Utálok már ide járni, de ezeket a gondolataimat ide tudom csak letenni.

Nagyon nehéz. Azt hittem, ahogy telik az idö, majd könnyebb lesz. Épp az ellenkezöje. A hiány, a veszteség masszívan mélyül, és ülepszik le. Nekem az anyák napja mindig egy csoda volt. Ez az elsö olyan anyák napja, hogy nekem nincs kit köszöntenem. És nagyon nehezen viselem. Ráadásul olyan jó volt régen, hogy szinte egy napon van anya születésnapjával. És így lett ez az idén is. Csak most már…

Tavaly ilyenkor anya az egész családtól egy sziklakertet kapott ajándékba. Amíg csináltuk, nem nézhetett ki az ablakon, nem jöhetett ki a teraszra sem. Idénre kelt igazán életre, már befutják szépen a virágok, a növények. Ott dudorodik ki a földböl a kert közepén, olyan, mint egy eleven dobogó, pulzáló emberi szív, az anyám, a családunk szívcsakrája.

Szóval ez a nap nekem annyira üres, elárvult, olyan nehéz. Nehéz ebben az elárvultságban átvészelni. És annyi minden eszembe jut.

A mama is beteg volt már, csak feküdt, mi pedig mentünk anyával, felköszönteni virággal anyák napján. És akkor megkérdeztem mamát, hogy és mama milyen volt AZ a nap, mikor az anya megszületett? A nagymamám pedig felnézett a plafonra, elrévedt, és nagyon sírt, és azt mondta: veröfényes napsütés volt egész nap, és az volt élete legszebb napja. És ott fogta az ágyban a hatalmas csokor virágot, szinte ki sem látszott mögüle. És sírtunk mindhárman. Aztán rá három hétre meghalt.

Nagyon nehéz okosnak maradni. Rá gondolok másokra, akiknek van most kit köszönteni, és sóvárgok.

Az év utolsó napja, hitem szerint egy zárónap, és úgy indulok neki 2010-nek, hogy minőségében egészen új és más lesz, mint 2009.

Nehéz év volt. Sok minden történt, minden hétre jutott valami felkavaró. De anya él! - mégha gyenge is, pedig féltem nagyon, hogy a karácsonyt már nem tölti köztünk. Jó ilyenkor visszanézni, és konfrontálni magam a kicsinyes félelmeimmel.

Nehéz év volt, és épp ezért nagyon sokat tanulhattam, tapasztalhattam önmagamból: mi van a felszín alatt, mi miért történik velem, és abból mit kell tanulnom, konfrontálnom. A legtöbbet, vagy a legnagyobb tanítást U. hozta nekem - rajta keresztül igen nyilvánvalóan kristályosodott ki bennem a tény, hogy hogyan is érdemes élni. Azzal, hogy az életembe került, szembesülnöm kellett saját régi hibáimmal, és igen éles tükröt tartott elém.

A 2010-et másmilyenre tervezem, mint az előző év(ek)et, de azt is tudom, hogy a türelmemre, belátásaimra továbbra is szükségem lesz. Kb. három éve hoztam egy döntést, hogy anyukám mellett leszek, és aktívan támogatom. Tisztában vagyok vele, hogy ez a ciklus akkor zárul le, amikor anyukám már nem lesz.

Sokszor éreztem ebben az évben, hogy hiányzom önmagamnak: olyan részeim, amik régen aktívan működtek, most szunnyadtak-szunnyadnak, és kicsit elvesztem. Ezen szeretnék fordítani, amikor itt lesz az ideje. Lesz munkám, közelebb kerülök a “hivatásomhoz”, és többször tudom majd megélni a barátaim társaságát. És tudni fogok örülni annak, hogy újra csinos vagyok/leszek!:)

Kedves Olvasók! Köszönöm, hogy olvastatok, és kommenteltetek! Mindig jól esett a bíztatásotok, nyugtázásaitok. Remélem, én is tudtam nektek nyújtani pár gondolatot, ami épp jól jött, egy szép zenét, verset, könyvajánlót, akármit:)

Egy valakit szeretnék most kiemelni, ő pedig Hawah. Drága Hawah! Igaz, hogy nem ismerjük egymást, csak a blogjainkból, de azt hiszem, a körülményeinkből adódóan sokat tudunk egymásról. Neked külön köszönöm a meglátásaidat, bíztatásodat, együttérzésedet. Megszerettelek. Kívánom, hogy továbbra is olvashassalak, jó hírekkel. Az írásaid sokban gazdagítanak engem és sokakat.

