az anyám, ha utánuk nyúl,
boldogan nyújtóznak a muskátlik,
- de hisz
egész lelke virágládákban virágzik -,
a balkonon árvácskát nevelget,
árvácskát, - önmagát,
s ha olykor a kétely
feleselget
is szívéből, őserőket őriz,
aztán új rügyet hajt ő is,
épp, mint kis fenyője, kiről
azt hitte, nyáridőre
mi sem marad belőle,
s most zöld hajtást bugyborékol,
mert Ilona mágiájára bókol

az én anyám
vadlepke-szépsége nyílik
minden cirmos amarílisz
roppanó kelyhében,
ő volt odúm életem
első negyven hetében,
de hőjét érzem
azóta is,
országhatárokon át,
benne sütkérezem,
tó-mosolyát
vértként hordozom,
s ki tudja, mikor máskor,
hány ezer alakban
osztoztunk már sorsokon

anyám,
lelked azúrszín szent ikon