Anyám bátyjáék háza előtt. Míg várom, hogy a csöngetésre valaki kijöjjön, a kapunak támaszkodom, és visszanézve az útra, nézem két nagy fát. Aranysárga levelek az ágakon, de nem is az a napsárga, hanem egy-két árnyalattal világosabb. A fa tövében fénytócsák a lehullott levelek. Közelebb lépek, belesek az ágak közé, nézem ezeket a világító színeket és a fényt, amit ontanak.

Már szeretem az őszt, de csak pár éve. Előtte nem tudtam, hogy az ősz nem csak az elmúlás, de a beérés, a megérés, a teljesség évszaka is. Imi hívta fel egyszer erre a figyelmem, mikor épp azon panaszkodtam, hogy egy egész délutánon keresztül kell szednem az elhullott körtét, almát a pálinkához. Azóta szeretem az őszt. Már nyár végén elkezdődik. Amikor a legszebbek anyám muskátlijai, az estike sűrű bokorban terpeszkedik a kiskapu mellett, és estére valóban lángba borul, és már minden virág regenerálódott a tikkasztó nyári meleg után. Akkor mindig arra gondolok: igen, ez, most, ez most pont az az idő, mikor hetekre megáll az idő, az utolsó tündöklés a sárgulás előtt.

Bicikliztem, és visszanéztem az utcánkba. Minden ház előtt fa, minden fa alatt egy fénytócsa, és akkor nagyon szerettem ezt az utcát, a vidéket, ahol délben hülyegyerekként ténfereg a történelem - mondta Oravecz.

This entry was posted on Montag, Oktober 29th, 2007 at 20:25 and is filed under Allgemein.