Végezetül, bárki, aki ide tévedsz, kívánok Neked olyan új évet, amiben harmónia, szeretet és béke (ez mind ugyanaz:) ) uralkodik, kívánom, hogy az eléd kerülő történésekben mindig meglásd, mi is a benne rejlő tanítás, és légy képes arra, hogy fejlődésed hasznára fordíts azt. Őrizd integritásodat, és hagyd, hogy a Másik is ezt tehesse. A legszürkébb napon is keress valami szépet és igyekezz ezt megosztani valakivel!

A világban, ha a híreket nézzük, és nem csak a mainstream médiát, már egyre inkább nyilvánvalóbb, hogy sok minden nem az, mint aminek látszik (Hollandiában már beköszöntött a kecskeinfluenza!), és ha mondhatok ilyet: a Gonosz igencsak elemében van. Mint tudatos emberek, törekedjünk arra, hogy éberek maradjunk (Jézus mondta: “kiküldelek titeket mint bárányokat a farkasok közé, legyetek okosak mint a kígyók és szelídek mint a galambok”), és amellett - vagy épp azért - hogy képesek vagyunk felismerni a rosszat, mindig a jóra való törekvés vezéreljen mindannyiunkat. (Ez könnyen eldönthető, ha megvizsgáljuk egy adott dologban, mennyiben jó az nekünk, a társunknak, barátainknak, közösségeinknek, a Földnek. Minél több igen, annál jobb:) ) Szóval, ahogy egy ismerősömtől hallottam: “csak a szépet, a kellemeset”:)

Merjük meglátni a rosszat, a hibákat, de úgy, hogy ez minket abban erősítsen, hogy a jó oldalon állunk. Végül a kulcsmondat, amit kuncogva szoktam mondani A.-nak: “Kell szeretet!:) ” És tényleg.

És akkor még ezt.

Nagyon jót vásárolgattunk ma, annyi kivétellel, hogy a Billa-ban muszáj volt majdnem hangosan kiabálnom, hogy megértse A., amit akarok. Nézelödtünk, és én, aki sosem adtam még ki pénzt csokira, vettem ma egy pisztáciás-vaníliás új fajta Milkát, és hát nem csalódtam.

Szakad a hó, és imádom. Szeretem azt a frissességét, a hangtalan dinamizmust, és a lelkem ilyenkor azonnal a Magas-Tátrába vágyik, lábamra túrabakancs, kamásli, jahhhj.

A véletlen fel nem derített szükségszerűség.

Csak felfelé, és befelé érdemes menekülni. Gondolkodj el azon, hogy a Sors mit próbál lefaragni rólad.

De jó! Hazajött öcsém és barátnője, egyből élénkebb a lakás. Megyek pörköltet főzni, szorgoskodni. Anya pihen, olvasgat, éjjel kicsit rosszabbul volt, de gyorsan megivott megint egy pohár calcimuscot, mert kezdődött az izomrángás. Borongós, nedves az idő, de most ezt is szeretem.

Reggel fogtuk magunkat és kikocsiztunk Stájerországba, Mariazell-be. Az út, miután már lejöttünk az autópályáról, valami mesés volt. Tekeregtünk nagy hegyeken, aztán völgyekben, át Semmeringen, számos hihetetlenül tüchtig, gyönyörü, ízléses minifalun keresztül. Csak csodáltam a rengeteg balkont, tele virággal, a teljesen tiszta utcákat, a portákat. A szemem-lelkem régóta kívánta már eztafajta látványt.

Aztán megérkeztünk Mariazellbe. Megnéztük a templomot, felgyalogoltunk a Kálvária-dombra, és ott ücsörögtünk és beszélgettünk édeskettesben. Elöttünk hatalmas hegyek mély ölén a kisváros. Csend, néha harang. Késöbb fagyi, és egyéb finomságok. Fáradtan, de jókedvüen kocsiztunk vissza Bécsbe, kiabáltunk kifelé az alagútban, mennyire viszi a hangot:)

Jó volt kimozdulni, és ennyi, de ennyi szépet látni. Nem érdekel a katolikus egyház, és megint csak ugyanazt konstatáltam, amit szoktam: ami itt Mariazell-ben is megy, az a bálványimádás. Nem tudom, Jézus, akit nagyon csípek, és Mária, számomra az idök eddigi legbölcsebb, legteljesebb asszonya mit is szólnának a bazársorhoz, és ahhoz, hogy a kegyeleti templomban két lépésenként egy perselybe ütközöl. Nekünk végülis nem is ez volt a lényeg, hanem a töltekezés, az pedig megvolt. Tele voltak a falak magyar hálaadók üzeneteivel, és azt sem tudtam, hogy 1991-ig itt volt eltemetve Mindszenty. Jó volt látni a kegyeleti templom ajtaján a szép feliratot: Magna Hungarorum Domina (Magyarok Nagyasszonya).

