Et si tu n’existais pas
März 30th, 2009Azért szólítottam meg tegnap msn-en volt-szerelmem-Attilát, hogy megkérdezzem tőle, ha én nem szólítanám meg soha, akkor ő sem tenné azt, soha, életünk végéig? Buta kérdés valójában, de muszáj volt megkérdeznem, mert foglalkoztatott.
A válasza az volt, hogy ő senkit nem szokott soha megszólítani, csak ha megszólítják, válaszol, és sosem gondolkodott el még a kérdésemen. Hát jó. De nagyon örültem, hogy azt mondta, viszonylag jól van, és sokat mosolygott, és megint ellátott érdekességekkel. Mutatott csodaszép zenéket, oroszokat, amikről fogalmam sincs, honnan ismeri őket, de ez mindig is jellemző volt rá. Hogy el tudott kápráztatni.
Kellő távolságból, kellően behatárolt ideig, kellően disztingválva magamat szépen tudunk beszélgetni. Azok után, ami történt velünk, ebben és más életünkben, ez is egy csoda. Értékelem is. Megvan benne az a valami, Attilában, hogy felemelkedjek általa egy olyan szerepbe, olyan általam idealizált önképembe, aki valójában sajnos nem vagyok, csak lenni szeretnék.
És tényleg, ez a lényege. Most láttam meg, miért is voltam olyan eszeveszettem szerelmes belé anno, csak akkor még buta, és restimulált voltam, és nem láttam ki a szituációból annyira, hogy felismerjem ezt. Pont úgy volt, ahogy József Attila írta: “hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled”. Mert kicsit az a valaki tudtam lenni, aki szeretnék mindig is. Az a törékeny, finom lelkű, szofisztikált, aranyos, tóarcú lány, akiről dől az ártatlanság, a romlatlan hit a másikban. A romlatlanság, a töretlen hit a Szépben, Jóban, Nemesben.
És valójában egy erőszakos, dramatizáló, elhízott csaj voltam, aki csak virtuálisan volt szép.

