Az egyébként is jó napomat bearanyozta szívemnek oly kedves Imim levele. Nem szép dolog magánlevelet publikálni, de mentségemre szóljon: ez már irodalom. Vagy filozófia. És mire a végére értem, én is egy metamorfózison mentem keresztül: bearanyozódtam. Egyrészt a mondandótól, másrészt - és leginkább - attól, hogy ismerhetem, és közel lehetek Imihez. Íme a levél.

My Fdili, mio Julie!

+osztom Veled 1 kissé különös kalandomat. Kalandomat egy virággal.

Számomra immár az ősz az igazi évszak. Valami készen van. Lezárt. Fertig. A tavasz tele van bizonytalansággal. Igéretekkel, amik vagy beválnak vagy nem. Az ősz a bizonyosság. Hogy ezt is megértük. Túl vagyunk valamin, ami, amíg tartott, bizonytalanságban tartott. Ennek ezennel vége. Megpihenhetek darab időre. (A nyár lakáshoz ragasztó, mostanában már elviselhetetlen hőségéről szó se essék).

Nekem már 5 éves koromban igazi biciklim volt – az akkori pajtásaim közül egyedül nekem! Bejártam vele Zuglót, a Kassai utca, Rákos patak, és a vasút határolta részeket. A Kacsóh Pongrác lakótelep helyén akkoriban még csak bolgárföldek húzódtak.. Azután viszont kirándulni szerettem a legjobban. Minél mélyebbre a vadonba és minél magasabbra is, persze az ésszerű lehetőségek körében. Sokáig a barátaimmal, majd a kutyámmal. Kajtival 12 évig jártam az erdőt, mezőt. Azóta, néhány éve, újra elővettem ifjúkorom elfeledett biciklijét, ami már nem tömör gumis és nem is örökhajtós. Bejárom vele a környéket, Budapest központtal a harmad országot, és messzebb is eljutok néha. Már nem várhatok ezzel, mert az idő nem nekem dolgozik.

Október táján, épp mostanában találkozik össze a két lelki preferenciám: a biciklizés és az ősz. Ki is használom, amennyire csak bírom. Rengeteget tekerek ilyenkor. Általában egyedül szeretek túrázni, mert a baráti köröm cajgázási szokásait egyre kevésbé tudom tolerálni. Ők a biciklizést csak ürügyként tekintik a közben legurított ménkü sok sör betermelésére. Félre ne értsd: én is megiszom a magamét, hajjaj. De biciklitúrán sajnálom kocsmázásra fordítani a drága időt. Az egyedüli biciklizést sokan választják! A vidéken velem szembejövő sorstársak jó kétharmada éppúgy egyedül teker, és éppolyan elszánt tekintettel, mint amilyennek az enyémet képzelem el az ő szemük tükrében.

Hadd meséljem el múlt vasárnapi túrám érdekes eseményét. (Ha valami nagy kalandra számítassz, FD, akkor csalatkozni fogsz).

Gyönyörű szép őszi időben, jó kedéllyel haladtam végig a Hűvösvölgy – Budakeszi – Telki – Budajenő – Perbál – Zsámbék – Páty – Biatorbágy -Budaörs – Dráva utca előre kitervelt útvonalon. Nem először választom ezt az útvonalat, ami 80 km, nem túl sok, de nem is kevés, viszont igen változatos növényzeti és domborzati körülményekkel van tarkítva. (Nincs lehangolóbb, mint egy tök vízszintes út!). A túra elején (értsd: Budapestet végre elhagyva, a „túra” ugyanis ott kezdődik, ahol a büdös székesfőváros végződik) letéptem egy vadvirágot, és a biciklim kormányszárába tűztem, ahogy mostanában tenni szoktam. Nemrégen vettem magamra ezt a szokást: a virág úti társként kísér, talán óv is, és a lelkemet símogatja a biciklizés kemény munkája közben. (Bocs az időskori szentimentalizmusomért.) Némileg zavarni szok ugyan, hogy a gyökereitől általam elszakított virág rohamosan lekonyul és megadja magát, de ilyenkor kihúzom a kormányszárból, a szívemhez szorítom és elhajítom, majd újabb virág delikvenst keresek, remélhetően kitartóbbat. Ez a bizonyos virág fürtös, bugavirágzatú volt, talán nem kell részletesebben elmondanom, milyen az (sok kis virágka egy nagyobb térszerkezetben). Messze rikitóan sárga sziromlevelei voltak. Ahonnan szedtem, milliónyi társa sárgállott a mezőn. Betűztem a helyére és tűztem tova. Szaladt a táj körülöttem. Kis idő után a szemem sarkából láttam, hogy a virág még a többi sorstársánál is hamarabb kezd elhervadni. (Ez az elhervadás dolog ennek az egész virágkormányszár-projectnek a hátulütője, nem győzöm hangsúlyozni, de mert se buddhista, se fatalista nem vagyok, ezért csak kissé zavar). No, gondolok, keresni kell újabb virágot, ez hamar kifeküdt. Igen ám, csakhogy mi történt: a virág(zat) nem konyult le, büszkén viselte tovább a fejét a szárán. És nem elhalványult szép rikítóan sárga színe, hanem teljesen elszürkült. És a szirmok elszáradtak, de se le nem hullottak, se össze nem pöndörödtek, amint én ezt várhattam, hanem valami megfigyelhetetlen és technikailag kivitelezhetetlen módon felhasadoztak, mintha valaki egy papírlapot olyan apró fecnikre vagdosna, ami már tollpihének tetszhet. Ámulva néztem ezt a metamorfózist, le is lassítottam, nehogy beleszálljak közben egy gonosz kátyúba. Nem értettem, mi van. Azután leesett a tantusz: ez a virág beérett! Néhány félóra alatt, amíg velem utazott, megérthette, mi történt vele, és az egyetlen, genetikailag optimális (vagy Istennek tetsző) módon reagált: leállította saját szépséges és értékes életét, és késlekedés nélkül beindította az életének még őnála is fontosabb programját. Kihasználta azt a kivételes esélyt, amit még előző nap sem remélhetett, magvai szétszóratásához.

A szelet pedig, a menetszelet, virágom segítőtársát, én szolgáltattam, büszkén és sebesen.

Igazad van, FD, nem mi vagyunk az Univerzum császárai. A logikai tudásunkat pedig nem szabad abszolutizálnunk.

Hy fly: Imi az Igazi

This entry was posted on Montag, Oktober 20th, 2008 at 20:52 and is filed under Allgemein.