pedig megfogadtam: nem írok,
de álmomban épp kis gyíkok
futottak a homokban, őket néztem,
és próbáltam átérezni, de csak részben,
hogy a déli féltekén strandolok,
részben viszont már szemem sarkából láttalak, piros-
kékben odébb ott sétált a barátnőd is (csak árnyalak),
és nem értettem: az anyám is ott pihent fehéren,
szóval a képbe már kezdtél beúszni éppen,
de inkább az eget bámultam, hátha kivon az isten
- vidd innen, könyörgöm - és megszán szépen,
de mellém guggoltál, és egyből a térdemre tetted kezed,
éreztem, valami nem stimmel, biztos csak az emlékezet
incselkedik velem egy sose-volt karib parton,
minden sejtem, akár bálna szájában a millió plankton
ettől a ponttól már csak rád fókuszált,
még mindig nem növesztettél szakállt
– gondoltam,
de már nem volt hova menekülni,
ha csak nem a testedig, céltalan vegyülni,
arra sem emlékszem, mi mindent mondtál,
a lényeg a szemedben volt, a két elevenkék bogár,
agyam apró éber része közben vadul kotoncolt,
hogy nappal is emlékezzelek, az utcazajtól
máris rajtolni kezdett az ébredés,
és persze, elfelejtettem szinte mindent, csak egy szűk rés
maradt nyitva, mire a munkába értem,
azóta onnan szivárog, (ahogy a térdemet fogtad),
de nem értem, mire volt jó ez az álom,
mire megjössz, szavam mind elherdálom,
te úgysem szólsz, én se szólhassak,
pár napig majd őrzi illatod a paplan

Budapest, 2011. május 5.