Kinn voltam a kertben, négykézláb húztam ki gereblyével a bokrok alól az avart, és ahogy közel hajoltam a földhöz, és éreztem a földszagot, a fü illatát, az avar édes-romlott nagyon intenzív illatát, boldog voltam. Mert sütött a nap is, az ég bárányfelhős, és a novemberi nap kipirította az arcomat, és jó volt levegőn lenni, dolgozni, érezni, hogy felélednek a sejtjeim, és, hogy van a munkámnak látszatja. És ha a szomszéd épp nem nyírta volna a füvet, lefeküdtem volna, bele a fübe, a földbe, arccal lefelé. De így is jó volt. Szeretni a Földet, kicsit átadni magam a duruzsoló rezgésének. A. hol az egyik ablakból, hol az erkélyről integetett. Talán ez volt az utolsó tavaszias novemberi nap. Még most is ég az arcom a friss levegőtől. Meg kell szeretnem a kertemet. Szeretem most is, de a tavasz lesz a mi időnk, az egyém és a kertemé, amikor már füvet nyírok, jönnek a virágok, és bezöldül minden. Ja, és a csipkebokor. Nagyon-nagyon szúr. Beleakadt a hajam, és cibáltam, de közben jókedvem volt, kérdeztem a bokrot, miért kapaszkodna ennyire, és Líviára és Panna lányára gondoltam, hogy milyen jókat kertezhetnek együtt, és arra, hogy de kár, hogy nekem nincs egy lányom. Nem is csipkebokor, hanem naspolya.

This entry was posted on Donnerstag, November 27th, 2008 at 22:06 and is filed under Allgemein.