Holnap Budapest, aztán onnan Bécs, újra.
Boldog voltam ma: anya tök jól volt, sokat trécseltünk, beszélgettünk, mindenre volt idő, mindenkinek jókedve volt.
Ahogy bejelentettem, hogy holnap megyek vissza, apám már nem szólt hozzám. Ilyenkor hiába kérdezem, össze-vissza válaszol, de nem tudja leplezni a csalódottságát. Tudom én, legszívesebben ide betonozna. Anyának pénteken Pécsett Z-port beültetése lesz, a mai napot lemondtuk, mert inkább erősödjön addig is, ráér az pénteken is. Kicsit csalódott volt szerintem, hogy nem kísérem el, és még agyaltam is, hogyan oldhatnám meg, hogy pénteken itt legyek, de végül megbeszéltük, hogy a húga, vagy Dóri (a húga lánya) is elkíséri. Apámnak parkolni kell, és nyugodtabb vagyok én is, ha ott egy másik nő is vele.
Aztán este kiültünk a teraszra, mikor már lement a nap, és tovább beszélgettünk. Nagyon jó volt. Öcsémék a barátaikkal lenn a kertben, mi félrevonulva fenn a teraszon, Kajti a lábainknál. Később kijött apa is, és jól elbeszélgettünk. Néztük, hogy bíbor az ég, hogy dagadnak a muskátlik.
Mindig szomorúság kap el, ha valahonnan el kell mennem. Főleg itthonról. És mindig olyankor indulok útnak, mikor anya már jobban van, és nem tudjuk élvezni a jó állapotait. Persze naponta ezerszer fogom hívni, de az mégis más. És aggódom is, hogy a többiek tudják-e maximálisan gondját viselni. De az eszemmel azt is tudom, hogy van egy másik életem is, az Életem, és vár A., és a kert, a fűnyírás, a nagy ház, lesz takarítanivaló:), a munka, hogy főzzek jókat. Hétvégén még az is lehet, hogy elugrunk Stuttgart-ba, és onnan talán átugrunk Beaufort-ba, Luxemburgba kicsit sátrazni.
Olyan kár, hogy nem legalább Sopronban laknak. Aztán este átmentem anya hugáékhoz is, kész a festés, tettek a hálóba tapétacsíkot is, és annyira szuper, hogy nekem is megjött a kedvem hozzá, úgyis van még egy nagyon árva falrészem a nappaliban, amivel eddig még nem tudtam mit kezdeni.
Nem tudom, nem vagyok boldog. Minden utazás előtt szorongok. Ha elindulok Bécsből, akkor is, ha elindulok innen, akkor is. Nem könnyű az egyik életből belerázódni a másikba, és úgy, hogy mindig azt az életet éljem, a megérkezés első pillanatától, ahol épp fizikailag megtalálható vagyok.
Sajnos emiatt volt is több hisztériám, A.-val. Mert egyszerűen nem tudok csettintésre váltani. Nagyon remélem, hogy most nem így lesz. Majd szépen leülök a kertben, iszom egy pohár jéghideg kólát és hallgatom A. mesélését. Én nem fogok az itthoni dolgokról mesélni. Ez egy megállapodás köztünk. A. nem szereti hosszasan hallani a rossz dolgokat. Nekem azért néha lenne arra szükségem, hogy kicsit “kipanaszkodjam” magam, de erről már régóta letettem, és a panasz helyett inkább megbeszélem magammal, vagy olvasni kezdek, és egyszerűen kikapcsolom az agyamat. És végülis mire föl a panasz?A jót kell tenni, és ha elfáradok, kicsit pihenni, aztán újult erővel előre.
Apropó olvasás: kihoztam egy Wassalbertet (Mire a fák megnőnek), és egy másik családregényt, valami izraeli magyar írótól. Végre lesz szúnyogháló a hálószobai erkélyajtón, és tárva-nyitva hagyom éjjelre, és nagyokat fogok elalvás előtt olvasni.
Muszáj visszatérnem az utazásra. Izgulok. Fel leszek pakolva (egyrészt nagy táskával jöttem), és lesz nálam egy nagy táska is, tele ringlóval, szederrel, barackkal, paprikával, paradicsommal, tökkel, hogy tudjak jó lecsót és mindenféle nyári finomságot főzni. Ez sem lesz könnyű, tejtermékek nélkül, de majd megoldom. Utálom Pestet, utálom a Népligetet, de ennél sokkal jobban utálom magamat, hogy nem tudok olyan biztonsággal vezetni, hogy innen szépen egymagamban kivezessek Bécsbe.
Szóval az ilyen indulások előtti estéken, mint a main is, a senkiföldjén mozgolódom, senki vagyok, nem érzek semmit, semmi felemelőt, semmi olyasmit, amiről azt mondanám, ez én vagyok, és szeretem magamban.