Hazafelé tekeregve plusz ráadásként felfedeztünk Neuberg-ben egy Hundertwasser-házat is.

Édes unokahúgom, akit imádok, és csodálok (mert kívül-belül tökéletes), keresztény táborban volt a hétvégén, ahol többek között Böjte Csaba atya is tartott előadást.

Dóri anyukámnak a szerzetes egy kiskönyvét hozta ajándékba, dedikálva! Anya ma rögtön ki is olvasta. Áradozott róla, láttam, ez kiváló ajándék volt neki, nagyon megtöltötte a lelkét tartalommal, hittel, szép érzésekkel.

A könyv most már a táskámban, és Bécsig szerintem én is ki fogom olvasni. Anya mondta, hogy vett belőle egy idézetet, amit akkor fog nekem odaadni, mikor gyerekem lesz. Hát elolvasom a könyvet, és őszintén, nagyon izgulok, mi lesz az, mert úgyis tudni fogom.

Én is nagyon csípem Böjte Csabát. Belőle valóban árad az a tiszta isteni forrás, ami mindannyiunkon átfolyik. Kérdés, mennyire vagyunk képesek szétszórni fényünket. Csak hát arról tudni kellene, hogy van. És nap mint nap fényesíteni önmagunkat.

Ez a rosszullét nem tudom, fizikailag mitől jött, de van olyan lelki tartalma, vagy inkább tanulsága, ami nagy lecke volt számomra. Fetrengtem egész délután és éjjel, majdhogynem a saját hányásomban, elgyötörve, kínzó gyomorégéssel, bevérzett szemekkel, csapzottan.

És mindvégig arra gondoltam, hogy atyaég, rajtam ez a valami átmegy, aztán kész, de mit érezhetett oly sokszor az én anyukám? És annyi és olyan minőségű együttérzés kerekedett bennem, amiről eddig nem is tudtam. Mert nem is volt még ilyen tapasztalatom. Sosem voltam hányós, életemben ha háromszor esett meg velem, de azok is csak piti ügyletek voltak a tegnapihoz képest.

Ma beszéltünk is erről anyával, hogy mennyire mélységesen becsülöm a kitartását, a lelkierejét, hogy a betegsége gondolati démonaival milyen hősiesen küzd, és ment végig dolgozni, és vitte az iskola ügyeit, és sosem volt egyetlen dühkitörése sem. És minden nap a teákkal pacsmagolni, szedni a hetven kapszulát, és HINNI, NEM FELADNI. Nem tudom, én képes lennék-e rá. Nem tudom, bennem van-e ennyi akarás, ennyi utolsó-utáni erő, amit elő tudok hívni valahonnan. Benne van.

Most is, a múlt héten, mikor végig rosszul volt, nem is akárhogy, azért óránként a Culevit tablettákat akkor is bevette. Akkor is működött a belső órája, és mikor semmit nem viselt volna el a szájában, csak azért is bevette őket. És még ő kért mindig elnézést, hogy “higgyétek el, nem hisztizem, higgyétek el, nem túlzok”.

Szóval a számomra “hűdekegyetlen” rosszullét anyámnak rendszer volt, és méltósággal viselte eddig mindegyik rosszullétét. Csodálom őt, csodálom az erejét, a kitartását, és végtelenül büszke vagyok rá, és egyáltalán, arra, hogy ő az édesanyám. Sosem fakuló erőforrásom ő.

Holnap Budapest, aztán onnan Bécs, újra.

Boldog voltam ma: anya tök jól volt, sokat trécseltünk, beszélgettünk, mindenre volt idő, mindenkinek jókedve volt.

Ahogy bejelentettem, hogy holnap megyek vissza, apám már nem szólt hozzám. Ilyenkor hiába kérdezem, össze-vissza válaszol, de nem tudja leplezni a csalódottságát. Tudom én, legszívesebben ide betonozna. Anyának pénteken Pécsett Z-port beültetése lesz, a mai napot lemondtuk, mert inkább erősödjön addig is, ráér az pénteken is. Kicsit csalódott volt szerintem, hogy nem kísérem el, és még agyaltam is, hogyan oldhatnám meg, hogy pénteken itt legyek, de végül megbeszéltük, hogy a húga, vagy Dóri (a húga lánya) is elkíséri. Apámnak parkolni kell, és nyugodtabb vagyok én is, ha ott egy másik nő is vele.

