Eddig aludtam, de nem jól. Nagyon fülledt meleg van, viszont anya jobban van valahogy, csak éjjel nem tudott egyhuzamban aludni, hajnal óta kereste a helyét a lakásban. Onnan is lehet tudni, hogy már jobban van, hogy az első mai beszélgetésünk arról szólt, hogy úristen, mennyi mindent kellene csinálni a lakásban, és minden csak áll, és semmi nem halad előre.

Ezen kellőképpen felspannoltam magam, úgyhogy most lezuhanyzok, és kivasalok, ott mellette, még most is azért, hogy demonstratíve lássa: történnek a háztartási munkák. Megértem egyébként: amikor nekem leszivatták a térdem, az ideg szétcsapott, hogy nem tudom csinálni a munkákat, a költözködés kellős közepén.

De most kicsit felhúztam magam, de nyeltem nagyokat és nem kezdtem el hisztériázni.

A mai nap például nem volt olyan percem, mikor a kommunikációm ne erőltetett, megjátszott lett volna. Nem volt egy percem, mikor nyugodt, kiegyensúlyozott lettem volna. Minden mosolyom műmosoly volt - hiába húztam a számat mosolyra, odabenn a lelkem fapofával nézett.

Sokszor beszéltünk az erőltetett kommunikáció kérdéséről a férjemmel. Arról, hogy az mennyire kimerítő és mennyire álságos, és hányszor csúsztunk már bele imitt-amott.

De ez a mai nap. Szerintem többéves rekordot döntöttem meg. Ilyesmire csak úgy emlékszem, hogy akkor voltam ennyire erőltetett, mikor idegen gyerekekkel táboroztam, vagy valami szakmai akármin voltam összezárva más (nálam sokkal nyomulósabbnak tűnő) hülyékkel.

Egyszerűen az volt ma, hogy bármit mondtam, semmit nem éreztem közben. Anyámat is akkor sajnáltam, mikor egyedül ültem a gép előtt, nem pedig mikor vele voltam.

Azt hiszem, ez valami lelki védekező mechanika - amit nem szoktam alkalmazni, most pedig mégis ráálltam. Ez a szenvtelen tűrése az eseményeknek, másoknak, magamnak. Ha nem érzek semmit, akkor nem fáj semmi. Ha nem gondolok bele semmibe, nem kell min agyalni, nem lesz, mi megindítson, feldúljon. Nincs kedvem olvasni (ami nagy csoda), nem köt le semmi, csak egy eleven befeszülés voltam ma.

Talán két esemény van, amelyek közben kicsit jó passzban voltam. Az egyik, mikor elmentem kocsival bevásárolni, és egyedül ültem, vezettem, gyorsan, biztos kézzel. A másik pedig az alább látható videó nézése közben. Amikor elrugaszkodik az ember, de még földközelben van, és hallani a szuszogását. Akkor azt ott nagyon átéltem, mert tudom, ismerem az élményt, és pár pillanatra kiszakadtam ebből a valóságomból, és önfeledten boldog voltam, hogy dejó, hogy igen, ezt is lehet, ez is létezik, hogy a testünktől függetlenek vagyunk. És akkor megindulva el is sírtam magam.

Aztán most az lesz, hogy befekszem az ágyba, nézek bele jó ideig a sötétbe, nem gondolok SEMMIRE, még az erőltetett kommunikációra sem, nem leszek senki, se judit, se semmi, hallgatom a békabrekegést és az éjszakai zsákutca zajait, a gyomrom korgását. Hallgatom - nem jól mondom; hagyom, hogy átfolyjanak rajtam, és valamikor elalszom. És épp ez a semmire-gondolás, az, hogy nem kell készenlétben lenni, fogja kicsit kisöpörni az agyamból a szemetet.

És a “kisöpörni” mágiája. Van egy képem, szeretem visszahívni a látványával, illatával. Reggel hatkor kocsizunk át a főnökömmel az üres Pécsen. Lehúzott ablakokkal. Nem szólunk egymáshoz, még borzongok a hűvösben. Az ég bíboros. Előző éjjel nagy szélvihar tombolt, a Mecsek kontúrjai (és minden apró részlete) teljesen éles. “Jót tett ez a tegnap esti szél. Kisöpörte a várost” - ez az egyetlen mondata a főnökömnek. Én ühümmözök egyet, és hirtelen fodrózódni kezdek szívtájékon, és elkezdem lázasan várni az előttem álló tevékeny munkanapot.

Szóval többéves negatív rekord. Jézusmária, és milyen lehet azoknak, akiknek egész életükben ez van.

Jászlány post-ja kapcsán jött az ihlet, hogy én is írjak erről a témáról - gyerekszemmel.

