A főigazgató hosszasan beszélt a ballagóknak arról, hogy majd csak ezután dől el, ki marad meg az évek során barátnak, és ahogy ültem puccparádéban a csarnokban, visszameredtem tizenkét évvel korábbra, mikor is én álltam ott matrózbúzban, aztán Jani barátomra gondoltam, az egyetlenre, akivel megmaradtunk egymásnak a gimis évek után is, pedig irtózatos szuper osztályunk volt, csúcs koponyákkal, sülve-főve együtt voltunk négy éven keresztül, de csak elkoptunk egymás mellől, még emailkapcsolat sincs köztünk. Szóval jó volt érteni az igazgatónő szavait, jó volt Janira gondolni.

A közös emlékeinkre. Felidézni, ott a gimiben a régi szüneteket. Láttam magunkat történelemórán rihegve-röhögve, énekórán, amint a bakancsomra rajzol a pad alatt, a szünetekben a büfé előtt, a suli mellett cigizni. Láttam magunkat vérremenő kosarazásokban, aztán a koleszban, mikor a dupla tesióráról lógunk és egymás ruháit próbálgatjuk. Az órákon, látom, amint felel és súgok, és látom, amint felelek és az első padból röhögtet.

Azok a fák, amik épp, hogy éledezni kezdtek, mikor oda jártunk, ma már lombos fiatalemberek. Megkerestem a tablónkat is, sóhajtottam egy boldogat, mert a gimis szerelmem mellett vagyok, és emlékszem, mennyire boldog volt az a nap, mikor megláttam a tablót, és Tamás odajött, és a fülembe súgta, hogy ő intézte így. Ott mosolyog az üvegkeret mögött Dóra, szépséged ringó gondola, nézem, látom-e a képen, hogy már nem él, de nem. A lelkemben eleven, állunk a bajai Duna-hídon, ráérősen stoppolunk hazafelé, mert májustól már csak stoppal jártunk, mert szagoltuk a Gemencet és nagyokat dumáltunk menet közben. Igen, ott a hídon, ott vagyunk, bámulunk a Dunába és izgulva mosolygunk egymásra, mert épp a 14:15-ös vonat robog át, és kileng a híd. A lelkemben eleven, látom, ahogy cigarettázik, és titokban azt figyelem, hogy lehet valaki ennyire angyalszőke hajú, aztán már a buszsofőr mossa hóval az arcát, mert reggelente gyakran ájult el a tömött buszon, és engesztelésképp, az ájulások után meginvitáltam egy első óráról való lógásra, és olyankor ültünk a Sugó-parton és megbeszéltük, hogy pénteken nem jön suliba, mert inkább ellóg a szerelméhez Keszthelyre.

Mindeközben amaríliszeket szorongattam a kezemben, és folyt az ünnepély. Aztán hazakocsiztunk, anya nem jött, mert nem bírta volna a hosszú ülést a kényelmetlen székeken. Itthon unokahúgomék ablakából integet, bemegyek, és mosolygok, mert annyira, de annyira csinos, ragyog, tökéletes frizura, szép cipő, szép blúz, ékszer fonódik a nyakára, a bogárszemei csak úgy feketéllenek, micsoda szép anyukám van nekem, nekem ma ő a legszebb, nézem, sürög-forog, együtt örül Dórival, érzem, örül, hogy él, hogy segíthet, hogy “ezt is megértük”, aztán kinn ülünk a teraszon, és csilingel a mosolya, dicsérem, milyen csinos, hazajövünk, és azon gondolkodom, ez sem egy szimpla ballagás volt, hanem valami belső csoda, mély utazás, miközben a felszínen unokahúgomat kutattam a sorok közt, és bekönnyeztem, mikor megláttam, mert ő is tünemény, hjaj, Istenke, de szép napunk volt ma, ugye?

This entry was posted on Donnerstag, Mai 1st, 2008 at 02:25 and is filed under Allgemein.