Nagyon meglepődtem ma reggel, mikor felkelés után lementem, és anyám ott feküdt az ágyban. Nem ment dolgozni, megint rosszul volt. Mindjárt megyünk Pécsre, dokihoz. Magyarán, megint hihetetlen szorongással indult a napom. És ilyenkor minden normális ember, gond nélküli család, az önfeledtség, a mosolyok, a derű befoghatatlan távolságokra van tőlem. Egyik felem szomorú, és aggódó, a másik felem pedig menekülne, messzire, mert hiperérzékeny vagyok, senki nem kérdezi meg, hogy vagyok. És azt érzem, hogy nekem nem lehet semminek se örülni. Fuck it.

This entry was posted on Mittwoch, April 29th, 2009 at 09:09 and is filed under Allgemein.