen) hat darab úszkáltak felém. Csak meresztettem a szemeimet, és az egész sötét háló ilyen furcsa, északi-fényes foszforeszkálós színben játszott, mintha egy millió szentjánosbogár világított volna. Nem tudtam megszólalni, sem egyetlen végtagomat sem megmozdítani, csak meredtem, és annyira voltam képes, hogy a nyelvem hegyével szépen lassan a szájpadlásomat megérintsem, abból a célból, hogy még érzem magamat. Csak meredtem, meredtem, és jöttek ezek a türkiz lények, úszkáltak felettem, és olyan formájuk volt, mint egy királyi palástnak, de folyamatosan változott az alakjuk.

Mindeközben féltem is, de a félelemmel párhuzamosan végtelen, hatalmas nyugodtság voltam saját magam. Nem éreztem a határaimat, és arra gondoltam, olyan végtelen vagyok, mint egy óriási rét, vagy fennsík. És közben éreztem azt is, hogy süppedek. A gondolataimban ez egyrészt nagyon kellemes érzés volt, de azt a késztetést is éreztem, hogy nem szabad hagynom, hogy ez tovább menjen, mert akkor meghalok. Közben voltak olyan szakaszok is, hogy azt éreztem, mintha a fejem búbján keresztül húznának, vonszolnának ki a testemböl. Épp, mint ahogy a harisnyát húzzák le a gyerekek, hogy vonják, hozzák, vagyis az anyukájuk: a kisgyerek félig ül, félig elfekszik az ágyon, anyuka pedig hátrál a nagy harisnyakígyóval.

Aztán egyszercsak véget ért az egész, de még nagyon sokáig ébren voltam, kb. négy órakor aludhattam el.

Eléggé zavar, hogy kb. egy hete folyamatosan, minden éjjel rémálmaim vannak. Nem szoktak rémálmaim lenni egyébként, most pedig minden alkalommal azzal ébresztem magamat és A.-t, hogy azt mondogatom nyomatékkal: “rémálom, rémálom, rémálom”.

Az álmaimban elhunyt családtagjaim bukkannak fel. Nem tudok nekik örülni, csak a viszontlátás elsö pillanatában, mert miután jobban szemügyre veszem öket, meglátom, hogy hiába, hogy itt vannak, akkor is halottak, élö halottak, akiknek csak a teste mozog, de a lelkük kongó, illetve nincs is lelkük, se érzelmeik. Nem tudják, miért kötödnek hozzám, csak emlékeznek, hogy közünk volt egymáshoz, ezért hát itt vannak. De nem szeretnek, nem is beszélnek hozzám. Csak létezünk, ott, együtt. Nekik is, nekem is ezekben az álomszituációkban valami szürreális és bolond valóságunk van: nem tudunk okozók lenni, csak tompán létezünk.

Például, mikor imádott nagymamám jelent meg a régi lakásban, nem találkoztunk egymással: ha én a hálóban voltam, tudtam, ö a konyhában ül. Ha kimentem a konyhába, már nem volt ott. Aztán visszamentem a hálóba, de csak a bontott ágyat láttam: onnan tudtam, hogy az elözö percekben ott fekhetett. De a jelenléte beszötte az egész házat, az utolsó sarkig. És nagyapámra vártunk. Ha kigondoltam az utcára, tudtam, hogy néptelen és az összes szomszédos ház elhagyatott.

Máskor a nagyapám jelent meg a házban. Ott feküdt, de valami infantilis módon mutogatni kezdte nekem különbözö testrészeit, amik mind ki voltak sebesedve, és hiába mondtam neki, hogy én nem tudom meggyógyítani, csak nem akarta abbahagyni a mutogatást.

Máskor a volt fiúm apja jött. Kérte, hogy keressük meg Petit, mert mondania kell valamit. Én csak néztem rá, és arra gondoltam: hogy gondolhatja, hogy meg fogjuk találni? Innen (ahol mi akkor voltunk) nagyon messze van Peti, és nem is örülne neki, ha zavarnánk. Szomorúan nézett rám, éreztem belöle a csalódást, mert úgy tünik, bízhatott bennem.

Aztán ott volt egy álmomban Dóra is. Ült egy székben, és arról beszélt, hogy most már unja, hogy mindig egyedül van, és hiányoznak neki a húga gyerekei, menjek és kísérjem el hozzájuk. Rá is csak néztem, és nem tudtam semmit sem csinálni. Nagyon sovány volt, és beteges.

És volt az apai nagyanyám is. A régi kiskertjében találkoztam vele. Állt a kis bungaló elött, és panaszkodott, hogy senki nem gondozza a kertjét, minden csupa gaz, ö pedig nem tudja megcsinálni. Néztük a hagyma sorát, és tényleg, ötven centis gazszálakkal volt elvadulva az egész kert. Én csak arra tudtam gondolni, hogy ne haragudj, én nem tudok kijárni a kertbe, és ez már nem is a miénk.

De a legdurvább álmom Kajtival volt. Alapvetö parám, hogy a kutya elszökik, nem találom meg soha, és elüti egy autó, és örökre tudatlanságban vagyok, hogy mi történhetett a kutyámmal. Az álmomban csak egy nyitott kaput láttam, és azon nyomban összeállt a kép, hogy a Kajti ELTÜNT. Kimentem az útra, és jött a sok kamion egymás után, az én kis Kajtikám pedig az út közepén ült és várakozott. Én pedig nem tudtam, hogy hogyan tudok elindulni, be a kocsik közé. Ha rá kiabálok, felpattan, és akkor vége.

Azt hiszem, be fogok dilizni. És nem csak az álmoktól.

Mama

Montag, Oktober 26th, 2009

Egész éjjel, közvetlenül ébredésig a nagymamám nézett velem szemben: olyan idős volt, mint én most, de nagyon nyugodt, kisimult volt az arca. Én a kezemben egy pár hónapos kislányt tartottam, az ott ugrándozott a kezemben, a lábamon, a mama pedig csak nézett, nézett. Hiába próbáltam vele kommunikálni, vagy megszólítani, beszélgetést kezdeményezni, nem válaszolt szavakkal. Viszont annál szebben, bizakodóbban, megnyugtatóan NÉZETT.

Aztán reggel felkeltem, és látom, hogy villog a telefonom. Azt hittem, egy nem fogadott hívásom van. Megnéztem, és azt írta ki: “Mama 76″. Ma van a születésnapja. Be volt még állítva rajta az emlékeztető….Hát mit ne mondjak, kicsit furán éreztem magamat.

Elszökken

Samstag, August 29th, 2009

Álmomban Cseh Tamást láttam, egy hatalmas reptéri terminál hófehér padlóján állt, középen, egyedül. Tőle balra, távolabb egy csoport indián. Cseh Tamás nem nézett rájuk, ők viszont őt figyelték. Senki nem szólt egy szót sem. Cseh Tamás ekkor, láttam, felkészül, majd szökkent egyet egyhelyben. És akkor ő is, és az indiánok is tudták, hogy ennyi volt most. Ez volt a jel. Hogy elszökkent. Ez volt a búcsúja, egy közös megállapodásukra alapozva. Csoda volt. Aztán minden eltűnt.

Ezzel ébredtem ma.