Az úgy volt, hogy már kurva rég szerettem volna hőlégballonozni és egy elvetemült pillanatomban felhívtam a pogányi repteret, ahol megadták XY telefonszámát; őt hívjam, ő a felelős. Felhívtam, előadtam magam, mire gyorsan elhadarta, hogy visszahív, csak most egy hollandtól vár egy visszahívást. Visszaültünk az albérlet konyhájába, kinéztem az ablakon, május volt, sárgán világított a lakótelep és izgultunk. Vissza is hívott, igen, ballonozni akarok. Egyébként mivel foglalkozol? Egyetemista vagyok. Ja, német és angol is? Szuper, pont egy ilyen embert keresek, nem akarsz nálam dolgozni? Ja, ha már így összejöttünk, de igen. Egy óra múlva már a cég telephelyén voltam, térdig jártam a ballonselyemben, és gyorsan telefonáltam is egyet a hollanddal. Hány éves? Harmincöt? Aha, hát a hangja nem szimpatikus, de meggyőzően beszél. Jön nemsokára Magyarországra. Aha, para beindul. Másnaptól már nem nagyon jártam be előadásokra, hanem belevetettem magam a munkába, imádtam, élveztem. Aztán egy reggel mondja az immár főnököm: itt a W., mindjárt berobog. Hűha, basszameg, erre nem számítottam. Hallom, a folyosón jön már. Szapora szívverés, add elő magad. Ajtó nyílik, és belép. Nagy vigyor, olyan sármos fej, hogy lemegyek hídba, jesus, na erre azért nem számítottam, hogy Bruce Willis, Jean Reno és Robert de Dino keveréke ez a holland. És innentől…hát egy gyönyörű munkakapcsolat. És az, hogy mikor jön, előtte és utána egy hétig a föld felett lebegek. Sok vigyorgás, sok visszafogott évődés, munka után együtt borozás, utána azon ábrándozás, amint elvágta a pohár széle a száját és csepeg a vér és huhdeerotikusvagyakurvaanyádat. Sistergés, beszorít a sarokba viccesen, de bejön egy kolléga, sok gyanú, alaptalanul, idebenn pedigédes, követelődző vágyakozás, odakinn visszafogottság. Kocsikázás kollégákkal, miközben hangosan énekli ezt, és a hátsó ülésre, az ölembe veti a fejét, visszatolom, anyád. Aztán egyszercsak felmondtam, mert veszélybe került a lediplomázás lehetősége, muszáj tanulni, na. Következő nap ott volt repülővel, nem mondhatsz fel. Később aztán mégiscsak felmondtam, amikor egy hajszálra voltam az egyetemi kibaszástól. De a kapcsolat él. Ha jön, találkozunk és addig borozunka kocsmákban, míg ki nem rúgnak minket.

Aztán már nincs egyetem, de van W., telefon, itt vagyok P-en, gyere este. Buszra pattanok, repülök, mint a szélvész, bizsergek, de jó lesz újra látni. A szálloda előtt várom. Jön is, ugyanaz a széles mellkas, ugyanaz a sármos vigyor, vidámság, dörmögő hang, erős kézfogás. A kezembe nyom egy szélmalmos bonbont, sosem kaptam még tőle ajándékot, kibontom, eszem rögtön az utcán. Borozunk, beszélgetünk, leginkább ő mesél, én mit mondhatnék, én csak bámulom, és minden pillanatban csodálom a látványt. Megint zárnak, de rendel még egy üveg bort elvitelre, hoppá, mivan? Kilépünk az utcára, tele sok turistával, vigyorgunk, dumcsi, aztán egyszercsak elkap, és már az ölelésében nyomorgok, úgy csókol, hogy úgy érzem, száz emeletes ház liftjében hullámvasutazom sebesen, majd megáll, eltol, borosüveget a színház előtti szökőkútba dugja, hűteni, és hogy mégjobban szoríthasson, szemem sarkában árnyak suhannak: turisták mosolyognak meg minket, miközben eszem és esz. Aztán muszáj tovább sasszézni és a szálloda előtt ácsingózunk, haza indulok, ő pedig be. Aztán egyszercsak a karomon érzem a kezét, na komm jetzt. Lefizeti a portást, és már fenn is vagyunk és két csók között az ágyban hajózunk és azon kuncogunk, hogy a kedvenc holland szavam a nyolcvan (ejtsd daHHtaHH). Hajnalban haza, másnap a munkahelyemen mindenki furán néz. Szétvet a boldogság.

Egy év múlva találkozunk, ő zavarban, én nem, ezért megnyugtatom, nincs semmi gond, én nem akartam, hogy problémái legyenek, nem akartam a házasságát szétbaszni, nekem csupa boldogság volt vele, egyszeri és megismételhetetlen, annyira jó. Amikor kijövünk a kocsmából, megindul a karja felém, de nem merünk összeölelkezni, pedig megint a szálloda előtt állunk és konkrétan elfutok, elmenekülök előle.

Most elküldtem neki a házassági fotókat. Egyszerűen kuncogok, nevetek, mikor azt olvasom a válaszában rossz németséggel: “ich habe eine gute timing gehabt damals…”. Ő az első, aki a házasság napján reggel hétkor már sms-ben gratulál. Egyszerűen a Lieblingem. Mindegy, ha két évig nem találkozunk, ez a szeretet, egymás imádata él, eleven és ha összefutunk megint, ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Pancsolok a jelenlétében, ő az enyémben, tudunk egymásról, több ezer kilométerre is, és ha telefonozunk, tudom, jobb napja van, és nekem is. Egyszerűen időtlen ez a kapcsolat. Nincsenek benne nagy szavak, sallangok, még beszélgetni sem kell, csak néha-néha összefutni, vigyorogni, örülni egymásnak, és tovább menni, csinálni az életünket.

Egyszer egy borozás alkalmával azt mondja: ha nem lennék nős, már rég elvettelek volna feleségül, mert melletted kivirulok. Akkor azt hittem, becsúszom az asztal alá, mások meg buta fruskának tartottak, de nekem az mindegy. Pedig jó szar a házassága. De neki ez az útja, nekem pedig A. az utam. De egyszerűen össez vagyunk kötve. Szabadon, vidáman, szeretetben. Mindig úgy hívott: “unigirl”. Novemberben találkozunk legközelebb. Az a tervem, hogy a kocsiban együtt énekeljük teli torokból a Candyt.

This entry was posted on Montag, September 24th, 2007 at 13:23 and is filed under Allgemein.