Nagyon öntörvényű, éles eszű gyerek voltam. Tudtam viselkedni, bárhol is voltunk - mint pedagógusgyerek nagyon ki voltam képezve. Egy nagy házban laktunk anyai nagyszüleimmel, és anyám két másik testvérének családjával. Valahogy kedvenc voltam a nagyszülőknek, testvérem nem volt, ígyhát körbe voltam rajongva (főleg apámtól), de volt szigor is rendesen (anyámtól).

Voltak másoknak furcsa kérdéseim. Például, mikor a majdnemválás után anyámék végre összeköltöztek, ráadásul az új házba, egy reggel apám azt mondja: “mától új életet kezdünk”. Mire én: “jaj, ne már, megint meg kell halni, és megszületni? már megint csak kislány vagyok még”. Aztán volt, hogy megjósoltam, hatévesen, ki lesz az első fiú, akivel járni fogok. Majd egyszer ezt is megírom egy post-ban. Szóval olyan gyerek voltam, akit jól lehetett, és hagyta is magát, idomítani, de voltak fura dolgaim, amikből sosem engedtem. Lehet, hogy titkoltam őket, de akkor sem adtam fel valami fura világnézetet, amiről magam sem tudtam részleteket, de születésem óta én magam vagyok.

Aztán 17 éves koromban meghalt a nagymamám, és ez egy nagyon nagy fordulat volt az életemben. Ezután rendszeresen kinn voltam a testemből, és le is csekkoltam: megjegyeztem dolgokat, amikről “elvileg” nem tudtam, visszamondtam másnap, ki miben, milyen mintás alsógatyában aludt (előtte nem láttam), és számtalan supernatural érzékelésem volt. Jósálmok, eltávozott emberekkel való kommunikáció. A mai napig megvannak ezek, hol erősebb, hol gyengébb intenzitással.

A szüleim ezt sosem fogadták el. Bolondnak, furcsának tartottak, ha pedig valami mégis bejött, amit előre megmondtam, inkább borzongtak, de nem érdekelte őket a világlátásom. Nekik belőlem csak az a gyakorlatias, karakán, belevaló csaj kellett, aki voltam.

Sváb família vagyunk, német gimibe jártam, egyenes út vezetett a bölcsészkarra. De valójában külkerre akartam menni, csak a matek miatt fel sem vettek volna. Így hát a bölcsészkar semmitérő német szakán basztam el az éveket, egy elképesztő bensőséges albérletben. Nem is öt év alatt végeztem el…

Aztán volt kb. három év, mikor az egyetem alatt egy cégnél is dolgoztam. Imádtam a munkámat, sokkal jobban élveztem, mint a lagymatag egyetemi szemináriumokat. A cégtulaj mindenese voltam, és szerintem nagyon jól végeztem a feladataimat. Csak hát ugye be kellett fejezni az egyetemet, anyámék is cseszegettek, és főleg a sok “hivatalból elégtelen”, ehhez hozzájött egy munkahelyi sérelmem, és végül felmondtam. És nagy nehezen (jóval később) lediplomáztam.

Sosem akartam tanítani, és fogalmam sem volt, végülis mi a szart is kezdhetnék a diplomámmal. Az albérletből mindenki hazaköltözött, így én is: és apám egyesületénél lettem uniós pályázatíró. Két elég jó évem volt ott, a kollégákkal teljesen jól kijöttünk, de utáltam, hogy apám tudatalatt magához akart láncolni. A két év alatt max, ha három nem nyertes projektem volt, az is csupán forráshiány miatt. Nagyon jól csináltam, de nem volt ez sem egy életcél. Nem vetettem bele magam, pedig tudom, ha azt teszem, ma már valami megyei, vagy akármilyen cégnél ülök, vagy önálló vagyok, vagy másokat okítok projektmenedzsmentre.

Anyám szerintem mindig is lenézte ezt a munkát egyébként. Na de közben megismerkedtem A.-val, és elég gyorsan ki is költöztem és összeházasodtunk. A családnak óriási sokk volt (több szempontból is), ráadásul akkoriban derült ki anyám betegsége, műtét, kemó, ingázás Bécs és a szülői ház között.

Furcsának, hülyének, álmodozónak, életcélnélkülinek tartottak mindig is a szüleim, mégis, épp ez a betegség mutatta meg nekik, hogy mégsem az a link valaki vagyok, akinek szerettek titulálni.

Nem lettem menő munkás, sem főnök, a diplomámat úgy szarom le, ahogy van, olyan férjet választottam magamnak, amit nem értettek. De ha gáz van, akkor a Judit az első. A mai napig nem értenek engem, de már elfogadtak, vagy ami tőlük kitelik: rám hagyták a “hülyeségeimet”, mert muszáj volt meglátniuk, nem csak lila köd, amiről pofázom.

