Leginkább szánalom van bennem vele kapcsolatban. Az biztos, hogy például a nagyapám ezerszer boldogabb életet élt, mint ő. És Michael Jackson sem maradhat kívül azon az univerzális törvényen, miszerint az Isten középen lakik. Egyre inkább meggyőződésem, (pedig mondjuk tíz éve nem így gondoltam), hogy nem lehet állandóan ezer fokon égni, hanem valóban a harminchat fokos láz az ideális. Nem is tudok hirtelen olyan művészt, akinek ez sikerült.

Tudom én, hogy kell a hév, elengedhetetlen az a szent őrület, ami nélkül alkotni, eredetit, leközvetíteni, megjeleníteni, formába szorítani az istenitegyszerűen képtelenség (különben Picasso, Jacko, Müller, stb. mind csakis szakmunkások, kisiparosok maradtak volna), de az is meggyőződésem, hogy minden ember életében van, ha csak egyetlen vagy pár pillanat, amikor megláthatja, hogy merre vezetne a középút, a harmónia, a lelki béke, az egyensúly. Mi az, amin adott pillanatban fordítani kell(ene), tudatossággal, sok fájdalommal, épp ezek érdekében.

Jacksonnak ez látszólag nem sikerült. A maga műfajában egyedülálló művész volt, de túl sokba került neki a halhatatlanság. Kurvára elhúzott valami fals irányba, és bármilyen idézeteket is idéznek a híradók tőle, valójában az összeset nyálas szájtépésnek, pofázásnak tartom. Jackson-nak túl sok handycap jutott, és túl kevés volt egyedül ahhoz, hogy felülkerekedjen azokon, így nem maradt más, mint egy furcsa, megértetlen, testfixált roncs.

Mindig, mindig egy egész élet letétele a példa, a bizonyíték arra, hogy valaki jól élte-e meg az életét, sikerült-e a halhatalansághoz, az istenihez közel kerülnie, és tartósan ott melegednie. Jacko-nak nem sikerült. Az abszolút kedvencem tőle ez a szám.

This entry was posted on Montag, Juni 29th, 2009 at 09:20 and is filed under Allgemein.