Leheveredtem tévét nézni, kapcsolgatni délután. Bécsben nem nézek tévét, és szeretem, mikor haza jövök, és csak hallgatom a reklámokat stb. Anya odaül a kanapéra. Én az ágyon fekszem, ő a kanapén és úgy nézünk ki, mint két kövér termékenységszobor. Sután, elesetten kezd bele a mondandójába. Elmeséli a kétségeit, azt, hogy a húga hogyan vígasztalta. Pityereg, hogy ő nem tudja viszonozni, amikor mások - kollégák, rokonok - a szeretetükről biztosítják őt, mert ő a “szeretlek” szót a családjának tartogatja. Mesél a félelmeiről, beszélgetünk apámról és próbálom neki megvilágítani, hogy mire képes az apám. Kivételes alkalmak egyike, hogy így beszélgetünk. Hálás vagyok, hogy kicsit ki tudja mondani, ami belül emészti, hogy kicsit meg mer nyílni. Ritka önmarcangoló egy lény. Örülök, mert jó volt mellette hallgatni.

Tavaly ilyenkor már kapta az első kemókat. Az első kezelést szinte egy hétre a műtét után. Elgyötört volt, elgyengült, napok óta nem tudott aludni, és hevert a hatalmas ágyban a besötétített szobában, mert nem érhette fény. Mellette feküdtem én is. Kinyújtotta a kezét, hogy fogjam meg. Kába volt az altatótól, amit kapott, hogy végre pihenhessen egyet. És akkor akadó, lassan forgó nyelvvel mondta álomba merülve: “szeletlek”. Így, l- betűvel, tompán, elesetten, sebezhetően. Ez előtt nem emlékszem, hogy valaha is mondta volna nekem. Vártam egy kicsit, míg elaludt, kiosontam a szobából, fel az emeletre, és forrón zokogtam. Ömlöttek a könnyek a sok régi harcaink miatt, és a megváltó örömtől is, hogy mégiscsak szeret az én anyukám engem. Belevéstem az örökkévalóságba.

This entry was posted on Mittwoch, Juni 27th, 2007 at 00:51 and is filed under Allgemein.