Aztán este kiültünk a teraszra, mikor már lement a nap, és tovább beszélgettünk. Nagyon jó volt. Öcsémék a barátaikkal lenn a kertben, mi félrevonulva fenn a teraszon, Kajti a lábainknál. Később kijött apa is, és jól elbeszélgettünk. Néztük, hogy bíbor az ég, hogy dagadnak a muskátlik.

Mindig szomorúság kap el, ha valahonnan el kell mennem. Főleg itthonról. És mindig olyankor indulok útnak, mikor anya már jobban van, és nem tudjuk élvezni a jó állapotait. Persze naponta ezerszer fogom hívni, de az mégis más. És aggódom is, hogy a többiek tudják-e maximálisan gondját viselni. De az eszemmel azt is tudom, hogy van egy másik életem is, az Életem, és vár A., és a kert, a fűnyírás, a nagy ház, lesz takarítanivaló:), a munka, hogy főzzek jókat. Hétvégén még az is lehet, hogy elugrunk Stuttgart-ba, és onnan talán átugrunk Beaufort-ba, Luxemburgba kicsit sátrazni.

Olyan kár, hogy nem legalább Sopronban laknak. Aztán este átmentem anya hugáékhoz is, kész a festés, tettek a hálóba tapétacsíkot is, és annyira szuper, hogy nekem is megjött a kedvem hozzá, úgyis van még egy nagyon árva falrészem a nappaliban, amivel eddig még nem tudtam mit kezdeni.

Nem tudom, nem vagyok boldog. Minden utazás előtt szorongok. Ha elindulok Bécsből, akkor is, ha elindulok innen, akkor is. Nem könnyű az egyik életből belerázódni a másikba, és úgy, hogy mindig azt az életet éljem, a megérkezés első pillanatától, ahol épp fizikailag megtalálható vagyok.

Sajnos emiatt volt is több hisztériám, A.-val. Mert egyszerűen nem tudok csettintésre váltani. Nagyon remélem, hogy most nem így lesz. Majd szépen leülök a kertben, iszom egy pohár jéghideg kólát és hallgatom A. mesélését. Én nem fogok az itthoni dolgokról mesélni. Ez egy megállapodás köztünk. A. nem szereti hosszasan hallani a rossz dolgokat. Nekem azért néha lenne arra szükségem, hogy kicsit “kipanaszkodjam” magam, de erről már régóta letettem, és a panasz helyett inkább megbeszélem magammal, vagy olvasni kezdek, és egyszerűen kikapcsolom az agyamat. És végülis mire föl a panasz?A jót kell tenni, és ha elfáradok, kicsit pihenni, aztán újult erővel előre.

Apropó olvasás: kihoztam egy Wassalbertet (Mire a fák megnőnek), és egy másik családregényt, valami izraeli magyar írótól. Végre lesz szúnyogháló a hálószobai erkélyajtón, és tárva-nyitva hagyom éjjelre, és nagyokat fogok elalvás előtt olvasni.

Muszáj visszatérnem az utazásra. Izgulok. Fel leszek pakolva (egyrészt nagy táskával jöttem), és lesz nálam egy nagy táska is, tele ringlóval, szederrel, barackkal, paprikával, paradicsommal, tökkel, hogy tudjak jó lecsót és mindenféle nyári finomságot főzni. Ez sem lesz könnyű, tejtermékek nélkül, de majd megoldom. Utálom Pestet, utálom a Népligetet, de ennél sokkal jobban utálom magamat, hogy nem tudok olyan biztonsággal vezetni, hogy innen szépen egymagamban kivezessek Bécsbe.

Szóval az ilyen indulások előtti estéken, mint a main is, a senkiföldjén mozgolódom, senki vagyok, nem érzek semmit, semmi felemelőt, semmi olyasmit, amiről azt mondanám, ez én vagyok, és szeretem magamban.

Tegnap délutántól nálam megszűnt a világ, pedig olyan jól indult: ültünk kinn a kertben, apám bográcsban főzte a csülkös babgulyást, és anya is jól volt. Aztán éreztem, hogy ez a füst nekem nagyon nem jó, felálltam, hogy felmegyek a lakásba, de onnantól vége, ma reggelig hánytam.

Nagyon-nagyon rosszul voltam, de fogalmam sincs, mitől jöhetett rám az egész. Mindvégig arra gondoltam, szegény anyukám mit érezhetett a kemók után…És méginkább becsülöm azért, amit kiállt. Tényleg úgy van, hogy akkor lehet a másikat igazán szeretni, ha a másik baja és öröme ugyanúgy az enyém is: én, mikor hánytam, végig anyára gondoltam.