Enyhe idö, Bécs, baktatok felfelé a Schwedenplatztól a Rotenturmgasse-n, belváros, tisztaság, fagyizóban fagyizók, az egyik utcasarkon miederek, melltartók bugyik lógnak akciósan, és örülök. Benézek az ablakokon, az Aida-ban nagymama eteti az unokát, a másik ablakban félkész padlizsános pizza, aztán a sarkon megállok, kezembe veszem a telefont, és várok kb. 5 másodpercig, és arra gondolok, inkább nem hívom A.-t, hanem érezze meg, és hívjon. És hív. Libro-ban filmeket vesz, három Coen-film (A Big Lebowski-ról már régóta akarok írni), két osztrák film. Az egyik Schubertröl szól, a másikról fogalmam sincs, de a föszereplö szerepel egy reklámban, és nagggyon bírom a bécsi (?) dialektusát.

Aztán ma megint a Green-ben ebédeltünk, és ahogy kezembe veszem az elsö sült banánt, az orromhoz emelem, vajon mennyire forró, bekaphatom-e egészben? És megcsap a banánillat, de ez nem is banánillat, ez a Kajti kutyám illata, pont ott a füle tövében, ahová az orromat bedugom, és szuszogom neki, ö pedig akkurátusan tolja, gyömöszöli, nyomja magát hozzám, és hiába kívánom már a banánt, inkább elidözöm ezen az illaton, még A.-nak sem említem, kicsi titok, belül mosoly, forró szerelem Kajti iránt, eddig mindenkinek azt mondtam, sárgabarack lekvár illata van a fülének, de nem, mert ez sült banán. Az ujjaimon érzem most is, ahogy a füleit morzsolom, betegesen szerelmes vagyok belé.

This entry was posted on Freitag, Februar 1st, 2008 at 20:30 and is filed under Allgemein.