Egészen más valaki vagyok, az biztos, mint amit fejben kimatekoztak maguknak, viszont engem végtelen boldogsággal tölt el, hogy ki tudok állni a világlátásom mellett, nem sorvadtak el bennem a képességeim, a férjem igaz társam, igen különleges kapcsolatban élünk.

És nagyon kiváncsi vagyok, hogy ha lesz gyerekünk, én mennyire tudom majd egyszerre nevelni és mégis hagyni a maga sorsát beteljesíteni, kibontani, megfejteni, megoldani. Próbálom úgy várni őt, hogy nincsenek elvárásaim, és bízom abban, hogy ő nagyon is tudja, miért is választ minket szüleinek. (Én is tudtam, nem is bántam meg.)

Tegnap meséli a holland haverom, akinek fél éve halt meg anyukája, hogy nemsokára elszórják a hamvakat (Hollandiában szokás, hogy csak fél év után teszik ezt meg). Ennek kapcsán meséli, hogy megtalálta anyja naplóját, amiben a halála előtti utolsó tizenöt év minden eseményét rögzítette mindenkiről. Elolvasta, és sokat sírt, és végtelenül hálás neki. Benne van, mikor ő (a haverom) először utazott Magyarországra, és sok minden személyes ügy. Nagyon nagy kincs lehet egy ilyen napló.

Én tizennégy éves koromtól 22 éves koromig írtam kézzel naplót. Aztán szünet. Aztán lett egy blogom 2004-től 2006-ig, aminek a teljes tartalma elszállt. Most meg itt van ez.  Több, mint a semmi, de korántsem teljes.

Azt hiszem, sokkal személyesebbre (talán unalmasabbra) veszem a blogot. Nem lehet és nem is szabad másokat a jelenlegi életemmel terhelnem. Segíteni nem tudnak, és akkor meg mi értelme van? A férjemnek sem fogok részletesen beszámolni. Megtartom magamnak és a blognak, ez az én életem, mégcsak nem is a közös életünk.

Tegnap este kicsit beszélgettem a barátaimmal, kicsit el tudtam lazulni. Anya gyenge, de jót aludt éjjel. Most volt zuhany, stb. Rengeteg a tennivaló, én viszont tök fáradt vagyok már reggel, de felturbózom magam, és csinálom egyiket a másik után. Apa is a kertben, barackot szed, a többi fát aládúcolta, mert annyi rajtuk a gyümölcs, hogy letörne az ág.

Volt ma. Kinn a doki, hogy anya tudjon egyet pihenni. Én sokat sírtam eddig.

Eddig tartott az olvasás. Anyám nagyon rosszul lett, sírt, zokogott, magán kívül volt, és állandóan csak hangosan kiabálja, hogy miért nem halhat meg. Nagyon nehéz hallgatni. Most felhívom A.-t, hogy kicsit kimeneküljek.

Leginkább szánalom van bennem vele kapcsolatban. Az biztos, hogy például a nagyapám ezerszer boldogabb életet élt, mint ő. És Michael Jackson sem maradhat kívül azon az univerzális törvényen, miszerint az Isten középen lakik. Egyre inkább meggyőződésem, (pedig mondjuk tíz éve nem így gondoltam), hogy nem lehet állandóan ezer fokon égni, hanem valóban a harminchat fokos láz az ideális. Nem is tudok hirtelen olyan művészt, akinek ez sikerült.

Tudom én, hogy kell a hév, elengedhetetlen az a szent őrület, ami nélkül alkotni, eredetit, leközvetíteni, megjeleníteni, formába szorítani az istenitegyszerűen képtelenség (különben Picasso, Jacko, Müller, stb. mind csakis szakmunkások, kisiparosok maradtak volna), de az is meggyőződésem, hogy minden ember életében van, ha csak egyetlen vagy pár pillanat, amikor megláthatja, hogy merre vezetne a középút, a harmónia, a lelki béke, az egyensúly. Mi az, amin adott pillanatban fordítani kell(ene), tudatossággal, sok fájdalommal, épp ezek érdekében.

Jacksonnak ez látszólag nem sikerült. A maga műfajában egyedülálló művész volt, de túl sokba került neki a halhatatlanság. Kurvára elhúzott valami fals irányba, és bármilyen idézeteket is idéznek a híradók tőle, valójában az összeset nyálas szájtépésnek, pofázásnak tartom. Jackson-nak túl sok handycap jutott, és túl kevés volt egyedül ahhoz, hogy felülkerekedjen azokon, így nem maradt más, mint egy furcsa, megértetlen, testfixált roncs.

Mindig, mindig egy egész élet letétele a példa, a bizonyíték arra, hogy valaki jól élte-e meg az életét, sikerült-e a halhatalansághoz, az istenihez közel kerülnie, és tartósan ott melegednie. Jacko-nak nem sikerült. Az abszolút kedvencem tőle ez a szám.