(elfektettél,
ölbe kaptál,
felkaroltál,
megmarkoltál,
ettél,
ettél,
boronáltál,
húsomban
nyüzsögve lakomáztál,
fenékig is kiittál
mindenemen elsimultál)

csak pár pillanat,
épp, hogy szokni kezdtem
kis lakodat…
szantálfa-illat kúszott,
egy fél-koponya
nézett rám,
- unott
arctalansága mit sem ígért -
miféle alak
lehetett, hogy túl halálon,
még most is
meglesi: állom-e
kimért
szépséged?
(kék tüzed úgyis leéget
rólam esküt, hűséget,
szemérmet)

aztán beszélni kezdtem,
- magam sem tudom, miről -
a sánta időt
próbáltam kitölteni,
talán túl bő
volt a távolság:
gyorsan mellém ültél
- a vágy légüres tér

megsimítottad karomat,
és én
még mindig hittem,
nem tartogat
az este csak szót…
burrogó arab
imára imádkoztam
magam föléd,
ölem elnyelte
nagylábujjadat,
hogy aztán
feljebb-feljebb,
térdeden ringass:
boldog áldozat
voltam,
tőled-ittas,
jaj, hogy szomjaztam
valami
idegen isten szavára,
te vagy a Megváltó
képmása

…az órák csak omlottak,
messzi kergetőztünk, 
még végre
fehér fény villant fel
belőlünk:
osztatlan
testünk lobos mirázsa,
- szoríts,
ahogy csak tudsz – kértelek

hátamra kapaszkodva
érkeztél az örökkévalóságba